Várhatóan árnyaltabbá válik a kaukázusi ország egyértelmű nyugati irányultsága a kormányváltás után. De a tét nem csak külpolitikailag nagy. Grúzia függetlenségének 1991-ben történő elnyerése óta soha nem volt olyan megosztott, mint most.

A 4,5 milliós apró kaukázusi ország a Nyugat és Oroszország stratégiai csatározásának állandó terepe. Európa számára Grúzia a Kaszpi-tenger térségéből kiinduló olaj- és gázvezetékek fontos tranzitállama. Washington térképén egy Irán elleni esetleges háború hídfőállásaként szerepel, Moszkva pedig saját hátsó kertjeként tekint a kaukázusi országra. Egészen a mostani választásokig Grúzia szekérrúdja Nyugatra állt. A CIA által szponzorált Freedom House alapítvány, illetve az amerikai kongresszussal közeli kapcsolatot ápoló National Endowment for Democracy közreműködésével 2003-ban lezajlott „rózsás forradalom” óta az ország hátat fordított Moszkvának.

A konfrontatív és erőltetetten atlantista politikát folytató Mikhail Szaakasvili hazája legfőbb céljaként az Euroatlanti szövetséghez, illetve – ad absurdum – az Európai Unióhoz való csatlakozást jelölte meg. Az álom azonban hamar szertefoszlott.

Az elnök 2008-ban Moszkva határozott figyelmeztetése ellenére háborút indított a szakadár Dél-Oszétia ellen, remélve, hogy a NATO – mellyel akkorra már megindultak a csatlakozási tárgyalások – segíteni fog neki. A várt nyugati támogatás azonban elmaradt, így alig négy nap leforgása alatt a tartomány megvédésére érkező orosz tankok már Tibiliszi utcáit taposták.

A következmények katasztrofálisnak bizonyultak Grúzia számára. Az ország elvesztette területének 18 százalékát, a nyugati álom pedig köddé vált. Azóta a romló gazdasági helyzet és a növekvő munkanélküliség lassan olvasztotta el Szaakasvili és az általa irányított Egyesült Nemzeti Mozgalom népszerűségét. A Rózsás Forradalom szellemiségét a választások előtti hetekben érte a végső döfés, amikor napvilágot látott egy felvétel, melyen egy helyi börtön őrei vetnek alá kegyetlen kínzásoknak elítélteket. A botrány egyértelműen megmutatta, hogy a nyugati értékeket prédikáló állam belsőjében valami rohad. Az érzésre ráerősített két ellenzéki televíziós csatorna is, melyek napjában többször levetítették a képsorokat és emlékeztették a nézőket a tényre, miszerint Szaakasvili uralma alatt az ország börtönlakóinak száma megnégyszereződött.

A demokratikusnak mondott, Nyugat felé tartó Grúziába visszatért az a korrupt tekintélyelvű rendszer, mely Eduard Sevarnadze rendszerét is jellemezte még a Rózsás Forradalom előtt. A fővárostól pár kilométerre, az autóutakkal együtt a jogállamiság is véget ért. A hatósági visszaélések rendszeressé váltak, az ellenzéki és emberjogi aktivistákat pedig gyakran érték fizikai atrocitások.

Nem csoda, hogy a Grúz Álom nevű ellenzéki koalíció elsöprő győzelmet aratott a választásokon. A Bidzina Ivanishvili vezette tömörülés – melynek nevét a politikus albínó rapper fia találta ki – a liberálisoktól a radikális nacionalistákig minden, Szaakasvili uralmával elégedetlen frakciót zászlaja alá gyűjtött. Az ország leggazdagabb embereként számontartott Ivanishvili sokáig maga is Szaakasvili lelkes támogatója volt. 6,4 milliárd dolláros vagyonából – mely a grúz éves GDP felének felel meg – évek alatt jóságos keresztapa-imidzset épített fel. Az üzletember egyszer a rendőrséget segítette ki egyenruhák vásárlásával, máskor omladozó templomokat újíttatott fel vagy támogatást adott megélhetésért küzdő színészeknek. Mikor azonban politikai pályára adta fejét, hirtelen záporozni kezdtek rá a bírálatok. A Szaakasvili-párti sajtó Ivanishvili magánállatkertjén, de legfőbbképpen amatőr médiaszereplésein élcelődtek. Sokszor pedig egyenesen a Kreml emberének, mi több ügynökének nevezték, akinek titkos célja, hogy újra Moszkva igájába hajtsa Grúziát. A vádat alátámasztandó gyakran emlékeztették a szavazókat a tényre, miszerint Ivanishvili vagyonának jelentős részét a Szovjetunió bukását követő zavaros időszakban szerezte és a mai napig tekintélyes részvénypakettel rendelkezik a Gazpromban. A vádakat tompítandó Ivanishvili megválasztása előtt megvált oroszországi érdekeltségeinek kétharmadától. Az ellenzéki politikus ráadásul sok pénzt fordított a Nyugat bizalmának megnyerésére is. Választás előtt lobbistákat bérelt fel, akik e-mailekkel bombázták az amerikai kongresszus tagjait, melyben árulással vádolták Szsakasvilit. Válaszul a kormány – javítandó az ország hírnevét – ajándékba adott egy üveg bort minden külföldinek, aki áthaladt az útlevél-ellenőrző pontokon.

Ivanishvili megválasztásával azonban aligha várható gyökeres változás Grúziában. A választásokat megelőzően Ilia Roubanis plurális feudalizmusként jellemezte a grúz politikai berendezkedést. A görög szakértő olyan rendszernek írta le a kaukázusi országot, ahol egy korlátlan hatalommal rendelkező patriarcha küzd ellenzéki kihívójával, akinek az a célja, hogy a helyére üljön és hasonló módon kormányozzon. Ami némi reményre ad okot a grúzok számára, az az, hogy Ivanishvili várhatóan az Oroszországgal való viszonyok normalizálására fog törekedni, ugyanakkor minden jel arra mutat, hogy meg kívánja őrizni a jó kapcsolatot Washingtonnal is. Kampánystábjában számos amerikai tanácsadó dolgozott, az új elnök pedig győzelme után bejelentette, hogy első külföldi útja az Egyesült Államokba vezet majd.

Belpolitikai téren azonban aligha várható megnyugvás Grúziában. Ivanishvili koalíciója a liberálisoktól az ultranacionalistákig terjed, akiknek egyetlen közös céljuk volt: Szaakasvili leváltása. Most, hogy ez megvalósult, alighanem lehetetlen lesz a koalíció egybentartása. Különösképpen, hogy Szakashvili elnöki mandátuma 2013. januárjában jár le.

A már meghozott alkotmányos változások értelmében Grúzia jövő évtől elnöki rendszerből parlamentáris köztársasággá alakul. Szaakasvilit azonban korai lenne leírni. A volt elnöknek még jócskán van adu a kezében arra, hogy megossza, és ezáltal gyengítse a most hatalomra került koalíciót.

Sayfo Omar