Csernus Imre: Ne megalkuvó, hanem büszke magyarok legyünk!

– 2011-ben költöztem Magyarországra, Erdélyből…

– Látszik, maga nagyon merev.

– Az erdélyiek általában azok?

– Igen, merevek és zárkózottak.

– Nekem pedig az tűnt fel, hogy az anyaországiak nagyon szeretnek panaszkodni, akkor is, ha nincs rá okuk. És általában búvalbéleltek. Délvidékről költözött ide, önnek is hamar feltűnt?

– Jó ideig nem foglalkoztam ezzel, mert egyetemre jártam, tanultam, később tűnt fel. Kezdetben fontosabbnak éreztem az önmegvalósítás, a felnőttség, a felelősségvállalás és az érzelmi szempontú felelősségvállalás vizsgálatát, ennek kihatását a párkapcsolatra, a gyereknevelésre és a különböző kompenzációkra. Ekkor jöttem rá, hogy ha van egy olyan populáció, amely általában nem vállal felelősséget érzelmi szempontból, akkor annak nagyon durva kihatása lesz a jövőre, a gyermekekre és ezáltal az életünkre, mert megtanulják tőlünk ezt a magatartást.

– Ki lehet tanulni belőle?

– Akkor lehet mást tanulni, hogyha meg van fogalmazva, hogy én mit is csinálok, és szükséges a tudatosság. Ha nincs tudatosság, akkor az illetőnek esélye sincsen változtatni.

– Hogyan lehet a tudatosságra ébreszteni azokat, akik meg akarnak változni?

– Adott esetben erős szavakkal.

– Ahogy ön szokta.

– Ez az én stílusom, nem találok rá más módszert. Illetve régebben puhábban fogalmaztam, de amíg puhábban fogalmaztam, annak a hatékonysága nem volt olyan intenzív, mint az utóbbi években. Amikor finoman fogalmaztam, azt lehetett így is, meg úgy is érteni, de amikor nevén neveztem a dolgot, megváltozott minden.

– A néven nevezés sokakból ösztönös ellenállást vált ki.

– Az ellenállás a legtöbbször azért alakul ki, mert ilyenkor felmerül az ember egyéni felelőssége, ami elől az illető mindaddig menekül, magyarázkodik meg kifogásokat keres. De amikor valaki azt mondja a szemedbe, hogy „te milyen magyar vagy, így, búvalb*szottan”, és „nem teszel meg mindent, amit tehetnél, hogy jókedvű légy”, na, ez kialakítja a fájdalmat. És a legtöbb ember a XXI. században menekül a fájdalmas dolgok hangos kimondása elől. Legfőképpen, ha odateszi a saját felelősségét.

– Kollektíve is?

– Kollektíve ugyanúgy, mert van az a szólásmondás, hogy sok lúd disznót győz, és hogyha száz emberből nyolcvanan búvalbélelten gondolkodnak, akkor ez kihatással lesz egy közösség életére. Az a húsz százalék kreatív ember, ha nem kellőképpen kitartó, egy idő után belefárad és abbahagyja.

– Asszimilálódik a többséghez?

– Érdekes ez az asszimiláció szó, mert nem asszimilálódik, hanem megalkuszik. Ez nem ugyanaz! Az asszimiláció az alkalmazkodás szimbóluma, de a megalkuvás nem az. A megalkuvás súlyos, hiszen feladom azt, amiben hiszek.

– Nemrég adott egy interjút, amelyben elmondta, hogy mi a baj a magyarokkal, de azt is elmondta, hogyan változhatnánk meg. Sokan csak mondandója negatívumaira figyeltek fel, a sajtó is azt szemlézte, ám ön a megoldásról is beszélt, aminek viszont nem volt nagy visszhangja. Elég felnőtt a magyar társadalom ahhoz, hogy megértse, miről beszél?

– A felelősségvállalás mindig a felnőttség jele. A felelősségvállalást leginkább akkor lehet tetten érni, ha autópályán közlekedik, betartva a sebességet – tegyük, fel 130 kilométer per órát –, és amikor előz, nem jön ön mögött valaki, aki le akarja tolni az útról. Erről is írok A magyar című új könyvemben, és ez egy nagyon erős könyv lesz, mert bizonyos konfliktusokat nagyon intenzíven fogalmaztam meg benne. Nagyon sok embernek nem fog tetszeni, sokaknál ki fogja csapni a biztosítékot. Például amit a Himnuszunkban észrevettem.

– Éspedig?

– Az első sor úgy kezdődik, hogy „Isten, áldd meg a magyart”. Mivel is? „Jókedvvel, bőséggel.” Tehát az áldás célja a jókedv. Mikor kérünk valamit? Amikor az hiányzik. Ön szerint az Isten meg fogja adni ezt a jókedvet? Régóta énekeljük már ezt a Himnuszt. És bekövetkezett? Pedig nagyon sokszor ismételjük. És akkor felmerült bennem, hogy valójában mi miért mástól vagy másoktól várjuk el, hogy az egyéni jókedvünk kialakuljon? A mástól való elvárás illúziókergetés, mert ez vágyvezérelt gondolkodás ahelyett, hogy megnéznénk, vajon miért nem seprünk mi a saját házunk tájékán, egyes szám első személyben. Miért nem önmagunknak adjuk a jókedvet, miért másra támaszkodunk?

– Ez a fajta másra támaszkodás egy kicsit szokás itt Magyarországon.

– A kicsit szóról tudja, hogy mi jut eszembe? Vajon milyen állapot az, amikor valaki egy kicsit sz*ros? Akkor meg miért használja a kicsit szót?

– Valószínű megszokásból.

– Akkor hol van a tudatosság?

– Valóban, erre figyelnem kell.

– Aki így áll az életéhez, hogy ezen „kell” dolgozni, az nem fog változni, mert a kell szó megteremti a szalmaláng-effektusú motivációt. Me’ kell! Ha én hiszek valamiben, azt nem „kell”, mert én abban hiszek. Nem használom sem a „kicsit” szót, sem a „kell” szót. Hanem a hit, az koppan, az ott van, azt nem lehet másképpen magyarázni. Az ilyen szóhasználat mindig a kifogáskeresés szimbóluma, pesszimizmussal ötvözve. És tudja, még minek a szimbóluma? A meg nem oldott gyávaságé, ami meg fogja szüntetni mind rövid, mind hosszú távon a magyarságot. De akkor hol van a virtus, uram? Mert magyar virtus ilyenkor nincs, hanem van a „kicsit”, meg a „talán”, meg a „próbálkozom”, meg a „próbálom”.

– Tehát a hétköznapi nyelvünk is elárulja, hogyan állunk az életünkhöz?

– Elárulja, mert annyira beleivódott a nyelvünkbe a pesszimizmus, hogy eszünkbe sem jut más szavakat használni. És az sem jut eszünkbe, hogy ezt a „picit próbálkozomot” a gyermekünk eltanulja tőlünk. Ez a felelősségteljes szülői attitűd, amivel felkészítem a gyermekemet az életre? Hát nem. A „picit” meg a „próbálkozás” nélküli szóhasználat a bátorság jele.

– Könyvének a fülszövegében azt írja: az a cél, hogy „újra tüzes tekintetű, büszke és bátor magyarok” legyünk. Ezt a felelősségvállalással érhetjük el?

– Nincs más megoldás. Ha abbahagyjuk a másra mutogatást, és helyette felnövünk, felelősséget vállalunk önmagunkért, a mindenkori érzéseinkért és tetteinkért. Az a büszkeség, hogy ha én megdolgozom valamiért, akkor tudom, hogy mit tettem le az asztalra annak ellenére, hogy esetleg hibáztam. S akko’ mi van? Emberből vagyok. A lényeg, hogy bátor vagyok-e tanulni a hibáimból, bátor vagyok-e kimondani, hogy én tanultam belőle, és bátor vagyok-e kimondani, hogy innentől kezdve ezt másképpen csinálom. Hol van itt a „próbálkozom” szó? Nincs. Engem nem zavar, ha valaki nem akar változni, megtanultam és el is fogadom, hogy mindenki azt csinál a saját idejével, amit akar. Miért zavarjon az, ha valaki kifogáskereséssel múlatja az idejét? Azt viszont tudom, hogy az illetőnek soha nem lesz szenvedélyes kisugárzása.

– Mióta vagyunk ilyenek?

– Már meglepően régóta. A könyvben leírom, hogy egy bizánci püspök már réges-régen megfogalmazta, hogy a magyaroknak lovas nemzetként van kiállásuk, erősek, szépek, szeretik a pompát és… keveset beszélnek. Rájöttem arra, hogy ezt nem a szocializmus tette velünk, és nem a XIX. század, ezt régóta magunkban hordozzuk. Nem szeretünk önmagunkról beszélni, mert fú, esetleg a környezet megtudja, hogy milyenek vagyunk… durva! Nemrég Erdélyben turnéztam egy hetet, hét előadásomra összesen 2700 ember volt kíváncsi a fiatal korosztálytól kezdve (16-17 évesek), akik elkezdték érzékelni, hogy a szüleiknél valami már nem stimmel. De jöttek hetvenévesek is. Ők is érzékelik, hogy valami nincsen rendjén. Aki jól érzi magát a bőrében, és rendben van az élete, az mégis miért jönne el egy ilyen felforgató előadásra?

– Az jó jel, hogy keresik a választ?

– Az jó. A kérdés az, hogy aki felismeri, utána mennyire lesz következetes, mert amikor valakinek kinyílik a szeme, meg fog változni minden. Meg fognak változni az emberi és baráti kapcsolatai, meg fog változni viszonya a szüleivel, mert abbamarad a felületes traccsparti, és elkezdődik az őszinte beszélgetés, amit sokan nem szeretnének hallani.

– Az erdélyiek kifelé általában mást mutatnak, mint amit bent éreznek.

– Az itteniek is. Lehet, hogy a stílus más, hiszen Magyarországon a beszédtempó folyékonyabb, de az még nem azt jelenti, hogy az illető nyitott, csak azt, hogy az illető a racionális dolgok információit illetően tájékozottabb, erről gyorsabban tud beszélni. A kérdés az, hogy amikor sor kerül az illető emberre, hogy vajon mi van benne, akkor lesz-e elég bátor őszintén kommunikálni. Hogyha én bátor vagyok őszintén beszélni önmagamról, akkor megkönnyebbülök, ha meg hozzáteszem, hogy ezen meg ezen még elkezdek változtatni is, akkor a frusztrációim csökkennek vagy megszűnnek. És akkor milyen lesz az energetikai töltetem, amit nevezünk kisugárzásnak is?

– Erősebb.

– Inkább stabilabb, majd egy idő után stabil lesz. Mert az ilyen ember tudja, hogy jöhetnek az életében örömteli vagy fájdalmas dolgok, de ő ott lesz, legény lesz a gáton, jóban-rosszban, örömben-fájdalomban. A magyarságunkkal is felületesek vagyunk. A magyarság érzete nem az, hogy kihúzzuk magunkat? Hogy büszkék vagyunk arra, amik vagyunk? Amikor valamiben világbajnokok leszünk, vagy bejutunk az Európa-bajnokságra, vagy ilyen sikerélmények érnek, vajon ebben merül ki a büszkeségünk? Ezek a sikerélmények rövid ideig tartanak, mert jön a harmadik nap, és akkor már elfelejtettem, mert szembesülök azzal, hogy „próbálkozom” és „kicsit”. Kosztolányi és Csáth este azt szimbolizálja, hogy mi, magyarok lehetünk sokfélék, Csáth elmerült a morfinizmusban, ennek következtében a morfinizmus a menekülés szimbólumává vált, Kosztolányinak egyéb függősége volt, de hát emberek voltak. Ám kiálltak magukért, leírták a gondolataikat, vállalták az arcukat. Mi a XXI. században a „kicsit”, a „próbálkozommal” hogyan vállaljuk az arcunkat?

– Helyette mit teszünk?

– Fogyasztunk ezerrel. Az a cél, hogy minél jobb, újabb telefonunk legyen és minél trendibb ruhánk, autónk. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy görgessük előre a fogyasztói társadalom szikláját. És a kisugárzás, ami abból származik, hogy az illető tudja, hogy a félelmét képes megoldani, az hol van? Amíg a félelmek nincsenek megoldva, addig nincs kisugárzás. Helyette van a gyávaságom, amire jönnek a félelmeim, mert nem teszem bele az életembe mindazt amit tudnék, magyarázkodom, gyártom a kifogásokat, a belső feszültség fokozódik, majd a kompenzáció is fokozódik, és arra ébredek, hogy a fogyasztói társadalom szorgalmas kiszolgálója lettem. És akkor felmerül a nemzeti öntudat kontra fogyasztói társadalom kérdése.

– Hogyan?

– Úgy, hogy a fogyasztói társadalomnak nem jó a nemzeti öntudat. A nemzeti öntudat következtében például elkezdünk odafigyelni a hazai termelőkre, és ez nem jó a fogyasztói társdalomnak. Annak az kell, hogy becsomagolt, ki tudja honnan származó élelmiszert meg dolgokat vegyünk, minél gyorsabban és minél többet. És az kell, hogy higgyük el, ha megveszem azt a csicsás autót, lakást, külsőt, akkor majd leszek valaki. Ez meg fogja oldani a félelmeimet? Nem. Ha külföldre megyek, vajon ki fogok állni a magyarságomért? Nem. Mert ott rájövök arra, hogy a kintiekhez képest kismiska vagyok.

– Más népeknek is vannak lelki gondjaik.

– És? Én magyarul beszélek! Söpörjenek csak a saját házuk tájékán. De ha beszélek egy olasszal, spanyollal vagy göröggel, akkor érződik, hogy honnan jöttek, mi meg behúzzuk fülünket-farkunkat, közben az ő vérük is éppolyan vörös, mint a miénk.

– A trianoni trauma nem erősített rá erre a meghunyászkodó magatartása?

– Nagyon kevés ember van, akiről érezni lehet, hogy jól érzi magát a bőrében. Nagyon gazdag a nyelvünk, nagyon sokszínű, és mi a „kicsit” meg a „próbálkozomot” jegyezzük meg sokszor, de a szenvedélyt, azt nem, a bátorságot sem, meg a kiállást sem; kiállni magamért, jóban-rosszban, örömben-fájdalomban. Ha nem fogalmazzuk meg kristálytiszta őszinteséggel, hogy milyenek vagyunk, akkor hogyan vagyunk képesek változtatni a hozzáállásunkon és a jövő nemzedékeknek másik mintát mutatnunk? Megvesszük nekik a drága telefonokat meg az ajándékokat, meg amit követelnek. És a töltetet? Hogy hogyan kell felnőttként élni? Vajon azt is megmutatjuk? Ezért én azt látom, hogy kopunk, fogyunk. Ez is benne van a könyvben. Gondoljon bele, hogy ha egy fiatal kinyitja a szemét és rácsodálkozik erre a világra, hogy a környezete búvalbélelt és pesszimista, vajon szeretne olyan lenni? Nem. El fog menni külföldre? El. Majd megismerkedik egy másik nációval, és vajon az olasz fogja megtanulni a magyar nyelvet, vagy a magyar akar inkább hasonulni az olaszokhoz? A gyerekek erősek szeretnének lenni, meg menők, tehát ezért száguld a TikTok meg az online felületek – ott is azok, akik azt mondják, hogy tudom a tutit. És ha fiatal vagyok, én is olyan szeretnék lenni, mert valami olyasmit mutatnak, ami az én búvalbélelt környezetemben nincs. Szarban van a magyar? Szarban. Ki okozta ezt a szart? Egyes szám első személyben: én.

– Pedig szeretünk mindig mást hibáztatni azért, ami velünk történt, vagy hogy milyenek vagyunk.

– Trianon már történelem, az ’54-es foci is történelem, amikor majdnem világbajnokok lettünk, és sorolhatnék még egy csomó dolgot, de ez már a múlt. Fontos megemlékezni, de le kell vonni a tanulságot, és tempót kell váltani, mert különben még gyorsabban fogyunk és csökkenünk. Nagyon messze vagyunk a 2-es születési rátától; ha 2,1-esek lennénk, akkor már növekedne az ország populációja, a 2,0 az a stagnálás szimbóluma, de az 1,4?

– Mondják, hogy így is jobban állunk, mint más európai országok.

– Ne már! Miért nem kezdünk el végre szívvel-lélekkel saját magunkkal foglalkozni? Hiába vagyunk az EU-ban, ez rajtunk kívül mást nem érdekel. Gyönyörű országban élünk, van vizünk, földjeink, erdőink, okosak vagyunk, és? Hol van az, hogy belépsz egy faluba, és azt érzed, hogy hú, ez valami más?

– Noszvajon – ahol most ülünk és beszélgetünk – lehet ilyet érezni?

– Jó itt élni. Itt egymást ajánlják az emberek. Nagyon sok turista jár ide, sok a vendégszállás, és a helyiek rájöttek arra, hogy ha ajánlják egymást, akkor megteremtik az idelátogatókban az élmény lehetőségét. És ha van élmény, akkor jól érzem magam, ha pedig valahol jól éreztem magam, akkor oda vissza akarok majd menni. Nem a széthúzásban van az erő, hanem az összefogásban. Nem az ármánykodásban, amiben erősek vagyunk, meg a másik gyilkolásában. Abban nincs erő. Jó… ideig-óráig lesz sikerélményem, hogy átvertem a másikat. És akkor mi van? Negatív erőt használok, a negatív erő pedig vissza fog köszönni az életemben. Hittel kell élni. A teremtő erő hatással lesz az életemre. Ez a hit, ez hiányzik a magyarokból.

– Szándékosan jelenik meg június 4-én a könyve?

– Tudatosan, mert a nemzeti összetartozás napja. Vajon felébredünk-e végre, és megértjük-e azt, hogy minden eszköz a kezünkben van, mert Magyarország nem lesz, Magyarország van? Csak nem tesszük bele mindazt az életünkbe, amit tudnánk, mert gyávák vagyunk, gyávák hangosan beszélni az érzéseinkről, hangosan beszélni az erényeinkről és a hiányosságainkról. Pedig önkezünkben van az esély, mert ha az olaszoknak és spanyoloknak sikerült, akkor nekünk is sikerülhet, mi sem vagyunk rosszabbak. Ha az öntudatlan állapotot megszüntetjük és tudatossá válunk, akkor a fejlődés határa a csillagos ég. Merjünk szenvedéllyel élni!