Irakba a legsötétebb szaddámi idők tértek vissza. Egy mondatban talán így foglalható össze az Amnesty International 2013. március 11-én közölt jelentése. A nemzetközi emberi jogi szervezet szerint az iraki börtönökben teljesen mindennaposak a durva visszaélések. A kínzások jellege nem sokban különbözik azoktól, amelyek a 2006-ban kirobbant Abu Ghraib-i botrány kapcsán kerültek nyilvánosságra. A különbség az, hogy most nem a megszállók, hanem az iraki börtönőrök teszik ezt honfitársaikkal.

Az Amnesty International által meginterjúvolt férfi rabok jelentős részének testén verés nyomai voltak láthatóak, a női rabok pedig rendszeres nemi erőszakról beszéltek. Az egykori fogvatartottak a bántalmazás, étel- és alvásmegvonás mellett kreatívabb kínzási módokról is beszámoltak. Több elítélttel nagy mennyiségű vizet itattak, majd elkötötték a nemi szervüket.

A kínzások csupán a jéghegy csúcsát jelentik Núri al-Máliki Irakjában. Szaddám Huszein bukását követően, 2003-ban az átmeneti hatóságok felfüggesztették a halálbüntetések végrehajtását. A megszaporodó erőszakos cselekményekre válaszul azonban két évvel később az első hatalomra kerülő kormány folytatta a kivégzéseket. A ma is érvényben lévő, hírhedt „4-es cikkely” értelmében közel ötven bűncselekmény büntetéseként – köztük a közvagyonban való károkozás miatt is – kiszabható halálbüntetés. A hatóságok ki is használják a törvény adta lehetőséget. Irakban arányaiban több embert végeznek ki, mint bármely más országban. 2005 óta több mint háromezer esetben hajtottak végre halálbüntetést.

Az Amnesty International fenti jelentése szerint a halálos ítéletekről szóló döntéseket rendszerint olyan tisztességtelen eljárás után hozzák meg, amelyek kínzás által kikényszerített „beismeréseken” alapulnak. Ezzel egy időben a börtönökben fogvatartottak száma is felduzzadt. Talán csak a véletlen műve, de a síita irányítású Irakban legkönnyebben szunnitaként lehet rácsok mögé jutni. A polgárháború csúcspontjának tartott, 2006 és 2008 közti időszakban 300 ezer embert zártak rácsok mögé, akiknek 90 százaléka szunnita volt. Mára a börtönben lévők száma hivatalos adatok szerint 30 ezerre szorult vissza. Informális becslések szerint azonban jócskán meghaladja az 50 ezret. A pontos számot a konkrét adatok hiányában nehéz megbecsülni. Míg ugyanis az amerikaiaknak titkos börtöneik, addig az iraki hatóságoknak titkos rabjaik vannak. A fogvatartottakról sokszor nem vezetnek statisztikát. A szunnita többségű Falludzsa városában például, ahol tavaly rendszeressé váltak a Máliki-ellenes zavargások, több ezer férfit tartóztattak le, akiknek neve nem szerepel a rabok listáján, és akiknek hollétéről rokonaik semmit nem tudnak.

Az irakiak egy része ma is úgy él, mint a háború legrosszabb napjaiban. A bőséges olajvagyon nem hoz életszínvonalbeli javulást, az infrastruktúra állapota a háborús időket idézi. Nyáron az áramellátás ingadozó, a víz szennyezett. A fiatal férfiak 30 százaléka munkanélküli, aminek köszönhetően a különféle milíciák dúskálnak az utánpótlásban. A korrupció mélyen átszövi a közigazgatást. Az állami kiadások teljes mértékű átláthatatlanságát jól példázza, hogy a 2004 és 2009 között államilag elköltött 400 milliárd dollár sorsa máig tisztázatlan. Noha az erőszakos cselekmények száma mérséklődött a 2006–2007-eshez képest, a mindennapos robbantások és lövöldözések bizonytalanságérzettel töltik el a lakosságot.

2003-ban Szaddám Huszein rezsimje megdöntését követően Washington deklarált célja a nemzeti megbékélés, a demokratikus többpártrendszer és a független bíráskodás kialakítása, illetve a szólásszabadság megteremtése volt. Ehhez képest – noha működnek törzsi, felekezeti és regionális alapon szerveződő politikai pártok – a tényleges hatalmat Núri al-Máliki és az ő Daawa Pártja birtokolja. Az említett síita elit és holdudvara mára szinte ugyanolyan előjogokkal bír, mint egykor a Szaddám Huszein körül csoportosuló tikríti klán. A politikai élet az egykor elnyomott, de mára elnyomóvá váló vallásos síita szervezetek, valamint a szekuláris és szunnita pártok közti harcban merül ki. Eközben az ország északi részén élő kurdok a politikai szelekben manőverezve próbálják megőrizni kvázi-autonómiájukat.

A mai Irak nyomaiban sem hasonlít arra, amilyennek egykor az amerikai stratégák, pláne maguk az irakiak megálmodták. Hogyan juthatott el az ország erre a szintre? Az iraki háborút megelőzően és a megszállás első éveiben Washington elsősorban a kurdokra és a síiták egy csoportjára támaszkodott a szunniták által dominált Huszein-kormány ellenében. A 2003-as bevonulást követően – George W. Bush és a washingtoni agytrösztök állításával szemben – azonban kiderült, hogy nem minden iraki várta tár karokkal az amerikaiakat. A robbantások és egyéb merényletek hamar mindennapossá váltak.

A 2005-ben megtartott első szabad választásokon győztes, síitákat, szunnitákat és szekulárisokat is tömörítő koalíció nem tudott gátat szabni az egyre inkább felekezeti jelleget öltő fegyveres konfliktusnak, melyet jelentős részben a politikai margóra tett egykori baathisták és radikális szunnita iszlamisták tüzeltek. 2007-re a helyzet olyan rosszra fordult, hogy az Egyesült Államok növelni kényszerült Irakban állomásozó rendfenntartóinak számát. Amerika a síiták és a kurdok patrónusából a szunniták patrónusává vált.

Hogy a síita uralommal elégedetlen szunnitákat megbékítse, Washington támogatta az al-Kaidával szembeszálló szunnita milíciák megalakítását. Ezeknek a puszta léte valamelyest enyhítette a kurd fegyveres csoportok, valamint az államilag és Irán által támogatott síita milíciák miatti szunnita aggodalmat. 2008-tól azonban az amerikai külpolitika prioritásai megváltoztak. A hatalomra lépő Barack Obama célja az amerikai csapatok kivonása és az amerikai érdekek hosszú távú biztosítása lett. Ehhez az út pedig Núri al-Málikin keresztül vezetett. A 2010-es iraki választások során Washington feladva korábbi semlegességét, Máliki mellett tette le a voksát, a korábbi miniszterelnök, a szekuláris síita Ijjád Alláwi ellenében. Így – ennyit a demokráciáról –, noha az Alláwi-vezette Iraqiyya blokk szerzett több szavazatot, kormányt mégis Máliki alakíthatott. A két jelölt megállapodást írt alá, amelyben Máliki ígéretet tett arra, hogy lemond a biztonsági erők közvetlen irányításáról.

Washington azt hitte, hogy Máliki lekötelezésével sikerült kijátszania Iránt, amely a legfőbb síita hatalomként hónapról hónapra növelte befolyását Irakban. A terv azonban nem jött be. 2011 decemberében, egy nappal azután, hogy az utolsó amerikai katona is elhagyta az országot, Máliki halálosztagok finanszírozásának vádjával letartóztatási parancsot adott ki Tariq al-Hashimi miniszterelnök ellen. A szunnita politikus Kurdisztánba menekült, a nemzeti megbékélés víziója pedig szertefoszlott. A vallásos síita irányt képviselő Máliki minden korábbinál közelebb sodródott a helyi radikális síita csoportosulásokhoz és Iránhoz.

Irak egyre inkább egy bukott államra hasonlít. A szunniták, akik korábban Málikit preferálták, egyre inkább Irán által támogatott despotaként tekintenek a miniszterelnökre. A szunniták lakta központi régiók, melyek 2005-ben még ellenezték az elszakadást, egyre inkább egy föderális államban tudják elképzelni jövőjüket. Ebbéli elképzelésüket a kurdok is támogatják. Máliki a síiták körében sem örvend osztatlan népszerűségnek. A déli Bászra tartományban szintén erősödnek a föderalizmusért kiáltó hangok. Nem véletlenül, hiszen az olajban gazdag, síiták lakta térségben máig ingadozó az áramellátás, az infrastruktúra pedig kizárólag a külföldi olajipari munkások által lakott környékeken elfogadható. Máliki ellenfelei megosztásával, nevezetesen a síita és szunnita lakosság közti feszültség szításával igyekszik javítani pozícióján. Beszédeiben gyakran utal a Szaddám Huszein-érában és a közelmúltban a síiták sérelmére elkövetett atrocitásokra. Ez azonban veszélyes játék.

Sayfo Omar

Hazajön a polgárháború?

2013-ban és 2014-ben helyi, illetve országos választásokat tartanak. Ezek előrelátható tisztasága, pláne kimenetele erősen kérdéses. Ha a Máliki ellenfelei ellen folytatott letartóztatási kampány folytatódik, az elnyomott törzsek, felekezetek és pártok könnyen fegyverhez nyúlhatnak. A helyzetet a szomszédos Szíriában uralkodó állapotok is rontják. A harcok elől már több mint 150 ezer, többségben szunnita szír menekült Irak szunnita tartományaiba. Ha Szíriában le is csillapodnának a kedélyek, Iraknak az sem hozna nyugalmat. A szír polgárháborút követően síita-ellenes fegyveresek özönölhetik el Irakot.