Folyékony föld


– A Néma Júlia Stúdió ma az ország egyik vezető kerámiaműhelye, és egyben az egyetlen is, ahol saját magas hőfokú fatüzeléses kemencében készülnek autonóm művészeti alkotások, illetve használati tárgyak. Hogyan talált rá erre az eljárásra?

– A diploma után főként építészeti kerámiával foglalkoztam, a romhányi Korall Csempegyárban voltam tervező. 2003-ban aztán a kecskeméti művésztelepen találkoztam Frederick L. Olsen amerikai keramikusművésszel, aki innovatív fatüzeléses kemencéivel akkorra már világhírnévre tett szert. Az ő kemencéi attól különlegesek, hogy magas, akár 1300 Celsius-fokra viszonylag kevés idő alatt és kevés fával tudnak eljutni, így amellett, hogy könnyen kezelhetők, környezettudatosak is. Sokat beszélgettünk, majd úgy alakult, hogy segítettem neki egy ilyen fatüzeléses kemencét felépíteni. Ekkor kezdődött a barátságunk, a mentorom lett, az idők során tőle tanultam a legtöbbet a kerámiáról. És az ő ajánlásával jutottam el 2005-ben egy japán manufaktúrába, ahol számos fatüzeléses kemencével találkoztam. Itthon a keramikusok nagy része ma már gáz- és elektromos kemencével dolgozik, mivel ezek nagyon jól kiszámíthatók és programozhatók. A fatüzeléses kemence ezzel szemben folyamatos jelenlétet igényel, ráadásul nagyon sok változóval kell számolni, a végeredményt pedig a véletlenszerű természetes folyamatok alakítják.

– Ez azt is jelenti, hogy égetés után még véletlenül sem kerülhet ki két egyforma tárgy a kemencéből?

– Igen. Nyilván az évek alatt már kifejlődött a rutinom, tudom, hogy milyen eredményt szeretnék elérni, és ehhez hova helyezzem be a tárgyat, mennyire direktben érje a láng, milyen hőfokig fűtsem fel, majd hogyan hűtsem le a kemencét. Vagyis a folyamatot egy bizonyos pontig tudom tervezni és kontrollálni, de a végeredmény előttem is mindig meglepetés. Így kizárt, hogy két egyforma tárgy készüljön, már csak azért is, mert a kemence huzata és mindig egyedi belső rakata miatt az egyes darabokat körbe-körbe járja a láng, ez viszi magával a hamut, ami pedig véletlenszerűen rájuk rakódik, majd a hő hatására megolvad és mázat képez. Amikor mindezt először Japánban megtapasztaltam, engem is meglepett, milyen erős hatással van rám az így készült kerámiák naturalitása, ősi, elementáris jellege. Amikor a szó legeslegjobb értelmében éri az embert egy kultúrsokk, időre van szüksége. Nekem is meg kellett emésztenem az élményt.

– Annak ellenére, hogy alkotásai hátterében erős a japán ihletettség, egyáltalán nem utánzatok. Hogyan tudott a japán tradíciókból merítve magyar művészetet létrehozni?

– Kellett hozzá az idő. Merthogy kezdetben csak egyet tudtam biztosan, azt, hogy mit nem akarok: japánnak mutatni magam. Láttam, hogy sok külföldi művész átvesz és másol, néha már japánabbnak tűnik, mint a japánok. Velük szemben én szerettem volna megtartani a saját gyökereimet, így hosszú időt töltöttem azzal, hogy ne csak az eljárás formai vagy technikai jegyeit alkalmazzam, de szellemi hátterének párhuzamát is megtaláljam a saját hagyományainkban. A japán kerámia a helyben megtalálható földhöz idomul, emiatt tájanként egészen eltérő tárgykultúra jött létre országon belül is. Az a manufaktúra például, amit én meglátogattam, egy erdő szélén volt, és az út túloldalán bányászták ki azt az agyagot, amiből a kerámiákat készítették. Magyarországon azonban kevésbé az alapanyag, inkább a dekoráció, a mintakincs az, ami tájegységeként meghatározza a tradíciót. Ezért az egyik nagy vágyam az volt, hogy nekem is legyen saját, magyarországi agyagom és anyagrendszerem.

– Ez sikerült is. De hogyan képzeljük el a kutatást? Szisztematikusan végigjárta Magyarország tájait, megvizsgálta az adott területen található földet és kőzeteket, majd kísérletek hosszú sora után megtapasztalta a tulajdonságaikat?

– Valahogy így. Rengeteg előtanulmányt folytattam, amelyekből kiderült, hogy nyersanyagaink nagy része víz mellett található. Így a Vízföldrajz című programom keretében szisztematikus gyűjtésbe kezdtem, mindenhonnan összeszedtem, amiről azt gondoltam, érdekes lehet. Egy-két nagyon izgalmas felfedezés után rájöttem, hogy az általam amúgy is imádott Balaton-felvidék és a Bakony ebből a szempontból igazi kincsesbánya! A Balaton-felvidék szinte kinyílt előttem, amikor Korbély Barnabással a Bakony–Balaton Unesco Globális Geopark csoportvezető geográfusával megismerkedtem. A Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramja pedig keretet adott, hogy koncentráltabban tudjak dolgozni, így az ösztöndíj utolsó évében csak az itt található vulkanikus és üledékes kőzetekre összpontosítottam.

– És ezekből születtek meg a Vigadóban az MMA művészeti ösztöndíjasainak Essentia Artis című zárókiállításán május 7-ig, illetve a KAS Galériában május 6-ig látható Folyékony föld objektjei.

– Tavaly nyáron az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) keretén belül a veszprémi Művészetek Házában – akik szintén alkotómunkám komoly támogatói – volt egy kiállításom Folyékony föld – Objektek a vulkánok tengeréből címmel, ami szép lezárása volt az ösztöndíj éveinek. Most ennek anyagából mutatok be néhányat a Vigadóban, illetve a KAS Galériában, ez utóbbiban látható néhány új munkám, illetve egy helyspecifikus installációm. A Balaton-felvidék tájélményéből született kerámia- és porcelánobjektjeimmel nem a természeti formákat, sokkal inkább egy képzeletbeli szobrászati tájat szerettem volna megidézni, amelyben úgy láthatjuk a környék különféle kőzeteit, ahogyan előttünk senki. A tiszta geometrikus plasztikák hagyják érvényesülni a forrón megfolyó anyagokat, a Litoszféra gömbjei a Föld gravitációját idézik, a Tabula képeinek felületén az átalakuló matéria festőisége nyilvánul meg, a Lencse összegyűjt, míg a Sztélé az épített környezet kontextusába helyez.

– Bár a kiállításokon csak autonóm művészi munkai láthatók, használati tárgyakat is készít, sőt, ön volt az első keramikusművész, aki éttermek felkérésére dolgozott. Ma többek között a Salt Budapest, a 42, a Laurel és a Clarisse étteremben tálalnak az ön által tervezett és készített edényekben. Hogyan és mikor találtak egymásra a kortárs gasztronómiával?

– Együttműködésünk a 2010-es évek elején az Olimpia Étteremmel kezdődött, ahol egy vacsorát követően beszélgetni kezdtünk Takács Lajos alapító-séffel, és hamar kiderült, hogy a mindenhol egyeduralkodó fehér hotelporcelánok helyett már régóta szeretne egyedi edényeket a fogásaihoz. Miután ezekkel elkészültem, sorra jöttek a felkérések, hiszen az Olimpia akkoriban a progresszív séfek találkozóhelye volt. A séfekkel, éttermekkel való közös munkát mindig beszélgetések, az adott hely, a konyha karakterének megismerése előzi meg. Fontos tudnom, hogy milyen gondolatisággal dolgoznak, milyen ételeket készítenek, ezekhez pedig milyen formák, színek és hangulatok társulhatnak. De látnom kell magát az éttermet, annak arculatát és építészeti koncepcióját is. Vagyis nincs két egyforma felkérés, mára több száz különböző formavilágú edényt terveztem és készítettem a különböző éttermeknek.