A brit történészszakma utóbbi évtizedeinek egyik legnagyobb sikerének tartják az 528 éve halott és 2012-ben megtalált csontváz azonosítását. A leicesteri egyetem kutatócsoportja minden kétséget kizáróan jelentette be, hogy sikerült III. Richárd, a nem éppen szeretett angol király maradványait azonosítani, akinek tetemét a leicesteri Grey Friars kolostor kerengőjében temették el. Az angliai rendházakat VIII. Henrik a Rómával történt szakítás után leromboltatta, így félezer évig csak találgatták, hogy hol lehet a kegyetlen, hataloméhes, nyomorék király eltemetve.

Miért tanulságos a fenti esemény? Alig lehet olyan ember az országban, akinek ne jutna eszébe az itthoni, botrányokat kiváltó, Petőfi Sándor sírjának felkutatására indult expedíció. Pedig nem alaptalanul indult a kis csapat a szibériai Barguzinba. Könyvtárakat megtöltő visszaemlékezések igazolják, hogy azon a vidéken járt magyarok (hadifoglyok, expedíciósok) valamilyen módon találkoztak a nagy költő emlékével. Hogy miért éppen olyan messze? Mert nem csak I. Miklós cár idején, de egészen napjainkig oda száműzték, szállították azokat a veszélyesnek tartott embereket, akiket többet nem kívántak látni. A szabadságharc bukása után a bosszúálló osztrákok ilyen embernek tartották Petőfi Sándort is, hiszen verseivel olyan lángoló hazaszeretet hívott elő a magyarságból, mint előtte senki. A mieink féltették is az életét, Bem tábornok fiaként szerette és megtiltotta neki, hogy részt vegyen a segesvári csatában. Mégis ott volt, és állítólag elesett. Tetemét ugyan senki sem látta, és eleinte csak azt mondták: eltűnt Segesvárnál. Hogy mi lett a sorsa? Senki nem tudta, de azt sem hitték el, hogy meghalt; hiszen ha nincs tetem, nincs bizonyíték.

Különböző mondák keltek szárnyra, amelyeknek szálai Szibériába vezettek. Nem tisztem válaszolni arra a kérdésre, hogy hová lett Petőfi a segesvári csata után, hiszen megtették sokan mások. Többször említettem már, hogy kevés nemzetnek alakult ki mintegy száz év alatt egy olyan ortodox, minden rugalmasságot nélkülöző történészgárdája, mint a magyaroknak. Ha valamit egyszer leírtak ama „szent tehenek” , azon akkor sem változtatnak, ha megfellebbezhetetlen bizonyítékkal állnak elő későbbi szakemberek. És hogy ez ne is történhessen meg, minden erejüket, kapcsolataikat, politikai befolyásukat bevetik az ügy elgáncsolása érdekében.

A magyar történelemnek két ilyen kardinális pontja van: a magyar őstörténet és Petőfi Sándor. Gyalázatos, hogy a magyar tudományos élet elitje soha nem küldött expedíciót Belső-Ázsiába eredetünk tisztázására, vagy a Bajkál-tó vidékére magyar hadifoglyok után kutatni. Nem érdekelte őket, veszélyesnek tartották, előbb az osztrákok, később a szovjet megszállók ellenérzése okán. Mai napig is csak saját pénzükön, szakmaszeretetből, hazaszeretetből járnak arra magános kutatók.

Tény, hogy többször is megfordultak Barguzinban a Petőfit keresők: valamit hallottak ott, amiért érdemes azon a vidéken kutatni. Így állt össze az a kis csapat, amelynek menedzsere Morvai Ferenc, szakmai vezetője Kiszely István antropológus lett. Nem nagyon akart menni, mert nem foglakozott Petőfivel sohasem, hiszen biológus végzettsége révén meglévő, megtalált csontvázak azonosításával foglalkozott, amire Bartucz Lajos antropológus professzor tanított mindkettőnket. Az expedícióhoz csatlakozott két amerikai és a helyszínen egy burját antropológus. Tehát négyen voltak és négyen mondták ugyanazt. Egy ideig. Később az egyikük a helyszínen írásba adott szakvéleményét hirtelen visszavonta. Megfenyegették? Megjutalmazták? Lett nagy pánik, amikor 1989. július 17-én világgá röpítette a hírt egy amatőr rádió: minden valószínűség szerint Petőfi Sándor sírjára és maradványaira találtak Barguzinban. Nagy futkosás kezdődött meg a hír hallatára: történészek, irodalmárok, politikai vihartól félő hatalmasságok, megfelelni igyekvő karrieristák, a legendákat feltétel nélkül elhívő „széplelkek” sorba álltak a magyar rádiónál, hogy kifejezzék felháborodásukat. Még semmit sem tudtak, semmit sem láttak, de már döntöttek: nem lehet Petőfi! Nem is érdemes megvizsgálni a csontokat. Úgyis nőt találtak, mondta egy újságban megjelent in situ fénykép alapján egy nagy tekintélynek örvendő anatómusunk. Ez igen ravasz húzás volt, mert ha tényleg nő, nem kell elvégezni a kötelező azonosítási vizsgálatokat (nota bene: az in situ csontvázaknak a medencéjét a rálapátolt föld szétnyomja és ezért szélesnek látszik).

Félelmetes a hasonlóság – és az ellentét Petőfi Sándor és III. Richárd csontvázának sorsát illetően. A magyar kutatók az angliai módszer szerint jártak el (avagy az angolok a magyar módszerrel?). A felkészülést a jó előre begyűjtött anatómiai jegyek azonosításával kezdték, amit Straub Imre orvos, Petőfi-kutató egy életen át gyűjtött össze. Minden olyan egyéni jellegzetességet megtaláltak a barguzini hetes számú sír halottján, amiről életében is tudtak. Betegségeinek, sérüléseinek nyomai is visszaigazolhatóak. Például egyik térdkalácsa születésétől fogva hiányzott, ezért nem szeretett hegyre menni és ezért volt „baktató” a járása. III. Richárdnál is a gerincferdülés jól látszott, és egyéb morfológiai jellegei is. Elérkezett az idő a csontváz hazaszállítására Barguzinból. Ekkor indult be a hazugságok gépezete. Létrehoztak egy tudós különítményt az Akadémián, akik kiutaztak Moszkvába, hogy ott megvizsgálják a repülőn érkező, Petőfiének tulajdonított csontokat. Csakhogy egy helyrehozhatatlan malőr történt: a csontváz a repülőjárat késése miatt egy napot késve érkezett Moszkvába, ám ezt nem tudták a pesti Magyar Rádióban és a déli krónikában bemondták, hogy a barguzini lelet a vizsgálat alapján nő. Pedig akkor az akadémiai kommandó még nem láthatta a csontvázat.

A tudományos vizsgálatok etikai szabályait betartva most a brit kutatók nyugodtan végezhették munkájukat. Senki sem akarta megsemmisíteni a talált csontvázat, nem ejtették le „véletlenül” a koponyát, nem rendeztek hajtóvadászatot a csontok után. Nekünk a Petőfinek vélt csontokat – burját segítséggel – kellett külföldre menekíteni.

Sok körülmény alapos vizsgálata után következett volna a legfontosabb, a perdöntő, ami III. Richárd kilétét is eldöntötte: DNS-vizsgálattal megállapítani, hogy a barguzini lelet Hrúz Mária gyermeke volt-e vagy sem. Ha igen, akkor csak férfi lehet, mert lánya nem volt Hrúz Máriának.

III. Richárd azonosításakor felkutattak egy 528 évén át végigkísért leszármazási vonalat és attól a fiatalembertől vettek DNS mintát, aki a lánc végén áll. A fiatal leszármazó Richárd király nővérének utóda. És ezt vették kizárólagos bizonyítéknak. Szó nélkül tudomásul vették az addig semmi információval nem rendelkező kutatók és a társadalom, hogy sikerült az azonosítás: megtalálták III. Richárd király csontvázát.

Nem úgy minálunk. Itt kijelentették, hogy nem engednek csontmintát venni Petőfi édesanyjától, aki a Kerepesi úti temető egyik sírjában nyugszik. A miértre azt a választ adták, hogy ez kegyeletsértés. Ezek szerint minden régészeti kutatás kegyeletsértő? A dolgok logikája ráadásul azt indokolta volna, hogy mielőbb elvégezzék a vizsgálatot, mert ha Kiszely valótlant állít, akkor az egyértelműen kiderült volna.

De máig nem engedtek mintát venni. Mitől félnek? És így teltek az évek. A lejáratás, a gúnyolódás, a vádaskodás nem szűnt meg, egész csapat szakosodott rá: Bálint Csanád régész, Kovács László régész, Hanthy Kinga újságíró, a rádió különböző csatornái, Palugyai István, a Népszabadság újságírója, Fekete Sándor újságíró, a Demszky-adminisztráció, Moldova György, Odze György és sorolhatnám. Az egész hecckampány irányítója még napjainkban is Kovács László régész, aki titokban személyesen is járt Barguzinban, és mivel az orosz nyelvet jól bírja, azzal győzködte a barguzini embereket, hogy Petőfi nem kerülhetett oda.

A barguzini expedíció óta 23 év telt el. A hazai tudományos életnek illene példát venni Nagy-Britanniáról, hogy miként zajlik le egy etikus és szakszerű vizsgálat. Az expedíció szakmai vezetője, volt férjem, Kiszely István ez év nyarán elhunyt. Azért én hiszem, hogy előbb-utóbb befejezzük a vizsgálatokat és az eredményt tisztességgel a nyilvánosság elé tárjuk.

Hankó Ildikó