Ebből a nézőpontból is világosan kiderül az élővilág egysége, amelybe a növények is beletartoznak. Nem számítva az állandó fagyos vidékeken élő embereket, állatokat – bizony türelmetlenül várják az idő jobbra fordulását. Azért is, mert a fajfenntartás ösztönének eredményeként már mocorognak a kis szőrmés állatok vagy az anyaméhben, vagy már rejtett barlangok, odúk mélyén.

Ami hazánkat és a többi évszakváltó éghajlat alatt lévő országot illeti, a február hónap különösen meghatározó. Amíg nem volt naptár, addig is jól tudták, érezték, hogy mi következik. Elárulták a csillagok és a természeti környezet változásai.

Egy példa: a rómaiaknál a legősibb időkben február volt az évkör utolsó hónapja, záró napja pedig a Terminus. Nem véletlen, hogy a halállal és a termékenységgel kapcsolatos szokások, kultuszok határozták meg ezt az időszakot.

Ovidius a Római Naptárban részletesen taglalja a februárhoz tartozó ünnepeket. Megmagyarázza a hónap nevét is: összefoglaló néven februaként emlegettek minden olyan anyagot, amellyel különböző tisztító szertartásokat végeztek.

Csillagászaik magas képzettsége révén számon tartották az Aquarius csillagkép megjelenését, amely már a tavasz közeledtét jelzi. Föltűnik az esethajnalcsillag, a Fényhozó, a kikelet hírhozója.

A kereszténység elterjedése után már a húsvéthoz, a feltámadáshoz, az egyszeri és megismételhetetlen eseményhez kapcsolták a hónapok nevét. Régi elnevezéssel február a Böjtelő hava elnevezést kapta, jelezve, hogy a negyven napos nagyböjt után következik az emberiség megváltásának ünnepe. Az sem véletlen, hogy a föltámadás is az élet kibontakozásának idejére, tavaszra esik, és összefüggésben van a Hold, mint a női minőség – Máriát értve ezen – fázisával.

A keresztény kalendáriumban február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, másként, például a Müncheni-kódexben (1466.) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527.) Asszonyunk Mária tisztulatja, görögül Hüpopanté, vagyis Találkozás; ekkor mutatták be Jézust a templomban. Olyan régi ünnep, hogy már a Szabolcsi zsinat (1092.) a kötelező ünnepek közé sorolta, sőt, a legrégebbi hazai miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századból származó Hahóti-kódexben is szerepel.

Ezen az ünnepen gyertyát szentelnek, ami már a kezdetektől Krisztus jelképe volt. Az egyházi értelmezés szerint a viasz (eredendően méhviasz) Jézus emberi természetére utal, a lángja a világosságra, vagyis istenségére. Tekinthetjük úgy is, hogy a méhviaszból készített lépek kamrácskáiban fejlődnek az „új életek”, a méhek.

A magyar középkorban először tüzet szenteltek és ennek lángjánál gyújtották meg a gyertyákat. A szentelt gyertya a hívő magyar népet elkíséri a bölcsőtől a koporsóig. Meggyújtották, ha gyermek született, ha meghalt valaki, ha villámlott, ha új házat alapoztak és az élet minden más fordulópontján. A szentelt gyertyát általában a komódban tartották.

Számos templom főoltárképe ábrázolja Jézus bemutatását a templomban: Kassán (1474.), Csíkszentimrén (1500.), Szepeshelyen (1510.). Szarvasgede barokk oltárképén Mária látható égő gyertyával a kezében.

Gyümölcsoltó Boldogasszony, mint templom titulus nem túl gyakori, valószínűleg a hideg idő okán, mivel ekkor nehezebb búcsút tartani.

Sok néphagyomány él még ma is az ünnephez kapcsolódva. Több parasztházban falra akasztották a gyertyát halványkék szalaggal, másutt a házioltár része volt. Ezt a gyertyát gyújtották meg a Háromkirályok-napi házszenteléskor is.

Kiemelt szerepet kapott a szentelmény a méhviasz kapcsán. A gazdák ezen a napon kitisztították a kaptárakat. Szegeden úgy tartják, hogyha szentelés közben nem alszik el a gyertya, akkor a méhek sok mézet gyűjtenek abban az évben.

A mohácsi sokácok egy egész köteg gyertyát szenteltetnek meg és évente hozzátesznek egy újabbat. Otthon egyet kivesznek a kötegből, meggyújtják és lángját a gyerek fejéhez teszik, hogy ne legyen fejfájós.

Göcsejben a felpuffadt hasú beteg köldökére tesznek egy darab égő gyertyát, letakarják egy üvegpohárral és hitük szerint az elalvó láng kiszívja a betegséget. Torokfájás ellen egy kis darabot nyeletnek le a viaszból. Régente Szegeden az épülő ház alapjába falaztak egy gyertyát (emberáldozat maradványa?). Szlovák néphit szerint a gyerek nyelve alá tesznek egy kis viaszt, így könnyebben tanul meg beszélni.

Hankó Ildikó