Francois Hollande nehéz helyzetben van. Az alig több mint fél éve beiktatott francia elnök megválasztása előtt a gazdaság fellendítésével és új munkahelyek teremtésével kampányolt. A munkanélküliség azonban továbbra is 10 százalék feletti, a gyárak pedig sorra zárnak be. Ráadásul a közelmúltban több mint egymillió francia vonult az utcákra, tiltakozva Hollande-nak a melegházasság legalizálására tett törekvései ellen. Nem csoda, hogy az elnök népszerűsége mélyponton van. Meglepő módon azonban Hollande háborúja, a Maliban történő beavatkozás széles társadalmi támogatottságnak örvend. Közvélemény-kutatások szerint a franciák 63 százaléka támogatja az akciót és a parlamenti pártok között is konszenzus van annak szükségességét illetően.

Hollande nem csak Kelet-Afrikában vonult hadba. A mali hadművelet kezdetével egy napon francia kommandósok offenzívát indítottak egy, 2009 óta szomáliai fegyveresek fogságában lévő francia ügynök kiszabadítására. Az 50 kommandós és öt helikopter bevonásával lezajlott akció totális kudarc lett. Két kommandós életét vesztette, a túszejtők pedig bejelentették, hogy megölték foglyukat. A szomáliai akció és a mali beavatkozás egyértelműen mutatja, hogy a francia külpolitika nem fél kockázatot vállalni. A dolognak azonban van egy komoly buktatója: a külföldi kalandok, még ha sikeresek is, aligha növelhetik Hollande népszerűségét. Sarkozy sikeres líbiai hadjárata ellenére veszítette el az elnökválasztásokat. A francia szavazókat nem hazájuk világban betöltött pozíciója, hanem sokkal inkább a belgazdasági helyzet foglalkoztatta.

A Maliban történő beavatkozás francia társadalmi támogatottsága nem véletlen. A Kelet-afrikai országban mintegy hatezer francia állampolgár él. A Franciaország méretű, sivatagokkal és hegyvidékekkel tarkított ország „iszlamista menedékké” válása könnyen destabilizálhatja az egész kelet-afrikai régiót, azon belül is elsősorban a francia atomerőművek fő urániumbeszállítóját, Nigert. Nem beszélve Afrika legnépesebb országáról, Nigériáról, ahol a Boko Haram nevű dzsihádista szervezet egyre szélesebb támogatottságnak örvend az ország 50 százalékát kitevő muszlimok körében.

A mostani helyzet okait kutatva megállapíthatjuk, hogy Mali problémái a múltba nyúlnak vissza. Azokba az időkbe, amikor az egykori gyarmatosítók az adott régiók etnikai és kulturális hagyományait figyelmen kívül hagyva – vagy éppen azok ellenében – szabdalták fel Kelet-Afrikát mesterséges országokra. Az 1960-ban függetlenné vált Mali irányítása a délen élő fekete bambarák kezébe került, akik gyakorlatilag kiszorították az ország északi, sivatagos régióiban élő világosabb bőrű tuaregeket. A tuaregek szeparatista törekvéseit éveken keresztül a Nemzeti Mozgalom Azawad Felszabadítására nevű szekuláris szervezet képviselte. Mára azonban az iszlamistáké lett a főszerep.

A Maliban és általában Észak-Afrikában a most kialakult helyzet akár Kadhafi ezredes bosszújának is tekinthető. A líbiai vezető bukását megelőzően több száz Észak-Maliból származó tuareg zsoldost fogadott fel, akik munkaadójuk bukása után fegyvereikkel a vállukon tértek haza. Az általában törzsi közösségekből származó harcosok hamar egymásra találtak az évekkel azelőtt Algériából és más észak-afrikai országokból érkező iszlamistákkal. A korábban Al-Kaida az Iszlám Maghrebben nevű szervezet ernyője alatt harcoló radikálisok a házasságok és az anyagi szolgáltatások révén hasonló módon ágyazódtak be Észak-Mali törzsi társadalmába, ahogy azt az Afganisztánba utazó mudzsahedek tették a 70-es és 80-as években az ottani pastukkal.

2012-ben tehát minden adott volt a szeparatista törekvések megvalósításához. Az Anszar-Al-Din nevű szervezet iszlamistái a Nemzeti Mozgalom Azawad Felszabadítására (NMAF) milíciával karöltve kiverték a kormánycsapatokat az ország északi tartományaiból. Nem sokkal később azonban az iszlamisták függetlenítették magukat és „iszlám államot” kiáltottak ki. Az Al-Kaida az Iszlám Maghrebben anyagi támogatásának köszönhetően az Anszár al-Dín hamar kiszorította az NMAF-et. Az ellenőrzésük alatt álló területeken iszlám törvénykezést vezettek be, és a nemzetközi közösség döbbenetére lerombolták az UNESCO világörökség részét képező szúfi sírokat Timbuktuban. Még itt sem álltak meg. A líbiai veteránokkal megtámogatva északmali iszlamisták január elején megindultak a főváros, Bamako irányába.

Ezt Franciaország már nem nézhette tétlenül. A francia légierő január 11-én támadást hajtott végre Észak-Mali iszlamista támaszpontjai ellen. Laurent Fabius külügyminiszter hetekre becsülte a beavatkozás hosszát. Hollande meghirdetett céljai, az iszlamisták szétverése, illetve Mali területi integritásának helyreállítása azonban ennél jóval több időt vehetnek igénybe. Noha alig kétezer iszlamistáról van szó, harcosaik elszántak, jól fel vannak fegyverkezve, és nem utolsósorban komoly helyismereti előnnyel rendelkeznek Észak-Mali sivatagi körülményei között. Ugyanez nem mondható el sem a francia kommandósokról, sem pedig a Dél-Maliból vagy más afrikai országokból származó szavannai, illetve esőerdei körülményekhez szokott katonákról. Nem véletlen, hogy egyes elemzők „Új Afganisztánról” beszélnek Mali kapcsán.

A hasonlat azért is helytálló, mert ahogy Közép-Ázsiában, úgy Kelet-Afrikában sem egyetlen országra korlátozódik a harc. A francia harcigépek felszállása után öt nappal algériai iszlamisták túszul ejtették az Amenas melletti gázmező dolgozóit. A napokig zajló túszdrámában több brit, francia és algír munkás is életét vesztette. A túszejtők – akik közül többen kapcsolatban álltak az Al-Kaida az Iszlám Magrebbennel – közleményükben a „francia agresszióra” adott válasznak minősítették akciójukat.

Az algériai dráma is mutatja: Kelet-Afrika az al-Kaida (vagy legalábbis a dzsihádista iszlamizmus) új frontvonalává vált. Az iszlamistáknak két dolog kell ahhoz, hogy sikereket érjenek el: fegyver és káosz. Fegyver Kadhafi bukása óta bőven akad a térségben. A káosz pedig egyre többször üti fel a fejét a sivatagosodás miatt kibontakozó népmozgások, illetve a forrásokért folytatott harcok következtében.

Az állami hatalom decentralizálódásával sokszor az iszlamisták kínálják az egyetlen alternatívát a viszonylagos rend fenntartására és a szűkösen rendelkezésre álló javak igazságos elosztására. Közben a gazdasági válságban agonizáló Nyugat egyre kevesebbet tehet befolyása megőrzése érdekében. Ráadásul nemhogy a Nyugatnak általában, de a konkrét országoknak sincs határozott álláspontjuk a dzsihádista csoportok ügyében. Mely ponttól bélyegezzék „terrorszervezetnek”, s mikor lépjenek fel erővel ellenük? Mitől lesz egy iszlamista milícia potenciális veszély? Ha „al-Kaida szövetségesnek” minősíti magát? Ha öngyilkos merényletet hajt végre? Ha már konkrétan nyugati érdekeltségeket támad?

Elemzők egyetértenek abban, hogy az, amit a politikusok „al-Kaidaként” emlegetnek, valójában lokális, egymástól független és egymással semmiféle kapcsolattal nem rendelkező csoportok összessége, amelyek kizárólag ideológiájukban hasonlítanak egymásra. A kollektív megbélyegzés azonban könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat és kialakulhat egyfajta szolidaritás – vagy ami még veszélyesebb – élő kapcsolat a hasonló ideológiát valló szervezetek között. Könnyen lehet, hogy az algériai túszejtés már ennek a folyamatnak az első lépése.

Sayfo Omar