Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Hirdetés

– Egy szegedi előadásában megvédte az úgynevezett poroszos oktatási modellt, óriási felzúdulást váltva ki a liberális oktatáskutatók részéről. Létrejöhet-e értelmes párbeszéd az oktatásról, ha elcsitulnak ezek az indulatok?

– Benyomásaim szerint az előadásom által kiváltott reakciók érzelmileg túlfűtöttek, sőt meglepően hisztérikusak voltak, sokan megpróbálták az elhangzottakat aktuálpolitikai kérdésekkel összemosni. Ám valójában az a kérdés, fel tud-e emelkedni egy konzervatív gondolkodásmód, egy konzervatív narratíva a nyilvánosságba a 2020-as évek közepén Magyarországon.

– Az utóbbi 30 évben egyre erősebb offenzívában van a liberális oktatásszemlélet. Mára el is felejtettük, mit takar az úgynevezett poroszos oktatási modell. Kérem, segítsen tisztázni ezt a fogalmat!

– A poroszos jelző helyett helyénvalóbb volna a klasszikus kifejezést használni, mint ahogy a nemzetközi tudományos életben például a francia vagy angolszász kollégákkal folytatott diskurzusok során is történik. A klasszikus oktatási modell az 1800-as évek második felében alakult ki, amikor a társadalom a tudásalapú iskola vállára helyezte az európai civilizációt. Ez azt is jelentette, hogy az iskolában megszerzett tudás alapján dőlt el, hogy a diákok a társadalom mely szintjére léphetnek, miután befejezték tanulmányaikat. Ha nem a tudás az értékmérő, akkor a születési privilégiumok vagy a nyers erőszak határozza meg, kiből mi lesz a felnőtt életben. Akkoriban született meg a közműveltség fogalma is. Ez az a tudásmennyiség, amivel mindenkinek rendelkeznie kell ahhoz, hogy együttműködő társadalom, nemzet legyünk, és ne szétszórt egyének ++terapetikus++ halmaza. A közműveltséghez pedig olyan pedagógiai eszköztár kapcsolódik, mint a tankönyvek, a kötelező olvasmányok, az osztályozás és hasonlók. Természetesen egy olyan hatalmas intézményrendszer, mint a közoktatás, mindig tele van problémákkal, ez nem is lehet másként. De működik a gépezet, és nem szabad lebecsülni kultúraközvetítő erejét. Még élnek azok az ismeretek, amelyek összekötnek bennünket.

Korábban írtuk

– Mára a közbeszédnek is része lett, hogy felesleges történelmet, irodalmat vagy éppen matematikát tanulni, hiszen mindezt úgyis elfelejtik a gyerekek. Az a fontos, hogy jól érezzék magukat az iskolában, és ne terheljék őket feleslegesnek ítélt ismeretekkel.

– A világot járva azt tapasztalom, hogy a posztmodern narratívák a digitális fórumokon keresztül betörtek a gyermeknevelés területére. De ennél is erősebb hatása van a felejtésnek. Nevezetesen arra gondolok, hogy a pedagógusok az iskolákban még működtetnek olyan rituális dolgokat, mint a tantárgyi munkaközösség, az osztályfőnöki rendszer vagy a szülői értekezlet. De ezek többnyire kiüresedett, rutinszerű fórumokká váltak, elfelejtődött a valódi funkciójuk. Ez a kiüresedettség, a felejtés maga a kultúravesztés. Éppen ezért kell feltámasztanunk hamvaiból a konzervatív narratívát, oktatási, nevelési gondolatokat. Nálunk még nincs nagy baj, de valóban ráfér egy kis fazonigazítás a rendszer egészére.

– Napjainkban legtöbbet a kompetenciaalapú oktatásról hallunk. Ez mit jelent valójában?

– Ez inkább ideológiai, mint pedagógiai fogalom, a globális munkaadókon keresztül érkezett hozzánk. Az a lényege, hogy kevesebb súlyt fektessünk a műveltségre, inkább a munkaerőpiacon hasznos képességeket próbáljuk fejleszteni. Olyanokat, mint például a csapatmunka, a problémamegoldás vagy a kommunikáció. Ez nagyon jól hangzik, de több probléma is van vele. Ezen elvek szerint ugyanolyan kompetenciákat kell fejleszteni Bali szigetén, mint Grönlandon vagy éppen Magyarországon. Teljesen hiányzik belőle a műveltség, a tradíció és az identitás elem. Nem véletlen, hogy egyetlen OECD-anyagban sem esik szó a nevelésről, holott eddig Európában az iskolának a nevelésben jelentős szerepe volt. A munkaerőpiaci igények megjelenítése persze legitim dolog. Igaz az is, hogy színesíti az órákat, ha például a szövegértést, a problémamegoldást csapamunkában gyakoroljuk. Csak ne keverjük össze a dolgokat. Ezek az eszközök adják az oktatás fűszerét. De gulyáslevest sem lehet kizárólag fűszerekből főzni, kellenek hozzá az alapanyagok. Az én egyik fő kritikám a kompetenciaalapú képzéssel kapcsolatban, hogy kompetenciákat nem lehet általában fejleszteni. Kell hozzá valamiféle műveltség, tudás, közös nyelv a tanár és diák között. A másik kifogásom a biztos alapok felépítésének a hiánya az ilyen típusú oktatási rendszerekben. A biztos alapokat azonban fel kell építeni, hogy azután beszélhessünk szövegértésről vagy problémamegoldásról.

– Azt mondta, hogy a globális munkaadókon keresztül érkezett hozzánk ez a modell. Ezúttal ez az amerikai minta átvételét jelenti?

– Egyértelműen. De az ottani, a mi gondolkodásmódunktól eltérő szemléletű konzervatív kollégáinknak is gondjaik vannak ezzel az oktatási modellel. Ők elsősorban a szabad iskolaválasztásra építenek mindent. Ma már nem hisznek abban, hogy az amerikai oktatási rendszert rendbe lehet tenni, ezt a célt már feladták. Elsősorban az értelmesebb gyerekeket és családokat akarják kimenteni ebből a helyzetből. Nyugat-Európában is hasonló a helyzet. Ennek megértéséhez persze tudni kell, hogy a belga iskolákban nem belga gyerekek ülnek, hanem belgiumiak. Angliában ugyanez a helyzet. Az a kulturális kincs, amibe beleértem Shakespeare-t is, amit át kellene adni az új nemzedéknek, az már eltűnt, az már nincs, az visszaszorult a magániskolákba. Elsősorban demográfiai okokból. De Közép-Európában nem ez a helyzet.

– Mi a saját gyerekeinket oktatjuk?

– Pontosan. És szeretném hangsúlyozni, hogy hogy én ebbe beletértem az ötszáz éve velünk élő roma családok gyerekeit is, ők is a mi gyerekeink. De annyiból is más a helyzet a mi régiónkban, hogy ahol konzervatív kormány van, ott igyekeznek normális közpolitikát folytatni, amit a lakosság el szokott fogadni. Ez a nyugati országokban nincs így. Ugyanakkor a németek például tudományos kutatásra hivatkozva a PISA-eredmények vizsgálatára elválasztották egymástól a bevándorló és az őshonos német gyerekeket tanító iskolákat. Arra jutottak, hogy a bevándorlóiskolákban a legtöbb problémát a nyelvtudás hiánya jelenti, míg a német iskolákban alapvetően rend van, és jól teljesítenek a diákok. Ilyenek például a gimnáziumok, amelyeknek a minőségét számos tartományban sikerült megőrizni, ezek versenyképesek akár a magyar gimnáziumokkal is. Tehát tarka a kép. Ám ami sokkal érdekesebb: a konzervatív narratívát Nyugat-Európában szakmai alapon nehéz képviselni. Ösztöndíj, publikációs lehetőség, akadémiai elismertség nem következik belőle. Ezek helyett a konzervatív kutatónak médiatámadásokat, személyes hitelrontást vagy akár állásvesztést kell elszenvedniük.

– A PISA-eredmények nálunk is katalizátornak számítanak, sokszor ezekre hivatkozva támadják az oktatáspolitikát a liberális oldalról. A PISA valóban okkal értékeli le a magyar oktatási rendszer eredményeit?

– A PISA két kulcsterületen eltér a magyar oktatási gyakorlattól. Az egyik a szövegértés, a másik az úgynevezett science. Nálunk nincs szövegértés tantárgy, mi azt fokozatosan a nyelvtan- és irodalomórákon sajátítjuk el. Nálunk science tantárgy sincs, de van biológia, kémia, fizika. Vagyis miközben a magyar gyerekeknek több területen sokkal mélyebbek az ismereteik, mint nyugati kortársaiké, kompetenciaalapú, globális hibrid kérdésekre kell válaszolniuk. Másokhoz, például a bolgár gyerekekhez hasonlóan a hibrid kérdésekre adott válaszokban gyengébb a teljesítményünk, mint azok esetében, amelyek közelebb állnak a magyar tananyaghoz. De tudni kell, hogy vannak olyan nemzetközi mérések is, amelyek a globális kérdések mellett olyanokat is feltesznek, amelyek jobban igazodnak a nemzeti tantervekhez. Egyébként a PISA-tesztek esetében a magyar diákok teljesítménye GDP-arányosan átlagosnak mondható, nem kell szégyenkeznünk miatta.

– Egészen más a helyzet a diákolimpiák esetében, a magyar gyerekek mindig egy sor érmet hazahoznak. Ennek mi a magyarázata?

– A nemzetközi diákolimpiák felértékelődőben vannak. Ott az adott korosztály krémje áll a startvonalhoz. Amióta diákolimpiák léteznek, azóta Magyarország nagyhatalomnak számít e versenyeken. Szerényen megjegyezném, hogy a felmagasztalt finn gyerekek eredményei nagyjából a kazah szinten vannak, néha megszereznek egy-egy pontot, ami nagyon messze van az éremtől. Ők hivatalosan úgy gondolják, nekik megéri így is fenntartani az oktatásban a nagy egyenlőséget. Azt majd meglátjuk, hogy az előttünk álló években meddig jutnak el műszaki, technológiai innovációban ezek a közepes teljesítményű gyerekek.

– A liberális oktatási modell komoly politikai hátszelet kapott Brüsszeltől azzal, hogy ki akarják vonni a nemzeti jellegzetességeket a történelemtanításból valamiféle európai ethosz nevében. Ez milyen következménnyel járhat?

– Ez a döntés számos európai országban komoly ellenállást fog kiváltani, széles frontvonalat nyitva a föderalista szuperállamot építők és a szuverenista államok között. Katonai terminológiával élve megnyúlik a frontvonal. De hadd mondjam el, hogy a 80-as években már megkezdődött egy spontán tankönyv-harmonizáció Európában. Ez bilateriális jellegű volt. Például lengyel és magyar tankönyvírók kísérletet tettek rá, hogy közelítsék egymáshoz a történelemtankönyvek ismeretanyagát, különös tekintettel a közös hagyományokra. Később ennek a törekvésnek európai fóruma is lett, ahol a holland koordinátorok megdöbbenve tapasztalták, hogy mesze a magyaroké a leginkább európai szellemű tankönyv. Hiszen Szent István óta egyetlen jelentős magyar történelmi esemény sem értelmezhető európai kontextus nélkül. Ezért természetesen az európai történelem be van ágyazva a magyar ismeretanyagba. Máshol ez nincs így, általában sztorizgatnak különböző nemzeti események kapcsán. De az Európai Parlament döntése nem erre vonatkozik; egy szövetségi állam érzelmi hátterét, mitológiáját akarják megteremteni kvázi amerikai mintára. Mi, közép-európaiak hiába mondjuk, hogy a történelemtanításnak ezt az átnevelő jellegű átalakítását mi már ismerjük. A Szovjetunió idején proletár internacionalizmusnak hívták, és nem vált be. Ha akarják, akkor nyugodtan csinálják, de ne kényszerítsék ránk. Ezt azonban általában makacs és elégedetlen hallgatás fogadja. Nem is akarják megérteni, miről beszélünk.

– Milyen következményei lehetnek, ha a konzervatív gondolkodók meghátrálnak, és további teret nyer a liberális oktatás szemlélet?

– Ha kivonjuk a klasszikus európai műveltséget az oktatásból, hagyjuk, hogy kiüresedjen, szétmálljon a tananyag, akkor annak helyére a digitális tömegkultúra lép, megváltozik az ifjúság szocializációja, értékválasztása. A pedagógia történetében három korszakot különböztetünk meg. A XIX. században eszményeket, erényeket tártunk a fiatalok elé. Azután jött az úgynevezett pedagógizmus korszaka, amikor mindent értékelni és mérni kell. Jó órákat, tanterveket kell kidolgozni és pontos kimeneti követelményeket kell meghatározni. Ezt a korszakot lassan felváltja a pszichologizmus korszaka. Eszerint mindenki maga építi fel a tudását mint önálló univerzum. Nincs közműveltség, nincsenek közös értékek, eszmények. A saját pszichológiai problémáink alapján kommunikálunk egymással, akár Grönlandon, akár Bali szigetén vagy Magyarországon éljük az életünket. Mindez messze ható kultúraváltást jelent, a társadalom szétesését mutatja. Ugyan az erről szóló viták pedagógiai csomagolásban zajlanak, ám valójában egy társadalomképről vitatkozunk. Mert ha kiüresedik a tananyag, eltűnik a műveltség értéke, a tanulás nehézsége, akkor az iskola egy stresszmentes találkozóhellyé válik, ahol jópofa dolgokat csinálnak a fiatalok. Ám ezzel nem csak az identitás szűnik meg. Eltűnik a társadalom közös teljesítménye is. És ezek a gyerekek nem lesznek képesek felvenni a versenyt Kelet-Ázsia teljesítmény-központú fiataljaival. Nem véletlen, hogy Európa minden jelentősebb fórumán téma az uniós versenyképesség folyamatos hanyatlása. Ez elsősorban az oktatási rendszerek szétmállásának, lezüllésének a következménye.

– A konzervatív oktatáskutatók mostanában váratlan területről kaphatnak támogatást. A munkaadói szervezetek és a katonák jelzik, hogy a liberális oktatási modell nem készíti fel a fiatalokat a felnőtt életre. Ezt hogyan értékeli?

– A munkaadók, a hadsereg és a kutatás-fejlesztés területéről érkezhet támogatás. Hiszen a katonák arra panaszkodnak, hogy a fiatalok 65-67 százaléka mentálisan alkalmatlan a szolgálatra. A munkaadók a terhelhetőséget és az együttműködési képességet hiányolják. A high-tech szektornak pedig jó minőségű tudás birtokában lévő kutatókra volna szükségük. Ebben a helyzetben a konzervatív oktatáskutatóknak és -szervezőknek az erején múlik, képesek-e valamiféle koalíciót alkotni a valódi értékek és ismeretek közvetítésére vállalkozó közoktatás felemelése érdekében. Ehhez a koalícióépítéshez azonban erős személyiségekre és évtizedekig tartó kemény munkára van szükség. Másképpen nem lehet visszafordítani a társadalom- és iskolaromboló folyamatokat.