– Azt mondják, férfi és nő nem úszhatja meg a barátságot szerelem nélkül. Vagy mégis?

Ugron Zsolna: – Egy ideig azt mondogattuk, hogy nekünk irodalmi viszonyunk van, mert a barátságunknak mindig is nagyon erős, jelen lévő eleme volta színház, az irodalom, az, hogy hasonlókat olvastunk, majd rengeteget beszéltünk ezekről. De sosem voltunk egy pár.

Meskó Zsolt: – Persze azért az irodalmin túl kellett valami fajta szikra, ami elindította az érdeklődést egymás iránt. És természetesen egy férfinál a szikra a legegyszerűbben izzik fel: ha meglátja a másikban a nőt, a külcsín alapján, vagy bármely más oknál fogva. Nem tagadva, hogy ez nálam az első pillanatban megvolt, Zsolnán kívül nem emlékszem az életemben más olyan női szereplőre, akiről az első találkozás után az maradt volna meg, hogy milyen szépen beszél magyarul. És nyilván az sem véletlen, hogy az első könyv, amit ajándékba adtam neki, éppen Csehov Szerelmi levelezése volt. Márainak van egy nagyon szép gondolata, mely szerint egy angyal türelmével kell várnod, amíg a hozzád tartozó emberek, élethelyzetek, dolgok elérkezned hozzád. Nem szabad siettetned a találkozást. Nekünk talán most jött el ez a pont: néha azt érzem, hogy ugyan tizenhárom évvel ezelőtt ismertük meg egymást, de lehet, hogy csak most találkoztunk. Ám az is bizonyos, hogy e nélkül a hosszú barátság nélkül nem születhetett volna közös regényünk.

Ugron Zsolna: – Vagy ha mégis, valószínűleg gyilkosság a vége. Mert egy alkotói folyamat során olyan helyeket kell felkapargatni az embernek magában, olyan rétegekből kell reagálnia a világra, ami nem megy a másikhoz való feltétlen, olykor kíméletlen bizalom nélkül.

– Honnan jött a közös könyv ötlete?

Ugron Zsolna: – Zsolt sokat segített már az első regényem, az Úrilányok Erdélyben megírásakor is. Amikor pedig egy második könyvet várt tőlem a kiadó, pontosabban inkább elvárt – mert manapság már az ihletet is a marketingszempontok diktálják –, nagyon szenvedtem, nem igazán haladtam vele. Többször beszélgettünk erről telefonon, míg egyszer csak bekattant, hogy miért nem írunk együtt valamit, hiszen úgyis állandóan levelezünk egymással.

Meskó Zsolt: – Nekem azért van egy romantikusabb verzióm is ezzel kapcsolatban.

– Azaz?

Meskó Zsolt: – Egy vasárnap délután hosszasan beszélgettünk telefonon, ami után az a gondolatom támadt, hogy miért nem írunk mi könyvet együtt? De ez annyira valószínűtlen volt, hiszen barátok vagyunk, ez pedig az ő könyve, mi közöm lenne hozzá? Erre hétfőn egy újabb beszélgetés végén Zsolna egy rövid csend után, szinte a semmiből feltette a kérdést, hogy te, miért nem írunk mi könyvet együtt? Leesett az állam, hogy pont ezt gondoltam tegnap. És mit szólnál hozzá, kérdezte, ha Szerelemféltők lenne a címe? Azt válaszoltam, tetszik, legyen.

– Amióta világ a világ, sokan sokféle módon írtak már a szerelemről. Lehet egyáltalán még újat mondani róla?

Meskó Zsolt: – Lehet. Mert szerelmes állapotban megmutatkoznak egy ember valós tulajdonságai, egy karakter valós színei. Írói szempontból pedig azért jó, ha a hős szerelmes, mert mozgásban van a karakter, így több színt lehet belőle megmutatni, mint egy bármilyen hétköznapi helyzetben. A szerelem így tulajdonképpen apropó is volt arra, hogy emberi lélekállapot-jelentéseket készíthessünk.

– A tudatos szerkesztés Zsolt filmes látásmódjának eredménye?

Meskó Zsolt: – Részben. De nem csak a könyvet szerkesztettük meg gondosan, előzetesen felépítettük a két fő karaktert, az erdélyi származású, Bécsben élő Annát és budapesti építészt B.-t. Mindent tudtunk róluk: hány centi magasak, milyen színű a hajuk, hova jártak iskolába, kik voltak a barátaik, mikor találkoztak egymással, mi a kedvenc olvasmányuk.

Ugron Zsolna: – Végül a már korábban megszületett novellákat rendeztük sorba, ami szintén meghatározta egy kicsit azt az ívet, mi történik a hőseinkkel. Kettejük levelezését írtuk meg legutoljára, amihez viszont már nem volt elég az e-mail, az is kellett, hogy Zsolttal egy légtérben legyünk.

Meskó Zsolt: – És akkor összeköltöztünk.

Ugron Zsolna: – Először én jöttem Pestre, majd Zsolt a családjával Erdélybe. Tíz napig ültünk egy szobában, és dolgoztunk. Intenzíven. És persze rengeteg vita közepette. Pláne, hogy én cigarettázom írás közben, amitől Zsolt folyamatosan fulladozik. Ha viszont kinyitja az ablakot, akkor meg fázok.

– Zsolna első regényének főhőse és a mostani női főszereplő is az Anna nevet viseli. Ez sem véletlen?

Ugron Zsolna: – Nem. Sőt, el is határoztam, hogy mostantól kezdve minden könyvem hősnője Anna lesz.

– Miért?

Ugron Zsolna: – Mert Anna örök. És mert a maga egyszerűségében szerintem ez a világ egyik legszebb neve.

Meskó Zsolt: – A férfi is ezért lett egyszerűen csak B., amellett hogy hiába kerestem másikat, egyedül ez a betű passzolt Annához, ahogyan ahhoz a férfialakhoz is, akit akkor már láttam magam előtt.

– Kettejük sok év ismertség és még több év hallgatás után kezdődő „levélviszonya” ugyanolyan ellentmondásos, mint amilyen ellentmondásos érzelmek keverednek a leveleikhez csatolt történeteikben. A szerelem ezek szerint inkább szenvedés?

Ugron Zsolna: – Egyáltalán nem. De nincs olyan élet, ami egy lányregény lenne.

Meskó Zsolt: – Tulajdonképpen mi nem is klasszikus szerelmesregény inkább egy páros fejlődésregényt írtunk. Mert mind a két főhős, azonkívül hogy mély lelki krízisben van, beleragadt egy életállapotba. A levelezésük a továbblépésben segíti őket, a történeteikben pedig le mernek írni olyan gondolatokat egymásnak, amiket addig maguknak se tudtak kimondani. Közben észrevétlenül a lányból a nővé, a fiúból a férfivá válás útját járják be. Ennek egy-egy stációja mindegyik novella, szóljon akár az anyja lábához bújó kislányról, egy hosszú házasság állomásairól, egy pisztolylövéssel végződő szerelemről vagy éppen Szent Erzsébetről. Közös az út a legmélyebb sötétségből a fény felé.

Ugron Zsolna: – Én például sokat keresgéltem, mi legyen az utolsó novellám, míg eszembe jutott az egyik barátnőm, aki egyszer elmesélte a házassági évfordulója felülmúlhatatlanul romantikus történetét – szegény férje azóta is rendkívül népszerűtlen a társaságban. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy ezt fogom megírni, akkor jöttem rá, hogy jé, ők éppen Anna és B. az életben is. És akkor olyan érzésem volt, mint amikor az élet rábólint arra, amit csinálsz, és azt üzeni, jó úton jársz.

– A regényben felhasználták saját nagyszüleik, dédszüleik valós vagy elképzelt levél- és naplórészleteit is. Így kapcsolódott össze az ősi és személyes, múlt és jelen?

Meskó Zsolt: – Igen. Azelőtt ugyanis a naplók és a levelek nagyon sokat segítettek a hétköznapok feldolgozásában. Mert amit nem beszélünk ki, bennünk ragad, és olyan helyzetekben tör ki, amikor már csak konfliktus lesz belőle. Abban a pillanatban viszont, amikor leírsz valamit, formát ölt a gondolat, így kezelhetővé válik. Nekem egyik oldalon például mosonszolnoki parasztemberek voltak a nagyszüleim, de a levelezésük ösztönösen olyan gyönyörű, olyan mélységekbe hatoló volt, amit nem is feltételeztem volna. A másik oldalon lévő, több nyelven beszélő pesti értelmiségi nagyszülőket pedig már az iskolában is arra tanították, hogy az írás az önkifejezés egyik formája. Mert a szavak nagyon fontosak. A saját gyerekeimnek is olvasok például klasszikus verseket, hiszen a kifejezések már egy egészen kicsi gyerek fejében is rögzülnek, így később magától értetődően tudja majd használni azokat, gondolkodni velük.

– A kibeszéletlenség ugyanakkor nem csak a kisemberek szintjén van jelen, ahogyan Zsolt fogalmazott, a magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával is küzd. Az irodalom talán kevésbé, a hazai filmgyártás viszont valóban adós a kollektív múltunk feldolgozását segítő művekkel. Hova tűnt az „írástudók felelőssége”?

Meskó Zsolt: – Évek óta mondom, hogy a szintén nagyon fontos szabad alkotói filmek támogatása mellett szükség lenne tematikus filmgyártási pályázatok kiírására. Nincs abban semmi szégyen, hogy egyik évben csinálunk egy Bartók-, a másikban egy Ady-filmet, a harmadikban a doni hadsereg katasztrófájáról készül egy alkotás, a negyedikben meg egy klasszikus magyar író, például Kosztolányi műve vagy egy kortárs regény alapján forgatunk. Hasonlóan nonszensz az is, miért nem ír ki az állam konkrétan gyerekfilmekre pályázatot. Minden évben karácsonykor kellene lennie egy új magyar ifjúsági filmnek, ehhez képest tizenvalahány éve most készült el az első – magánpénzből.

Ugron Zsolna: – Nem is ez a legnagyobb baj, hogy nem születnek ilyen alkotások. Vannak filmek, irodalmi művek, dokumentumregények, korrajzok mindenféle társadalmi problémáról, ám a leggyakrabban olyan magasságokban ábrázolva azokat, ami nem emészthető az emberek többsége számára. A magas irodalmat például értelemszerűen nem olvassa mindenki, akihez meg eljut, annak van a legkevésbé szüksége az átélhető feldolgozásra, hiszen érti, érzi a problémák mozgatórugóit. Az első könyvemmel kapcsolatban éppen az volt a legszebb élményem, hogy rengeteg olyan levelet és e-mailt kaptam, főleg fiataloktól, hogy hiába nyúzta őket a nagypapa meg a nagymama, sosem akartak elutazni Erdélybe, mert mindig azt gondolták, az egy unalmas, vacak hely. De miután elolvasták ezt a regényt, rácsodálkoztak arra, hogy tényleg, ott ilyen dolgok is vannak, akkor menjünk. Nagy ajándék számomra, hogy ez a habkönnyű kis mese ennyi emberhez hozott közel valamit, ami nekem fontos.

Meskó Zsolt: – Az Úrilányok és remélhetőleg a Szerelemféltők erénye szerintem is abban van, hogy felmutatnak egy élhető viszonyt a történelemmel. Azzal, ami nemcsak politika és háború, kötelező olvasmány és adatok halmaza, hanem egy általánosra is váltható személyes legendárium apákról, nagyszülőkről, családról, társadalmi állapotokról. Mert a kibeszéletlenség ott kezdődik, hogy nem kérdezünk. Egyszer csináltunk például egy olyan kampányt, hogy menj haza, és kérd meg szüleidet, nagyszüleidet, beszéljenek a család történetéről. Ez nagyon fontos, mert így adódik át egy közösség kultúrája. S ezekből a családi történetekből áll össze egy nemzet történelme. Nekem is életem meghatározó élménye volt, hogy ülünk az ebédlőasztalnál, és nagyapám mesél. Zsolna könyve és a közös regényünk – amellett hogy persze felszínre bukkannak bennük aktuális szociális kérdések és a magyar történelem viharos időszakai – azt igyekeznek megmutatni, hogy igenis lehet ilyen baráti öleléssel, barátságosan viszonyulni a történelemhez.

– Ezt a törekvést erősítik a fejezetek elé, mintegy mottóul választott székely balladák is?

Ugron Zsolna: – Ez Zsolt ötlete volt, miután egyszer csak úgy lekapta a polcról Kriza János Vadrózsák című népköltészeti gyűjteményét Zsenike néninél Erdélyben. Amikor aztán beraktuk őket az egyes fejezetek elé, nekem már csak az volt a problémám, hogy valójában minek is írtuk mi ezt a könyvet? Hiszen a népköltések körülbelül tíz sorban, eredeti, lényegre törő és őszinte formában elmondanak mindent, amit a szerelemről, kapcsolatokról ma tudni vélünk.

Meskó Zsolt: – Volt azonban egy megnyugtató tanulság is a balladagyűjteménnyel kapcsolatban: hogy minden korok polgára – így az 1860-as évek székely embere is – a saját jelenét érzi a legszörnyűbbnek. Ezért is nem hiábavaló újra és újra írni érzelmekről, szerelemről, hiszen ezen keresztül tulajdonképpen a saját korunkról, a saját életünkről mesélünk. Az új helyzetek pedig új kérdéseket vetnek fel, amelyekre a ma emberének, nekünk kell új megoldásokat találni.

Farkas Anita

Meskó Zsolt

producer, rendező, forgatókönyvíró

1967-ben született Budapesten.

1994-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1996-ban a Színház – és Filmművészeti Egyetem producer szakán.

Filmjeiből: Razzia az Aranyszarvasban (1995 gyártásvezető), Waterloo 1815–1995 (dokumentumfilm-rendező), Félix (1995, Dokumentumfilm Lajkó Félixről – rendező), Szent Iván napja (2002 forgatókönyvíró, rendező).

Más színházi munkái mellett színpadra alkalmazta az ExperiDance társulat számára Szigligeti Ede Liliomfi című művét, illetve a szintén a táncegyüttes által március 23-án debütáló Toldi című zenés költemény rendezője.

Ugron Zsolna

író, újságíró

Kolozsváron született, apai felmenői Erdély egyik legrégibb nemesi családjához tartoztak. Televíziós újságíróként dolgozott Budapesten.

Hat évvel ezelőtt egy kis erdélyi faluba, Zabolára költözött, és azóta is ott él bengáli-erdélyi származású férjével, valamint két kislányukkal.

2010-ben jelent meg első regénye: az egykor volt erdélyi arisztokrácia elsüllyedt világát és kései utódaik hétköznapjait megidéző Úrilányok Erdélyben hatalmas sikert aratott.