„Az Egyesült Államok szuverén, stabil és magabiztos Irakot hagyott maga mögött, reprezentatív, a nép által választott kormánnyal” – mondta az iraki kivonulás alkalmából tartott beszédében Barack Obama 2011 decemberében.

A hangzatos szólam azonban nem győz meg mindenkit. Számos kritikus véli úgy, hogy a különbség kimerül annyiban, hogy a megszálló csapatok helyét az olajvállalatok vették át. Irak sorsa érthető okokból most, a kivonulás után is fontos Washingtonnak. Bagdad jelenleg az Egyesült Államok messze nem a legnagyobb, de fontos olajbeszállítója.

Az amerikai US Energy Information Administration (EIA) vizsgálatai szerint Irak olajtartalékai 112 milliárd hordóra rúgnak, mely Szaúd-Arábia után a világ második legnagyobb olajkincsét jelenti. Az EIA becslései szerint, mivel az ország területének 90 százalékán még nem végeztek kutatásokat, a valós készlet még ennél is jelentősebb lehet. A még feltáratlan mezők további 100 milliárd hordónyi tartalékot rejthetnek. Ígéretes mennyiség, különösen annak fényében, hogy Irakban az olaj kitermelésének költsége a világ egyik legalacsonyabbika. Fejlődni pedig még bőven lenne hova.

Irakban jelenleg csupán kétezer kút működik. Összehasonlításként egyedül Texasban egymillió kútból folyik a nyersolaj. Az előrejelzések szerint ha az eddigi tendencia folytatódik, a jelenlegi 3 millióról 2013-ra 4,5 millió, 2014-re 5 millió, 2017-re pedig 8 millió hordóra növekszik majd a napi olajkitermelés. Az iraki kormányzat azonban még ennél is magasabb, napi 12 millió hordó kitermelését célozza meg.

Kereslet lenne bőven. A Föld összes országának fogyasztása jelenleg napi 88 millió hordót tesz ki, mely 2030-ra további 27 millióval fog nőni.

Az iraki kitermelés növelése aggodalommal tölti el a szomszédos olajtermelő államokat. Az iraki nyersolajpiacra való újbóli betörése lenyomhatja a nemzetközi árakat, ami termelésük visszafogására sarkallhatja a többi OPEC-tagállamot. A piaci viszonyok stabilizálásának egyetlen módja az lehetne, ha Irak újra kvótát kapna az OPEC-en belül. Ennek megvalósítása azonban igen problémás.

Bagdadnak utoljára 1998-ban volt kvótája, ami akkor mindössze napi 3 millió hordóra – Iránéval azonos szintűre – rúgott. Shahrisztáni 2010-ben Szaúd-Arábiáéhoz hasonló kvótát követelt országának, amit az érintett ország természetesen sértődötten utasított vissza. Núri al-Máliki és kormánya számára azonban az olajkincs nemhogy fontos, de egyenesen a túlélés kulcsát jelenti.

Elsődlegesen olajbevételekből finanszírozzák a közszolgák fizetését, a nyugdíjat, az egészségügyet, az oktatást, a háború utáni infrastrukturális helyreállítást és számos olyan további ágazatot, melyek rendbetétele elengedhetetlen a kormány stabilitása érdekében. Szaddam Huszein rendszerének politikai stabilitását ugyanis nem csupán az elnyomógépezet hatékony működtetése, hanem az olajvagyon közcélokra való felhasználása és az általános jólét is erősítette.

Irakot napjainkban is mély politikai, etnikai, törzsi és felekezeti törésvonalak szántják végig, melyek a 2010-es parlamenti választások során komplikált hatalmi viszonyokat eredményeztek. A szövetségi rendszerek bonyolultsága miatt a kurd érdekcsoportokat leszámítva sem a jelentős kormánypárti, sem pedig az ellenzéki erők nem tekintik alternatívának az ország feldarabolását.

Nem véletlen, hogy egészen idáig Máliki sikeresen kampányolt a központi olajkezelés és vagyonelosztás mellett. A kormányzati olajpolitika és az olajvagyon újraelosztásának elsődleges célja a társadalom összetartása. Egyrészt biztosítaniuk kell a szaddami rezsim idején kivételezett helyzetben lévő, de olajban szegény szunnita területek lakóit arról, hogy nem rekesztik ki őket az ország vagyonából. A kirekesztettség érzete és a szegénység ugyanis ismét lángra lobbanthatja a síitaellenes vallási fanatizmust a szunnita lakosság körében.

Máliki számára fontos az olajban gazdag déli régió integritásának megőrzése is. Noha Bászra tartomány lakói Málikihez hasonlóan síiták, a régió legmeghatározóbb politikai ereje az Iraki Legfelsőbb Iszlám Tanács, mely legnagyobb riválisa a kormányzó Dawa pártnak. Máliki számára tehát politikai öngyilkosság lenne, ha gyengítene az olajkincs központi ellenőrzésén. Az összetett politikai térkép miatt ráadásul a többi síita párt sem támogatna egyhangúan egy ilyen lépést.

A legforróbb téma viszont mindenképpen az északi kurd régiók kérdése. Az, hogy kinél legyen a kurdisztáni kincsek felügyeletének joga, állandó vita tárgya a központi kormányzat és Erbil között. Bagdad hagyományosan a North Oil Company, illetve a részben dubai tulajdonú Iraq Petroleum Company segítségével ellenorzi az olaj kurd területeken való kitermelését. A bagdadi és erbili kormányzat közti feszültségek elrettentik a vállalatokat attól, hogy befektetéseket hajtsanak végre a kurd területeken. Kivételek persze vannak. 2010-ben az Exxon a központi kormányzat kihagyásával kötött megállapodást a kurd vezetéssel. Ezzel azonban gyakorlatilag kiszorította saját magát az ország más területeiről.

Máliki és a mindenkori vezetés számára az egyetlen eszköz az ország egységének megőrzésére a jólét növelése. Ez azonban önerőből nem megy. Az elmúlt 25 év háborúi és szankciói miatt az ország olaj-infrastruktúrája erősen leamortizálódott. Így az olajban gazdag ország továbbra is energiahiányban szenved.

Az infrastruktúra hiánya miatt az áramellátást gyakran ma is olajjal működő generátorokkal biztosítják. Külföldi vállalatok közreműködése nélkül Bagdad aligha építheti újjá országát, vagy válthatja készpénzre földben rejlő vagyonát.

A kényszerű helyzet ellenére azonban mégsem mondható az, hogy a vezetés aprópénzért vesztegetné el az ország vagyonát. A nemzetközi érdeklődés óriási, ezért Bagdad megteheti, hogy kemény feltételeket szabjon a jelentkezőknek. A nyugati vállalatok lobbitevékenysége ellenére az iraki kormányzat máig nem fogadott el olyan olajtörvényt, ami bármely más ország számára részesedést biztosítana a termelésből.

Husszein al-Shahrisztáni olajügyi miniszter ráadásul 2010-ben kikötötte, hogy külföldi vállalatok hordóként legfeljebb 2 dollár erejéig részesülhetnek az olajból. Ez azt jelenti, hogy a világpiaci árak függvényében az állam részesedése akár a 95 százalékot is elérheti. A kormány az aláírt szerződések ellenére sem ad szabad kezet a vállalatoknak. A kisebb döntésekhez is a kormány jóváhagyására van szükség, mely így folyamatosan ellenőrizni tudja a vállalatok munkásságát. Igaz ugyanakkor, hogy a külföldi cégekkel kötött szerződések nem kerülnek a parlament elé, így azokat nyilvános vita nélkül írják alá, nagy teret hagyva a lobbitevékenységnek.

A jelenleg Irakban működő külföldi vállalatok palettája igen széles, és korántsem mondható el, hogy a zászló kizárólag az amerikaiaknak állna. A British Petrol a kínai China National Petroleum Corporation-nal közösen szerződést írt alá a 17 milliárd hordónyi tartalékot rejtő Rumaila olajmező kitermelési jogára.

Az ExxonMobil a Royal Dutch Shellel közösen tárja fel a 8,7 milliárd tartalékú Nyugat-Quarna mezőket. Ugyancsak a holland Shell 2010-ben 25 éves szerződést kötött a japán Mitsubishivel a Basra Gas Company megalakításával. Az olasz Eni SpA pedig a Kaliforniai Occidental Petroleummal és a dél-koreai Korea Gas Corporationnal közösen aknázza ki a 4,4 milliárd hordónyi olajat rejtő Zubair-mezőket.

Az olajmezők kitermelési jogát legutóbb 2010 decemberében bírálták el, mikor is a Shellt leszámítva egyetlen nagy nyugati vállalat sem jutott piaci részesedéshez. Ezzel szemben az orosz Lukoil és a Gazprom, a norvég Statoil, az angolai Sonangol és több kisebb cég is kedvező szerződésekkel térhetett haza.

Noha a megkötött szerződések többsége nem amerikai cégeknek kedvez, az amerikai vállalatok mégis meglehetősen jól profitálnak az iraki olajbizniszből. A nemzetközi vállalatok alá bedolgozó amerikai fúróvállalatok már azelőtt dollártízmilliárdokat kaszálnak, hogy a kitermelők befektetései elkezdenének visszacsorogni. A Lukoil és a legtöbb Irakban koncessziót nyert nemzetközi olajvállalat ugyanis négy nagy amerikai szolgáltatóval, a Halliburtonnal, a Bakers Hughesal, a Weatherford Internationallal, illetve a Schlumbergerrel dolgoztat. Ez a négy, texasi gyökerű vállalat az, amely az új kutakat építi, a régieket felújítja vagy kutatómunkákat végez. Nem véletlenül, hiszen technikai fejlettségük és szakmai tapasztalatuk miatt velük éri meg a leginkább dolgoztatni.

A szolgáltatóvállalatok helyzeti előnyét növeli, hogy ok még a megszálló csapatokkal érkeztek és mára alaposan beágyazták magukat az iraki üzleti életbe. A Halliburtonnek, melyet az egykori alelnök, Dick Chaney is vezetett, hatszáz alkalmazottja van Irakban, akik számát idén több százzal készülnek növelni.

Sayfo Omar

Fekete történet

Az Észak-iraki Kirkukban 1927-ben, a déli Basrában pedig 1938-ban találtak először olajat. Akkoriban az alacsony nemzetközi árak miatt azonban csak korlátozott kitermelés lehetett. A monopóliumot a Török Olajtársaság (későbbiekben Iraki Olajtársaság) kapta, melyben idővel több nyugati ország is érdekeltséget szerzett. 1952-ben az iraki kormány újratárgyalta az IPC-vel kötött szerződést. Innentől kezdve az iraki állam a megkapta a vállalat profitjának 50 százalékát és beleszólhatott annak irányításába, az állami tulajdonú finomítók a piaci ár alatt juthattak nyersolajhoz. Bagdad 1954-ben és ’55-ben tovább erősítette pozícióját. Az 1972-es baathista hatalomátvételt követően az új vezetés teljes egészében államosította az ország olajvagyonát. Az 1991-es amerikai-iraki háborút követően Szaddam Husszein, megerősítendő külpolitikai pozícióját, termelésből való részesedésről szóló megállapodást írt alá orosz és kínai vállalatokkal, melyek így megkapták a profit közel 10 százalékát. Irak 2003-as amerikai megszállását követően a Bush kormányzat törvényjavaslatot terjesztett elő, mely kedvező pozíciót biztosított volna a külföldi olajvállalatoknak. Noha a Máliki-kormányzat kezdetekben támogatásáról biztosította a javaslatot, a heves belföldi nemtetszés és a parlament tiltakozása miatt visszakozni kényszerült azt. Az iraki olaj jelenleg az iraki állam kezében van, a külföldi vállalatoknak pedig szigorú feltételeknek kell eleget tenniük, ha részesülni akarnak a kitermelt olajvagyon hasznából.