A nyugati civilizáción nevelkedett emberek hajlamosak elhinni, hogy a keleti, főleg természeti népektől eredő gyógykészítmények hatásosabbak, mint a gyorsan, alapos kipróbálás nélkül, nagy profit reményében piacra dobott szintetikus medicinák. Van is benne igazság, csak azt felejtik el, hogy a keleti csodaszereket előállító és forgalmazó társaságok sem ártatlanok; ismerik a piac működését. Azt használják ki, hogy a civilizáció kezdetén is használtak az emberek különböző, hatásosnak hitt vagy bizonyult szereket. Mivel más nem állt a rendelkezésükre, a természetben talált füveket, gyökereket, állati és emberi szerveket, ásványokat használtak gyógyszerként.

Szinte minden törzsnek volt külön gyógyító embere, a néprajz jól ismeri őket. Hatalmas mennyiségű, gyógyhatásra alkalmasnak talált szert ismertek, tudták élőhelyüket, tapasztalati úton a szervezetre gyakorolt hatásukat. Elég, ha eleink intelligens, okos táltosait említjük, akikhez minden gondjukkal-bajukkal fordulhattak a törzsi társadalom emberei. A táltos vagy gyógyító ember azzal is tisztában volt, hogy a test csak akkor gyógyul meg, ha a lélek is egészséges, és a beteg meg akar gyógyulni. Ezért a gyógyfüvek mellett talán nagyobb hatása volt az akaratátvitelnek.

Nagyvállalatok napjainkban is küldenek szakembereket elzártan élő törzsekhez, alig átjárható dzsungelekbe, hogy kutassanak föl új hatóanyagú növényeket, amelyekből majd gyógyszert készítenek, szintetikus úton.

A fent említett kapszulák tartalmáról eleinte mit sem tudtak a szállítmányt lefoglaló hivatalos szervek, mert ilyennel még nem találkoztak. Alkalmas laboratóriumban analizálatták a kapszulák tartalmát és legnagyobb döbbenetükre humán DNS-t találtak benne. Ami csak úgy lehetséges, hogy emberi szövetekből készült a csodaszer és azt szerelték ki csinos kapszulákba. Vagyis, feltehetően a hasonlót a hasonlóval, sőt jelen esetben azonost az azonossal vélték gyógyítani.

Hamar kiderült az is, hogy a szövetek még a fejlődés korai stádiumából származnak, föltehetően emberi abortátumokból. Az eset azért érdekes, mert a saját fajtárs egy részének, vagy akár egészének elfogyasztása azonos a kannibalizmussal. Ezt a fogalmat általában az emberevésre alkalmazták, pedig megtalálható a legtöbb ragadozó fajnál, sőt növényevő állatoknál is. Nemrég az is igazolódott, hogy csimpánzoknál és orangutánoknál is előfordul.

Az utóbbi esetek nem szokványosak, valami környezeti kényszerítő erő hat a természetellenes viselkedés kiprovokálására. Miért természetellenes? Mert ha az állatok fajtársaikat fogyasztanák, akkor a faj életét, fennmaradását veszélyeztetnék. Minden olyan jelenség, ami a természetes szaporodás ellen hat, az ellene megy a természet törvényeinek (lásd: homoszexualitás, abortusz, kannibalizmus stb.).

Eleinte az állatok körében alig találkoztak kannibalizmussal, csak az etológia tudományának kialakulása után kutatták a szórványos jelenséget. Például oroszlánok között, ahol ritkán, de előfordul. Természetesen nem számítjuk ide a rovarok, pókok és más ízeltlábúak körében előforduló párzás utáni kannibalizmust. Falusi gazdák a megmondhatói, hogy sertések ellése után is előfordul, amit legtöbbször az vált ki, hogy nem adnak inni a kimerült, szomjas kocának és az kényszerűségből fogyaszt a szaporulatból.

Visszatérve az emberhez, kényszerítő körülmények hatására köztünk is előfordulhat. Hajótöröttek néha nem kerülhetik meg. 1972-ben az uruguayi rögbicsapatot szállító repülőgép szerencsétlensége után a túlélők halott társaikból fogyasztottak. Leghírhedtebb, filmnek is feldolgozott történet a Hannibál-tetralógia. Az utóbbi eset azonban – mint sok más hasonló kannibalizmusnál – mentális problémákra vezethető vissza, ami más kategóriába tartozik. Ugyancsak a szükség vitte rá az embereket a második világháborúban, például Leningrád ostrománál a bekerített lakosságot e borzalmas tettre. Egyes becslések szerint a németeknek a kiéheztetett város lakosságának felét sikerül ily módon közvetve kiirtani.

A kannibalizmus már igen korai leleteken is megmutatkozik. A csontok beható vizsgálata szerint a koponya alapjának felnyitása, vagy a hosszúcsontokon található vágószerszámok és fognyomok erre utalnak; például a horvátországi Krapina lelőhelyen. Egyes melanéziai és pápua új-guineai törzsek a XX. század közepéig végeztek hasonló szertartásokat. A halál kultúrájának változásával lassan megszűntek ezek a rituálék is. Valószínű, hogy a kannibalizmus időben megelőzte a temetés szokását. Nem túl sokat tudnak a szakemberek az emberáldozatokat bemutató népekről, így a keltákról, a rómaiakról, a görögökről, az aztékokról, a majákról, pedig nem olyan régen éltek. Polinéziai népek körében ismert volt a emberáldozás intézménye is.

A legújabb kutatások szerint szinte biztosra mondható, hogy az emberevés nem étkezés céljából történt – kivételes esetektől eltekintve –, hanem az ellenséggel kapcsolatos félelemből, a kiváló tulajdonságok átvételének hitéből, az istenek engeszteléséből és sok egyéb, általunk nem ismert jelenségek előidézésének vágyából. Új-Guinea területén a mintegy 700-800 népcsoport között máig akadnak emberi testrészeket evő törzsek, bár miután megismerkedtek a kereszténységgel, elhagyták. Többen azért ma is űzik, de titkolják. Az ősi hagyomány nagyon erősen kötődik az emberi társadalmakban.

2012. június 9-én például Pápua Új-Guinea püspökei vettek részt a Szentatyánál a szokásos ad limina látogatáson. E közben lehetséges, hogy egy-egy törzs – ritkán ugyan – de eleget téve ősi szellemeik elvárásának, gyakorolták a régi rítust. Életükben megfér egymással a kereszténység és az ősi hagyomány is. Új-Guinea magas hegységeiben élnek a jalék, akikhez még a misszionáriusok is csak 1961-ben jutottak el. Halottaikat általában elégetik, az erőszakos halált haltak szellemétől félnek. Ilyenkor az égetésnél a sámán is jelen van, hogy elűzze a halott szellemét. Ha egy férfi egy másik férfit megöl, háborúskodás indul meg a két harcos klánja között, de az ellenségeskedést sertésekkel is megválthatják. Ha harcban ölnek meg valakit, egész testét, vagy csak a lábát megsütik és egy kis darabkát megesznek belőle; utóbbit elsősorban a harcokban elesettek hozzátartozóinak kínálják.

A másik itt élő neves törzs a forék; Pápua Új-Guinea keleti magasföldjén élnek, 1500-2500 méteres tengerszint fölötti magasságban. Lélekszámuk 15 ezer körüli volt, de számuk fokozatosan csökkent a „kuru” nevezetű betegség következtében. Európaiakkal először 1941-ben kerültek kapcsolatba. Az ausztrál kormányzat első intézkedése volt, hogy a törzsek közötti háborúskodásokat és a kannibalizmust megtiltották.

Milyen beteség a kuru? Saját nyelvükön annyit jelent, mint a „szenvedéstől való félelem”. Tulajdonképpen központi idegrendszeri károsodás, amit a foréknál a nők és a gyermekek kapnak meg. Vissza-visszatérő gyötrő fejfájással kezdődik, koordinációs zavarokkal folytatódik, és egyensúlyvesztéssel jár. A betegség akut szakasza néhány hónapig tart, és a beteget végleg ágyhoz köti. Ilyenkor tűz mellé teszi az ágyat a család, amíg a beteg meghal. Úgy tudják, hogy a kurut az ellenség hozta rájuk, ezért az így elhunytat mocsarakba süllyesztik. A 60-as években a foréknál mintegy ezer nőből 36 kuruban halt meg. A leghevesebb kurumegbetegedés 5-6 évvel a kannibalizmus betiltása után lépett föl, ami a kórokozó hosszú lappangási idejére utal.

A Nobel-díjas D. C. Gajdusek professzor kutatóúton járt Új-Guineában mint járványokkal foglalkozó szakember. Elmondták neki rituális szokásaikat, többek között azt, hogy az elhunyt hozzátartozói a halott agyvelőjét elfogyasztották. Kiderült, ez vitte át a halálos kórt az utódokra. Gajdusek azt is kiderítette, hogy a kórokozó nem vírus, hanem sejtfehérje, és így az immunrendszert a szervezet a saját sejtfehérjéje ellen nem mozgósítja. Ezért halálos a kór. Mivel az agyvelővel a nőknek és a gyermekeknek kedveskedtek, ők haltak bele a kuruba. Idővel az is kiderült, hogy a fertőző ágens azonos az 1982 óta prionnak nevezett fehérjével, ezért nem tartalmaz nukleinsavat.

Azóta bebizonyosodott, hogy hasonló módon terjed a birkák között gyakori surlókór, a szarvasmarhákat megbetegítő kergemarhakór és az ember esetében ma is halálos Creutzfeldt-Jakob-betegség.

A kergemarhakórt Gajdusek professzor szerint úgy viszik át az állatokra, hogy gyakran kapnak olyan tápot vagy hormonkivonatot, amelyek elhullott állatok maradványaiból származnak. Ezt nevezte a Nobel-díjas Gajdusek „csúcstechnikai kannibalizmusnak”.

A professzornak egyébként felvidéki magyar gyökerei is vannak, beszélte nyelvünket. A prionok emberről emberre is átvihetők, főleg agysebészeti műtétekkel, vagy agyalapi mirigyből kivont hormonkészítményekkel. A hatásmechanizmus itt olyan, mint a kuru betegség esetében: a szervezet nem mozgósítja az immunrendszert, mivel nem jelzi – nem jelezheti – hogy idegen fehérje jutott be a szervezetbe, hiszen a saját fehérjét (emberi fehérjét) nem idegennek ismeri föl. Ezért nagyon veszélyes betegségek azok, amelyek prionnal terjednek. Ma sem tanácsos ismeretlen helyről származó állat agyvelejét, csontvelejét fogyasztani.

Hankó Ildikó