A lassan tizenhetedik hónapjába lépő szíriai felkelésnek becslések szerint már 19 ezer halálos áldozata van. Az országon belül egymillió ember hagyta el lakhelyét, 250 ezren pedig a környező országokban kerestek menedéket. A szám a közeljövőben növekedni fog, miután a múlt hét végén a kormánycsapatok átfogó támadásokat indítottak Aleppó városa ellen.

A tét nem kicsi. Aki a hárommilliós várost ellenőrzi, annak az irányítása alá kerül az egész északi régió. A rezsim számára így súlyos polgári áldozatok árán is megéri fenntartani az uralmát a városban. Különösképp, hogy annak elvesztése hatalmas tekintélyveszteséggel járna fő szövetségesei, Irán és Oroszország előtt.

A harcoló felek közti erőviszonyok korántsem kiegyenlítettek. A dezertőrökből és önkéntesekből álló szabad hadsereg létszáma becslések szerint negyvenezer főre tehető, míg a rezsim szolgálatában háromszázezer fegyveres áll. Az ellenzék török közvetítéssel kap pénzt és korlátozott mértékben fegyvereket Katartól és Szaúd-Arábiától. Ez azonban elenyésző azokhoz a szállítmányokhoz képest, amit a szír állam kap Oroszországtól. Így tehát míg a kormánycsapatok a legmodernebb orosz fegyverekkel harcolnak, addig a lázadók felszereltsége – helyi beszámolók szerint – meglehetősen gyenge. Három főre egy AK-47-es gépfegyver jut, robbanóeszközeiket pedig sokszor házilag eszkábálják.

A lázadók egyedül morálból és elszántságból vannak jobban ellátva. Számukra a létük és hozzátartozóik élete a tét. A reguláris sereg soraiban viszont még mindig sok szunnita van, akiknek a rezsimhez való lojalitása erősen kérdéses. Az elmúlt hónapokban már nemcsak egyének, de egész katonai osztagok álltak át a felkelők mellé. A kormány egyedül a Shabiha milícia tagjaiban bízhat teljes mértékben. A korábban csempészetben és védelmi pénz szedésben utazó alavita maffiacsoport élén személyesen az elnök öccse, Maher al-Aszad áll. A Sabbiha soraiban kezdetekben pénzért harcoló alsó osztálybeli szunniták is nagy számban voltak, arányuk azonban egyre csökken az alavitákéval szemben. A kormány mára az egész alavita lakosságot militarizálta, így utánpótlás bőven akad. A milíciára olyan, szunnita lakosság elleni terrorakciókat bíznak, melyek a reguláris sereg számára demoralizálóak lennének.

Ilyen volt például a májusban Houlában, Qubeirben és más településeken végrehajtott vérengzés, ahol a Shabbiha tagjai több száz szunnita civillel, köztük nőkkel és gyerekekkel végeztek.

A túlerő ellenére a szabad hadsereg egyre jobb eredményeket ér el. Mióta – kerülve a nyílt konfrontációt – a gerilla harcmodort részesítik előnyben, a kormányerők négy-ötször annyi embert veszítenek, mint a felkelők. Becslések szerint a lázadók eddig három-hétezer kormánykatonát és milicistát öltek meg, ami mellett magasrangú tiszteket és rezsim-hű üzletembereket rabolnak el. Egyes hírek szerint informátoraik a rezsim soraiban is ott vannak. Ennek köszönhető, hogy július elején egy precíz merénylettel végezni tudtak Aszad belső körével. A damaszkuszi biztonsági zónán belül elkövetett robbantásban Daud Rajiha védelmi miniszter mellett meghalt Aszef Sawkat, Aszad elnök sógora, korábbi hírszerzési főnök, aki egészen haláláig kézben tartotta a szálakat, és Hasszán Turkmáni is, akinél az ország 17 különböző hírszerző szervének ellenőrzése futott össze. Emellett több magasrangú tiszt is megsebesült, köztük a belügyminiszter, illetve Hafez Makhlouf, az elnök unokatestvére, akinek a bátyja a rezsim legfőbb anyagi támogatójaként számon tartott milliárdos oligarcha.

Nem véletlen, hogy a külföld is egyre inkább a szabad sereget kezdi potenciális partnereként kezelni, nem pedig az eddig pártfogolt, Isztanbulban székelő, emigráns ellenzékiekből álló Szíriai Nemzeti Tanácsot. A fejlemények ugyanakkor aggodalommal töltik el a Nyugatot. A szabad hadsereg ugyanis nem egységes. Soraikban vannak szekulárisak és iszlamisták is, a frakciók között pedig már voltak kisebb összecsapások.

A romló gazdaság miatt a kormány támogatottsága vészesen apad a lakosság körében, és nemcsak vidéken, de a korábban baathista fellegvárakként számon tartott Damaszkuszban és Aleppóban is. A vidéki harcok nyomán százezrek özönlöttek Damaszkuszba és Aleppóba. Azok a városiak, ahol korábban az állami híradásokat követve külföldi terroristákat tettek felelőssé a vérengzésért, mára árnyaltabban látják a képet. A kormányt korábban vakon támogató keresztények, drúzok, csakúgy, mint a szunnita kereskedők körében egyre gyengül a rezsim támogatottsága. A morál nemcsak a katonák, de a rezsim támaszainak tartott üzletemberek körében is romlik, akik közül egyre többen távoznak Libanonba.

A helyzet romlásával Szíria egyre inkább felekezeti viszályba süllyed. Noha az ország 70 százalékát követő szunniták közt is akadnak, akik támogatják az Aszad-klánt, az elnök valójában csak saját felekezetében, az alavita közösségben bízhat. Az alaviták jól tudják, hogy a rezsim bukása esetén ők lesznek az elsők, akikkel az új vezetés leszámol. Nem véletlen tehát, hogy soraikból több ezren, akik eddig szétszórva éltek különböző nagyvárosokban, már visszaköltöztek „őshazájukba” a tengerparti hegyekbe. Aszad gyakorlatilag saját felekezetének a foglya. Nemcsak azért, mert a tényleges irányítás jelentős része öccse, Maher kezében van, hanem mert nemcsak önmagáért, hanem egész szektájáért is felel. Ha – elfogadva az Arab Liga ajánlatát – külföldre távozna, azzal neve az árulás szinonimájává válna. Arra viszont, hogy a hegyekbe vonuljon vissza és hadúrként folytassa pályafutását, minden esély megvan.

Némileg összetettebb a lakosság 10 százalékát kitevő keresztények kérdése. Az Aszad-rezsim idején ők kivételezett kisebbség voltak, akik körében sokszor még az álellenzékiség is megtűrt volt. Sokan most iszlamista előretöréstől tartanak, mely félelmükre az állami propaganda is rájátszik.

A kevéssé militarizált keresztény közösségek elsődleges célja azonban a túlélés, így lojalitásuk csakis addig tart, míg látnak esélyt a rendszer túlélésére. Ezt bizonyítja, hogy már most két vasat tartanak a tűzben: az emigráns értelmiségiekből álló Szíriai Nemzeti Tanács csakúgy, mint a helyszínen működő ellenzéki „koordinációs bizottságok” is tartalmaznak keresztényeket, az egyház pedig jótékonysági csoportokat működtet, amelyek gyógyszereket szállítanak a rászorulóknak ország szerte.

A mára polgárháborúvá váló konfliktus kifutása bizonytalan. Közvetlen külföldi beavatkozás aligha valószínű. Az Egyesült Államokat az őszi elnökválasztások, a Nyugat-Európai kormányokat pedig a gazdasági válság köti le. Az ügyben leginkább érintett Törökország mozgástere szintén korlátozott, hiszen Ankara erősen függ az orosz és iráni gáztól. Félő, hogy a rezsim immár szükségszerűen bekövetkező bukását követően olyan átmeneti káosz köszönt Szíriára, mint amilyen 2003-ban Szaddam Husszein bukása után következett be Irakban. Addig azonban még hosszú és véres út vezet. Nem kizárt, hogy a bukását érző rezsim végül színpadias távozás mellett dönt, és ahogy a bibliai Sámson, magára dönti az építményt.

Sayfo Omar

Az iráni kapcsolat

Szíria egészen az I. világháborúig az Oszmán Birodalom része volt. Az oszmánok elsősorban a helyi szunnita elitet tekintették fő szövetségesüknek. Az alaviták – a lakosság 10 százalékát kitevő, síita ezoterikus szekta – a tengerparti hegységekben éltek általános szegénységben. A franciák, akik az 1916-os Sykes–Picot egyezményt követően igényt formáltak Szíriára, ellensúlyozandó a szunniták befolyását, megnyitották az alaviták és más kisebbségek előtt a katonai akadémiák ajtait. 1946-ban az ország önálló lett.

A független Szíria vezetői továbbra is régi szunnita családok soraiból kerültek ki. Ezzel egy időben a kisebbségek köreiben népszerű baathisták – az akkori trendeket meglovagolva – felekezeten felüliséget és olyan, korábban ismeretlen pánarab identitást kezdtek hirdetni, melyen keresztül megnyílhatott az alaviták számára is az út a korábban szunniták számára fenntartott pozíciókba.

A 70-es évekre a hadsereg soraiban olyan sokan lettek az alaviták, hogy 1971-ben a szektából származó Háfez al-Aszad puccsal átvette a hatalmat. Az új elnök természetes szövetségesre lelt a többi kisebbségben, és kiegyezett Damaszkusz és Aleppó szunnita kereskedőelitjével, így hatalma stabil lett. A 1979-es iráni síita forradalmat követően Aszad szövetségesre talált Teheránban, ezzel kiszakítva a szunnita többségű Szíriát természetes szövetségi rendszeréből. Noha a baathista rezsim egyenlőséget és felekezeten felüliséget hirdetett, a kisebbségi csoportok szorosra zárták soraikat és kisajátították a közjavakat.

1979-ben a Hama városában – és más városokban – élő szunniták, akik elvesztették korábbi pozíciójukat, lázadozni kezdtek. A soraikból szerveződő Muszlim Testvérek nevű szervezet lázadását három évvel később vérbe fojtotta a hatalom. Hama bombázásának húszezer halottja volt. A Testvérek aktivistái emigrációban, börtönök fenekén vagy jeltelen sírokban végezték. A lázadást követően a rezsim az ellenzékiség minden formáját eltiporta.

Hafez al-Aszad 2000-ben halt meg. Az elnöki poszton fia, Bassár követte. Az új államfő saját szűk – leginkább alavitákból és keresztényekből álló – köre kezére játszotta át a főbb politikai és gazdasági pozíciókat. A régi-új rezsim eltávolodott a néptől, így egyre inkább figyelmen kívül hagyta annak igényeit. A ’80-as évek óta megduplázódó szunnita népesség jelentős része nem részesült az ország javaiból.

A 2006-tól 2011-ig tartó szárazságok sokak megélhetését tették tönkre, így megnőtt az igény a politikai változásra.