Légi parádé tanulságokkal

Az iráni támadás nem volt előzmények nélküli. Az Izraeli Légierő a szíriai háború kezdete óta támadja időről időre a különböző Iránhoz kötődő milíciák, valamint az Iszlám Forradalmi Gárda szíriai állomásait, október 7-e óta pedig légi és rakétacsapások százait hajtotta végre az irániak és az általuk támogatott milíciák állásai ellen Libanonban, Szíriában és Irakban. Április 1-én a tétet emelve Izrael légi csapást intézett Irán damaszkuszi konzulátusa ellen, likvidálva Mohammad Reza Zahedit, az Iszlám Forradalmi Gárda egyik legfontosabb vezetőjét. A nemzetközi jog szerint Izrael – magára nem vállalt – akciójával közvetlenül iráni területet támadott. Érdemes megjegyezni, a térségben nem szokatlan módon, hiszen számos legutóbb 2023 decemberében épp Irán által támogatott síita milíciák lőttek ki rakétákat az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségére.

Irán közel két hétig gondolkodott a válaszon. Az addig eltelt időben a iráni külügyminiszter bekérette az Egyesült Államok ügyeit Iránban képviselő svájci nagykövetet, majd bejelentette, hogy ha Izrael tűzszünetet hirdet Gázában, akkor lemond a bosszúcsapásról.

Noha a tűzszünet nem köszöntött be, a gázai fronton jelentős fordulat történt. Egy héttel a damaszkuszi csapás után Izrael kivonta harcoló alakulatait a Gázai övezetből. Ezzel a háború intenzívebb szakaszaiban Gázában 40 ezer fővel jelen lévő izraeli hadsereg egy csapásra 3-4 ezerre csökkentette katonáinak létszámát. A maradók feladata pedig nem a Hamász elleni harc, hanem a Gáza északi részét a délitől elvágó folyosó felügyelete lett, pontosabban annak megakadályozása, hogy a támadások elől korábban délre menekülő 1,4 millió civil, no meg a köztük megbúvó Hamász-harcosok visszatérhessenek északra.

A visszavonulás váratlan volt, de nem meglepő. Benjamin Netanjahura ekkorra már minden irányból elképesztő nyomás nehezedett. A gázai háború nyomán népszerűsége 15 százalékra zuhant, felmérések szerint pedig az ellenzéki Beni Ganc és szövetségesei a 120 fős kneszet 75 helyét szereznék meg, ha most lennének a választások. Közben április 4-én a World Central Kitchen nevű segélyszervezet több amerikai állampolgárságú munkatársa is életét vesztette egy izraeli légi csapásban, amivel az október 7-e óta meggyilkolt segélydolgozók száma átlépte a 200-at. Az eset nyomán a Biden-kormányzat nemhogy nyilvánosan figyelmeztette az izraeli miniszterelnököt, de felvetette az amerikai támogatások újragondolásának a lehetőségét is. Az amerikai szigor mögött persze elsősorban az húzódott meg, hogy az immár fél éve tartó és 35 ezer palesztin életét követelő háború miatt egyre nőtt Washington többi közel-keleti szövetségesének, Egyiptomnak, Törökországnak, Szaúd-Arábiának és Jordániának az elégedetlensége.

Eközben Benjamin Netanjahut saját szövetségesei is presszionálták. Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági ügyekért felelős miniszter, a Zsidó Erő nevű ultranacionalista párt vezetője április 4-én az X-en közölte: Netanjahu „elveszíti miniszterelnöki mandátumát”, ha nem indítja meg a régóta levegőben lógó ostromot Rafah városa ellen, melyet az izraeli titkosszolgálatok a Hamász utolsó erődjeként jelöltek meg. Ez azonban komoly kockázatokkal járt volna. Az egyiptomi határon fekvő 280 ezres városban 1,4 millió menekült zsúfolódott össze. Ráadásul Rafah az egykori Berlinhez hasonlóan megosztott város, melynek egyiptomi és palesztin felét 1982 óta biztonsági kerítés zárja el egymástól, családokat vágva ketté. Az amerikaiakkal és Izraellel jó kapcsolatot ápoló Egyiptom számára tehát létfontosságú a rafahi vérontás megelőzése. Kairó a palesztin menekültek átengedéséről hallani sem akar, hiszen a térség történelme során nemigen fordult elő olyan, hogy az otthonukból más országokba elűzött tömegek a későbbiekben békében hazatérhettek volna. Ezzel tehát a 110 milliós, gazdasági nehézségekkel és biztonsági kihívásokkal küzdő Egyiptom legalább egymillió szegény sorból jövő, iszlamista ideológiák által kompromittált palesztint venne a nyakába.

Benjamin Netanjahu a gázai kivonulás ellenére kijelentette: Rafah ostromának ki van tűzve a dátuma. Minden jel arra utal azonban, hogy a miniszterelnök csak időt próbál nyerni. Az iráni dróntámadás tehát, mondhatni, kapóra jött számára. Az izraeli légierő az iráni drónoknak és rakétáknak a 99 százalékát leszedte, az egyetlen sebesült pedig egy hétéves beduin kislány volt.

Számos jel utal arra, hogy a támadást Teherán sem gondolta igazán komolyan. Az Irán által indított drónok többsége olcsó Sahed modell volt, amely 50 kilogramm robbanóanyagot szállíthat, és óránként maximum 200 kilométeres sebességgel képes haladni. Ez azt jelenti, hogy a drónok a két ország közötti 1500 kilométeres távot közel nyolc óra alatt tették meg, ami alatt az izraeli légvédelemnek volt ideje felkészülni. Ráadásul a támadás előtt két nappal a The Wall Street Journal már tényként cikkezett az iráni dróntámadásról. Sejthető tehát, hogy az iráni kormány a parlamenti választások két fordulója között (az elsőt március 1-én tartották, a következő május 10-én esedékes) elsősorban a keményvonalas frakciókat és azok támogatóit akarta megnyugtatni a légi parádéval.

A nem túl jól sikerült iráni támadásnak ugyanakkor fontos tanulságai vannak. Az első, hogy Izrael és szövetségesei baj esetén összezárnak. Washington Izrael feltétlen támogatására tett ígéretet, és a zsidó állam mellé álltak az Iránnal egyébként jó gazdasági kapcsolatokat ápoló európai országok is. A drónok hatástalanításából ráadásul az izraeliek, valamint az iraki és szíriai amerikai bázisok légvédelme mellett Jordánia és Szaúd-Arábia is kivette a részét. A két arab ország légtere szuverenitása védelmére hivatkozva lőtte ki az iráni drónokat. Mindez jól mutatja Irán képességeinek a korlátait egy esetlegesen közvetlenül Izraellel vívott háborúban. A második tanulság, hogy Irán csak bizonyos keretek között számíthat a proxihálózatának az aktivitására. Bár a jemeni húszi lázadók kilőttek néhány rakétát az iráni támadással egy időben, a libanoni Hezbollah, valamint az iraki és szíriai Irán-barát milíciák a kivárásra játszottak. Ez pedig ismét bebizonyította, hogy a síita milíciák nem iráni távirányításra működnek, döntéseiket nagyban befolyásolják a belpolitikai és egyéb megfontolások is. Mint ahogy az is egyértelművé vált, hogy sem a polgárháborúban kivéreztetett Szíria, sem pedig a szír kormányerők legerősebb szövetségese, a szír légtér védelmét biztosító Oroszország nem érdekelt abban, hogy Irán szíriai területekről vívja háborúját Izrael ellen.

Mindenesetre Szejjed Ebrahim Raiszi iráni elnök a támadás után közölte: „Erőink megleckéztették a cionista ellenséget, és minden újabb kalandot keményebb reakcióval fogunk fogadni.” A megmosolyogtató kijelentés alighanem arra utal, hogy Teherán egyelőre lezártnak tekinti az ügyet, a labda tehát Izrael térfelén pattog. A támadást követő napok izraeli kommunikációból arra lehet következtetni, hogy Tel-Aviv nem kívánja tovább feszíteni a húrt. Pláne, hogy azzal az amerikai elnökválasztás évében tornázná fel az olajárakat, ezzel gyors és határozott válaszra kényszerítve a Biden-kormányzatot. A közvetlen veszély elmúlt, Izrael így a látványos technikai fölényéből adódóan sikeres ellentámadással Washington türelmét tenné ismét próbára. Ha tehát lesz is valamiféle válasz, annak mértéke bizonyára az eddigi „kontrollált erőszak” szintjére tereli vissza Izrael és Irán konfliktusát.