A dollár, illetve az euró világgazdaságban betöltött pozíciója kulcsfontosságú. A központi bankok és kormányok devizatartalékainak 90 százaléka, a Nemzetközi Valutaalap és tagállamai pénzforgalmának 80 százaléka, a nemzetközi kereskedelem kétharmada ebben a két valutanemben bonyolódik le. Ha a két pénznem összeomlana, a nemzetközi kereskedelem és nemzetközi beruházások is összeomlanának. Nem meglepő hát, hogy a világ aggódva figyeli az Egyesült Államok és az Európai Unió vergődését.

Az amerikai gazdaság buborék-természete rég köztudott. Amerika jelenleg a kínai tulajdonú állampapíroknak köszönheti, hogy nem roskad össze. A bajok ellenére a washingtoni frakciók máig nem hajlandók kompromisszumot kötni a jelentősebb gazdaságpolitikai kérdésekben. Az euró körüli kétségek még ennél is nagyobbak. Az euróövezet egyre inkább gazdag Északra és szegény Délre oszlik. Ráadásul nincs központi gazdaságpolitika, amely jobban osztaná el a forrásokat. Reális az esélye annak, hogy az országok egymás után hagyják el a süllyedő hajót, mely akár a devizaunió felbomlásához is vezethet.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi helyettesítheti ezt a két kulcsfontosságú pénznemet?

A régi időkben a kereskedelem aranyalapon zajlott, és a XX. század tanulsága is azt mutatja, hogy a legstabilabb gazdaságok mindig aranyalapon nyugodtak. A dollár látványos gyengülésének kezdete óta szinte már minden országban vannak támogatói az aranyhoz való visszatérésnek. A 2008-as válság kirobbanása óta legnagyobb mértékben Brazília, Oroszország, Dél-Korea és Thaiföld növelte meg aranytartalékait. A tendencia globálisan is erősödik: 2011 első felében a világ központi bankjai több mint 200 tonna aranyat vásároltak, s ez lényegesen több, mint 1981 óta bármikor. Ez azonban még mindig igen kevés az esetleges euró-dollár utáni világgazdaság megteremtéséhez.

Nem akad olyan tekintélyes elemző, aki szerint reális lenne a XIX. századi aranyalaphoz való visszatérés. Az pedig, hogy a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók a jelenlegi volumenek mellett aranyalapra helyeződjenek át – pláne középtávon –, még a legmerészebb utópiákat is felülmúlják. Sokkal valószínűbb, hogy a központi bankok másodlagos, stabilnak ítélt pénznemekkel diverzifikálják devizatartalékaikat. Ez a folyamat, ha lassan is, de már elindult.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a globális, nem dollár- és euróalapú tartalékok 2010 és 2011 között az összes tartaléknak 11 százalékáról 13 százalékra nőttek. Ez azonban még mindig igen csekély mennyiség. A menedékként használt japán, ausztrál, kanadai vagy svájci kötvénypiacok igen aprók az Egyesült Államokéhoz vagy az eurózónáéhoz képest. Még a legnagyobb gazdaságnak számító Japán értékpapírjainak az összege is alig hetedét teszik ki az amerikai és európai papírokénak. Ráadásul a kisebb gazdaságok valutájának külföldiek által történő felhalmozása súlyosan ártana az adott ország exportképességének és így gazdaságának.

A legésszerűbb egérútnak a kínai jüan látszik. Kína jelenleg a világ legnagyobb exportőre, legjelentősebb hitelezője, ráadásul a világ második legnagyobb gazdasága, mely az elkövetkező évtized során megelőzi az Egyesült Államokat is. Paramétereinek köszönhetően a jüan reálisan vehetné át a vezető szerepet a dollártól, pont úgy, ahogy a két világháború közti időszakban az amerikai valuta taszította le trónjáról az angol fontot. A 2008 novemberében tartott G20-as ülésen Hu Csintao elnök egy igazságosabb pénzügyi rendszer alapjainak lefektetését szorgalmazta. Az elkövetkező években Peking több bátorító lépést tett azért, hogy kínai és külföldi exportőrök jüanban mérjék áruikat, ezzel próbálva erősíteni a kínai vállalatok versenyképességét, illetve megkímélni őket a váltási költségektől és a külföldi pénznemek árfolyamának ingadozásából adódó kockázatoktól.

A korábbi nulláról 2010-re a jüanban folytatott kereskedelem 78 milliárd dollárra, majd 2011-re 220 milliárd dollárra nőtt. Mára már több mint 70 ezer kínai és Kínával kereskedő vállalat él a lehetőséggel, hogy jüanban kereskedjen. Ráadásul 2010 augusztusa óta a központi bankok is szerezhetnek jüant és fektethetnek kínai kötvényekbe. Peking próbálkozása azonban egyelőre nem több egyszerű szárnybontogatásnál. Noha Kína gazdasága hatalmas, pénzpiacai még fejletlenek, kötvénypiacainak mérete pedig alig haladja meg a háromezermilliárd dollárt, mely csupán egytizede az amerikaiénak. Ráadásul, ahogy Japánban is, az állami és vállalati kötvények többsége helyi befektetők számára van fenntartva, a piaci likviditás pedig igen alacsony.

Minden jel arra utal, hogy a jüan globális előretörése lassú lesz, és a kínai valuta középtávon mindössze annyira lesz képes, hogy helyet foglaljon a brit font mellett a másodlagos valuták kispadján.

A dollár és az euró felváltására a legesélyesebb egy globális valuta lehetne. 2009-ben a Kínai Népi Bank elnöke felvetette a dollár SDR-rel való helyettesítésének lehetőségét. Az elképzelés nem új. A Nemzetközi Valutaalap még 1969-ben megalapította az SDR (angolul Special Drawing Rights, azaz Különleges Lehívási Jogok) elnevezésű pénznemet. Noha a 70-es évek elején bekövetkező gazdasági válság keresztülhúzta a számításokat, az SDR ma is létezik. Meghatározása úgy történik, hogy a jelentősebb nemzetközi valutákat – nevezetesen az amerikai dollárt, a jent, az angol fontot, illetve a német márka és francia frank megszűnése óta az eurót – egy valutakosárban egyesítik.

Az SDR-ben szereplő adott valuta súlyát az határozza meg, hogy az adott nemzeti valuta a nemzetközi kereskedelemben milyen súllyal szerepel. Ez azonban a korabeli világgazdasági viszonyokat tükrözi. Kína ugyanis jelenlegi súlya ellenére nem szerepel a kosárban. Nem meglepő, hogy Peking egyre gyakrabban követel helyet saját pénznemének.

Az SDR azonban megannyi buktatót rejt magában. A pénznem elosztása ugyanis nem könnyű feladat. Ha a gazdaságok méretük szerint részesülnek belőle, az a szegényebb országok végleges leszakadását eredményezhetné. Ráadásul általános elfogadásához oly mértékű bizalomra lenne szükség, amilyen jelenleg nem létezik a nemzetközi pénzügyi szereplők között.

A nemzetközi tranzakciókat bonyolító vállalatoknak el kellene fogadniuk az SDR-t mint fizetőeszközt. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy a központi, illetve kereskedelmi bankoknál a nemzetközi fizetőeszköz átváltható legyen nemzeti pénznemekre. A pénzintézeteknek nemzetközi kölcsönöket kellene adniuk és elfogadniuk SDR-ben, a vállalatoknak SDR-alapú részvényeket kellene kibocsátaniuk. Minderre azonban egészen idáig senki nem mutatott hajlandóságot, hiszen az SDR helyi fizetőeszközökhöz viszonyított értéke könnyen változhat, ami jelentős veszteséget okozhat a cégeknek és bankoknak.

Minden jel arra utal tehát, hogy jelenleg csupán a dollár, illetve az euró alkalmas a nemzetközi tranzakciók jelenlegi volumenének fenntartására. A bármi másra történő átváltás igen kockázatos lenne. Ha ugyanis a bizalom megingása miatt bármely központi bank úgy döntene, hogy megnyirbálja dollár- és eurótartalékait, az egyben kockára teszi azon képességét is, hogy beavatkozzon a pénzügyi piacok működésébe, és kivédje a tőkeáramlás ingadozásának gazdaságára gyakorolt hatásait. Ha a gyeplőt a tőkeszabályozás eszközével próbálnák kezükben tartani, azzal megnövelnék a kereskedelmi hitelek költségeit, ami a nemzetközi pénzforgalom és kereskedelem drasztikus visszaesését eredményezné, ezzel súlyos csapást mérve a nemzeti gazdaságokra.

Az elmúlt évtizedekben a gazdasági és pénzügyi világ globalizálódása jelentette a gazdasági növekedés, különösképpen a feltörekvő gazdaságok növekedésének a mozgatórugóját. Ennek azonban hamar vége lehet.

A jelenlegi helyzet fenntartására egyelőre egyetlen forgatókönyv lehetséges: az Egyesült Államoknak meg kell őriznie, az eurózónának pedig helyre kell állítania stabilitását. Máskülönben az egyre táguló világ vészes mértékű zsugorodásnak indul.

Sayfo Omar