A Várhegyet sokszor és sokan átkutatták, minek következtében kívül-belül ismerik. Pedig koránt sincs így, már az első telepesek is sokat vitáztak a kápolna hollétéről.

A Budai Várhegy várfalakkal határolt hatalmas sziklaként emelkedik ki a Duna és az Ördögárok által kimélyített völgyben. A sasbércnek is nevezhető szint felülete 40 hektár, legszélesebb északi fennsíkja 600 méter széles, amely déli irányban elkeskenyedik; a Dísz tér vonalában csak 150 méter széles. Kedvező adottságai okán már az őskőkorban is lakott volt, de a bronzkor és a vaskor embere is szívesen telepedett itt meg. Érdekes módon az eddigi ismeretek szerint a római korban nem népesítették be a fennsíkot, pedig körülötte mindenütt laktak. Sokáig úgy vélekedtek, hogy a tatárjárás előtt nem alakult itt ki középkori település, de a tények meggyőzték a kutatókat, hogy egy kisebb település már a XIII. században létezett. Ez a település lángok martaléka lett (tatárok), helyét a későbbi domonkos egyház területére tették.

Helyzeténél fogva nemcsak a Várhegy, de a Kárpát-medence központi részén dombos, sík területes, Esztergom, Óbuda és Fehérvár által határolt vidék éppen alkalmasnak látszott királyi központok felépítésére. Az Árpád-kortól kezdve alakultak ki azok a gócok, amelyek a hazai városok kialakulásában döntő szerepet játszottak.

Szent István Esztergomban született, majd királyi székhelyét Fehérvárra helyezte át. A székhely bazilikájában koronázták meg a magyar királyok többségét, ötszáz éven át. A XIII. században Esztergom mellett Óbuda is szerepet kapott. II. András uralkodása alatt új királyi központot építették ki Óbudán, az esztergomi palota pedig a város érsekéé lett. III. Béla ugyan egy helyen akarta összpontosítani az egyházi és világi hatalmi központokat, de fiai ezzel nem értettek egyet. A tatárok hamar elpusztították Óbudát, mivel védelme nem volt megfelelően kiépítve. IV. Béla ezt belátva a dunai átkelőhely fölé magasodó Várhegyre, az úgynevezett pesti Újhegyen alapította meg Budát, az ország végleges fővárosát. Itt építtette fel a Mária-templomot (a mai Mátyás-templomot) is. Az oklevelek szerint 1255 és 1269 között épült, legelső írásos említése 1247-ből ismert.

A budai gótika e legjelentősebb alkotása a Várhegy német lakosságának plébániatemploma volt, a magyarok a város északi részén építettek maguknak egyházat, az ugyancsak XIII. Magdolna-templomot. Érdekessége a templomnak, hogy nincs keletelve, tengelye észak-déli irányú, a szentély délre tájolódik. A Mária-templom adott helyet az ország nevezetes eseményeinek. Többször átépítették, felújították, az utolsó építkezések Mátyás uralkodásának első felében történtek.

A középkori városok szerkezetének megfelelően a Mária-egyházat is temető vette körül. Így nem meglepő, hogy feltárások során sírokra találtak a régészek. A templom életében a legnagyobb átalakítást és felújítást Schulek Frigyes (1841–1919) neves műépítész végezte el.

Nem volt könnyű feladata, mert részben tekintettel kellett legyen a már éledező műemlékvédelemre, másrészt a közelgő millenniumi ünnepségekre bizonyos reprezentatív céloknak is meg kellett feleljen a ősi egyház. A tehetséges építész a tervek dokumentálásában is kiváló munkát végzett, amit hagyatéka igazol. Módszere meglehetősen sajátos volt, mert nem a templom történetét szándékozott bemutatni, hanem az általa fontosnak tartott állapotokat. Így nem kevesen kritizálták is munkáját, de Schulek meglehetősen öntörvényű művész volt, így saját elgondolása szerint végezte a munkát. A templom kriptájában és másutt eltemetett neves személyiségek maradványait Schulek egy, a templomon kívül épített új kriptába helyeztette át. A föld alatt lévő építmény kicsit hasonlít a katakombákhoz, amennyiben a tetemeket a függőleges falba vájt mélyedésekbe tetette. Sajnos az egyes személyek azonosítására szolgáló, befalazott üregekre csak számokat írtak nevek helyett, így a kódlista eltűnése okán eddig nem sikerült azonosítani az oda áthelyezett halottakat. Valószínűleg ide (vagy a domonkosok kolostorának helyén kialakított osszáriumba) került Michele D’Aste alezredes, olasz hadmérnök teteme is. D’Aste részt vett Buda 1686-os visszavívásában és szeptember 2-án a várfalat katonáival bevéve halálos sérülést kapott. Emléktáblája a Nagyboldogasszony-templom falán található, nem messze a Mennyasszony-kaputól.

Mivel Schulek pontos ember volt, mindent pontosan dokumentált, reménykedünk, hogy egyszer előkerül a számok dekódolásának listája is.

A Várnegyed középkori egyházi építményeinek pontos helyét nehéz meghatározni, különösen azokét, amelyek nem csatlakoztak valamilyen nagyobb épülethez. Ezek egyike a Szent Mihály-kápolna.

Zolnay László, a Várnegyed kiváló kutatója több olyan forrást talált, amelyek kétséget kizáróan igazolták a kápolna meglétét, mégpedig a templom körüli temetkezésekkel kapcsolatban említik.

Megállapítása szerint a sírkápolna a gyalogkapu a „kysalytho (kisajtó)”, a mai jezsuita lépcső közelében állt. A kisajtót polgárok őrizték, nehogy illetéktelen személyek bejuthassanak a várba. 1541-ben a várat ostromló császári csapatok egy csoportja ezen a kapun osont be a Fráter György által védett várba, de észrevették és kiverték őket. Különösen érdekes az a Szerémi György-féle emlékirat, amelyben leírja, hogy 1456-ban Hunyadi László ezen a kisajtón próbálta elhagyni a várat, mielőtt elfogták V. László emberei. Hová lett a Szent Mihály-kápolna? A történet szoros kapcsolatban áll a Halászbástya építésével.

A XIX. század végén kivitelezett városrendezési terv szerint ugyancsak Schulek Frigyesre bízták a neoromán, sokak által vitatott esztétikai értéket hordozó Halászbástyát is. A helyszínen feltárásokat is végzett, így talált rá az írásaiban kazamatának nevezett helyiségre, ami a Szent Mihály-kápolna altemploma volt. Benne mésszel leöntött koponyákat talált, amelyeket átadott Török Aurél antropológus professzornak. Mivel ez az értékes építészeti lelet megzavarta a terveket, egyszerűen – megtartva a talált romokat – beépítették a Halászbástyába. A kazamata régi ablakát és ajtaját vékony fallal lezárták, hogy később kibontható legyen.

Zolnay László és Gerő Győző 1961-ben terepbejárást végeztek a területen és Schulek után másodszor is rátaláltak a középkori építészeti emlékre, a Matthey-féle, 1730-ból származó térkép alapján. Ezután ismét feledésbe merült a dolog és 1988-ban, amikor megindult a Halászbástya felújítása, ismét napirendre került a kápolna holléte. Hégráth László amatőr helytörténész hobbija lett a kápolna kutatása, így először ő járt benne.

A Halászbástya Duna felé eső oldalán található egy mintegy 4 méter magasságban lévő, vasráccsal ellátott félköríves ablak. Hegymászó-kötéllel itt jutott be Hégráth és készített fotókat a helyiségről. Az eredeti talajszintet nem látta, mert legalább 2 méter törmelék borította. Elhatározták, hogy kibontják a kis remekművet és látogathatóvá teszik. A kápolna mintegy 12 méter hosszú, keleti oldala a sokszög három oldalával záródik. A helyiséget három oldalról bástyafal és szikla határolja, a negyedik oldala szabad, térelhatároló fal. A 12 méter hosszú terem dongaboltozatos hajó, középen egyetlen hatalmas pillérrel. A Halászbástya felújításával kapcsolatosan 1996 őszén Bencze Zoltán régész és Kiszely István antropológus diákokból álló csapatot szervezett, akik kihordták a törmeléket. Ilyen munkával lehet életszerűen tanítani a történelmet, mert az élmény egy életen át hiteles marad. A kápolnát felújították és kiállítótermet rendeztek be, ahogy Schulek is elképzelte. Aztán műszaki és geológiai okoknál fogva a helyiséget be kellett zárni.

Nemrég ismét felújították és a közönségnek is bemutatták. A Halászbástya titka így végleg napvilágra került. Mi rejt még a föld a Várnegyedben? Mondhatjuk, hogy legalább még egy várost, ha nem többet. Itt nem maradnak munka nélkül a föld mélyét vallató kutatók.

Hankó Ildikó