Az elkerülhetetlen változás drámája

Sík Sándort piarista szerzetesként, pedagógusként és cserkészvezetőként éppúgy lehet említeni, mint költőként. De drámai műveket is írt, melyek közül a legismertebb az eredetileg 1930-ban bemutatott, majd némi átdolgozás, kiegészítés után 1933-ban ismét színpadra állított István király. A darab a Nemzeti Színház márciusi premierje volt, az elsősorban színészként ismert Berettyán Nándor rendezésében.

A mű alaphelyzete súlyos konfliktusokat jelez előre: az Imre herceg halála után gyermektelenné váló, idős uralkodó elhatározza, hogy még életében rendezi utódlásának kényes kérdését. Nagyboldogasszony – vagyis Szűz Mária mennybevitelének – augusztusi ünnepe előtt tehát színe elé hívatja a két lehetséges jelöltet. Az egyik az unokaöccse, Orseolo Péter, a másik az unokatestvére, Vazul, Árpád vezér leszármazottja.

István utóbbit látná szívesen a trónon, hiszen az Árpád-ház hercege, a honfoglaló fejedelem vére csörgedezik az ereiben, csakhogy Vazul nem hajlandó megválni az ősi hittől, nem hajlandó keresztényként élni és főleg keresztényként uralkodni. A velencésként emlegetett Orseolo Péter ugyanakkor kereszténynek vallja magát, ám lenézi, megveti István népét.

Tehát: kelet vagy nyugat? Ősi hit vagy kereszténység? A dilemma távolról sem egyszerű, hisz nem csupán a nemzet, de a fiatal, alig harminc-egynéhány esztendővel korábban létrehozott magyar állam jövője is eldőlhet e választással!

És e ponton újabb ellentétről lehet beszélni: a korosztályok közti különbségekről. Sík Sándor mesterien érzékelteti: a maguk dolgát elvégző idősek, köztük István és párja, Gizella hamarosan távoznak a földi színpadról. „Nekünk már nincs jövőnk. Nekünk csak múltunk van”, jellemzi önmagukat és generációjukat a királyné. És a helyüket átvevő nemzedék tagjai már csak az életkoruk miatt is másként látják a dolgokat, más fontossági sorrendet állítanak fel, és másként reagálnak az előadódó helyzetekben.

Berettyán Nándor rendezése a különbségek érzékeltetésére épül: az Istvánt – továbbá az udvarában tartózkodó egyházi és világi méltóságokat – bemutató jelenetek sorába az ősi hiten lévő, az ősi hagyományokat őrző magyarság motivációit, gondolatait, szokásait szemléltetők illeszkednek énekkel, tánccal, rigmusokkal, melyek közepette még egy, az ősmagyar néplelket megjelenítő óriásbáb is feltűnik a színpadon! Az alkotók megőrzésre és ápolásra méltó értékként ábrázolják e kultúrkincstöredéket, az udvari és a népi kultúra szembenállásáról ugyanakkor elgondolkodtató mozzanattal szolgálnak: a színpadon elhangzó regösénekben István király alakja is felbukkan, tudatosítva a nézőben: az elméletileg össze nem tartozó tartalmak a folklórban – a nép lelkében és gondolkodásmódjában – összevegyülhetnek, új egységet létrehozva.

Az Ondraschek Péter tervezte kulisszák erősítik mindezt. A színpad nézőknek jobbra eső részét az ősmagyar, balra eső részét a keresztény kultúrkör motívumaiból összeállított díszletek uralják, míg középen egy, a koronázási palástot megjelenítő elem látható, már-már különálló szigetként. E hármas tagolást a háttérben elhelyezett, törött üvegdarabra emlékeztető dekoráció darabjai teszik olykor instabillá, megsokszorozva és visszatükrözve a látványelemeket, egyszerre figyelmeztetve és emlékeztetve arra, hogy minden viszonylagossá válhat, amit adottnak és biztosnak veszünk.

A Nemzeti Színház előadása tehát nem a darab modernizálását, aktualizálását, átértelmezését tűzte ki célul. Elismeréssel adózik az első magyar király alakjának és államépítő tevékenységének, ugyanakkor nem merevíti hősi pózba, hagyja, hogy lehessen emberként viszonyulni hozzá. Ez az István alapvetően egy sok csapást kapott, sok csapást osztott aggastyán, aki élete utolsó, talán legfontosabb feladatának gyürkőzik neki, hogy végül belássa: ha kizárólag Vazulra vagy Péterre összpontosít, a leggondosabb mérlegelés után sem hozhat jó döntést. Részben ebben áll a tragédiája.

A befogadó mégsem kizárólag sajnálja, hiszen kitűnik: kimagasló képességű államférfi. „Ti nem értitek, hogy ez a kettő nem kettő, hanem egy. […] Tibennetek nem egy. Csak énbennem, magamban. De […] hamarosan eggyé kell lennie az én drága népem szívében is, mert meghalunk, ha eggyé nem lesz”, jelenti ki egy ponton a kereszténység és a magyarság viszonyáról, és a szereplők közül egyedül ő van tisztában e fúzió fontosságával.

A darab szerint István ugyanakkor nemcsak a továbbvezető utat feltáró vízió megalkotására volt képes, de uralkodói szerepét is rendkívül komolyan vette: „A királynak ne legyen külön szíve. Az ország szíve dörömböljön a mellében”, fedi fel a mozgatóit Vazulnak a vele folytatott vita során.

A címszerepet alakító Rátóti Zoltán magabiztosan oldja meg a feladatot, ami egy időben tőlünk távol eső, már-már szoborrá merevedett történelmi alak életre keltésével jár: ábrázolásában István határozott, mégis sebzett és sebezhető, irányító, mégis kiszolgáltatott.

Söptei Andrea a férjét szerető, őt mindenben támogató, a kereszténység és az egyház útjáról letérni jottányit sem hajlandó asszonnyá formálja Gizellát – kettejük viszonyát jól érzékelteti a jelenet, amelyben kéz a kézben végigheverednek a koronázási paláston, mintha ismét a fűben fekvő, ifjú szerelmesek volnának.

Vazulban nincs sok keménység: ez a herceg Kristán Attila ábrázolásában nem a sorsát maga irányító férfi, hanem egy megrekedt, egyik napról a másikra élő alak, aki – az ősi életformához való ragaszkodása miatt?, az első ágyasához, Gyöngyhöz fűződő érzései miatt?, vagy egyszerűen azért, mert gyenge? – elhátrál a történelmi feladat elől, amelyet királya szán neki.

Gyöngy viszont annál erőteljesebb, markánsabb figura, így az őt alakító Martos Hanga olykor ellopja Kristán Attila elől a show-t. Arra, ahogy Gizella arcába vágja: „Nem boldogtalan az ember, ameddig gyűlölni tud”, még sokáig emlékezhet a néző.

Ami pedig Orseolo Pétert illeti: az unokaöcs Szabó Sebestyén László megformálásában olyan figura, akiről első pillantásra látszik, hogy összességében alkalmatlan a királyi szerepre – így a néző leginkább arra emlékezhet vele kapcsolatban, hogy szemet vetett Imre herceg özvegyére, Ilonára.

Az István király tehát a továbbvezető út keresésének drámája, a földi megoldás elvetésének drámája – de a küszöbönálló, elkerülhetetlen változás drámája is. Aki megnézi, nemcsak azt a tiszteletteljes portrét ismerheti meg, amelyet Sík Sándor rajzolt egy nagy formátumú történelmi személyiségről, de a szerzőhöz és gondolkodásmódjához is közelebb kerülhet.