– Évről évre szembe kell néznünk aszállyal, árvízzel egyaránt, mégsem tudjuk feloldani a vízhiány és a folyók kiöntése közti ellentmondást. Mit csinálunk rosszul?

– Mai gondjaink oka jórészt az, hogy életellenes létszemlélet vált uralkodóvá, s ebből fakadóan az ember nem hajlandó alkalmazkodni környezetéhez. A régi korok magyarjai nem legyőzni, uralmuk alá hajtani akarták a természetet, hanem használni, együtt élni vele. Egykor a tavasz végén, nyár elején érkező árvíz idején az ember segítette a természetes folyamatok lejátszódását, oly módon beavatkozva, hogy a víz minél nagyobb területeket öntsön el. Vagyis épp ellenkezőjét tette annak, mint amit ma művelünk. Ezzel ugyanis viszonylag alacsonyan tartható az árvízi vízszint.

– Hogyan?

– A folyó a terepviszonyoknak megfelelően kanyarog, változtatja a medrét. Ez a meanderezés. A hordalékból a meder szélén övzátonyok keletkeznek, ezekkel a víz elgátolja saját folyását, majd a következő, nagyobb energiával érkező ár áttöri őket. A folyószabályozások előtt a folyó szintje nem emelkedett nagyon magasra, mert hamar kilépett az ártérbe. Az itt folytatott gazdálkodási rendszer legfontosabb szereplője a fok – így hívták a folyó menti magasabb partokat és az övzátonyokat itt-ott megszakító természetes és mesterséges hasadékokat. Utóbbiak létét, vagyis az emberi tudatosságot néhányan tagadják, én azonban okleveles bizonyítékokkal szolgálok erre. A víz a fokokon keresztül szabályozottan tudott kifolyni a szárazföldi területekre. Ezért ezeket állandóan tisztították, karbantartották. A tavaszi áradás idején a víz elöntötte az árteret, így kitűnő, viszonylag sekély és gyorsan fölmelegedő vizű ívóhelyet biztosított a halaknak. Legfontosabb halunk, a ponty kifejezetten ilyen területen, kemény szárú növényzetre szereti lerakni ikráját, ami az iszapba belefullad. A sokféle vízi élőlény nyújtotta gazdag táplálék bőséges haltermést biztosított. A víz levonultával az ártér dús legelőként szolgált az állatok számára egész évben, még télen is. Ezeket a jószágokat nem kellett takarmányozni, korabeli oklevelek bizonyítják, hogy a zsenge nád, a fagy által megcsípett gyékény, a különféle lombok bőségesen ellátták őket, az állatok ezáltal folyamatosan természetes úton trágyázták a területet, a trágya pedig a következő áradáskor meggyorsította szerves anyagok lebomlását a vízben. A XIX. század végén, a XX. század elején tudatosan trágyázták a halastavakat, a középkorban ez természetes úton történt, és mindez gazdag biodiverzitást jelentett. Az árvíz így nem átok, hanem áldás volt. Az ember, hogy a fás növényzet ne álljon túl sokáig vízben, és ne szoruljon ki a földből az oxigén, mesterséges csatornákat hozott létre, így segítve a víz visszavezetését a folyómederbe. A folyamat során a kisebb halak visszajutottak a folyóba, a nagyobbakat pedig lehalászták, az ártéri gyümölcsfák számára elegendő víz maradt a talajban, s a terület őszre ismét legelővé vált. Ez a többcélú, intelligens, természethez alkalmazkodó ártéri gazdálkodás jólétet és létbiztonságot jelentett, a halászat, a legeltetés, a gyümölcstermesztés és a kertészet egyaránt megélhetést biztosított. De nem csak az ártereken alakítottak ki őseink halastavakat. Pesty Frigyes, Ortvay Tivadar és más magyar tudósok kutatásaik során az Árpád-házi királyok idejéből fennmaradt magyar oklevelekben több mint háromezer különböző víznevet találtak, pedig a korabeli iratoknak csak töredéke maradt meg. Tóth József bonyhádi tanár írja Ősi épített tájak a Kárpát-medencében címmel 2007-ben megjelent könyvében, hogy a Tolna és Baranya megye határán található Györe egyik legelőjének feltörésekor az eke vasa marokszám fordította ki a földből az égetett agyagból készült, halat, békát ábrázoló középkori hálónehezékeket. Kiderült, hogy ezen a vidéken, a Völgységben is majdnem minden vízszintes területen halastó volt egykor. Ezek a maitól eltérő mikroklímát biztosítottak, a dombok oldalában, a völgyekben magas volt a páratartalom, ami kedvezett a növénytermesztésnek. Az ártérből kiemelkedő kis dombhátakon, amiket az ott pihenő, delelő jószágok megtrágyáztak, kifejlődtek az első komoly kertészetek. A nagy paprikakultúrájú településeink: Szeged, Bogyiszló, Baja, Cece mind ilyen ártéri vidéken találhatók. A méhészkedés is elterjedt és nagy jövedelmet biztosító foglalatosságnak számított. Ugyanakkor az 1790-es években megszületett első magyar katonai térkép már nem jelöli ezeket, innen tudjuk, hogy ekkorra már eltűntek ezek a vizek.

– Mi lett velük?

– Volt, amelyik kiszáradt, de a legfőbb ok az, hogy az ilyen vizes élőhelyek fenntartása emberi tevékenységet igényel, háborús korokban pedig nincs idő ilyesmire. A török hódoltság közel kétszáz éve alatt sok helyen elvadult az ártér, ami egyébként búvóhelyet nyújtott a zsoldosok, a portyázó szabadcsapatok elől. A többcélú ártéri gazdálkodást érintő első nagy változás azonban már a XIII. század második felében bekövetkezett, amikor a korábban rendkívül sűrűn lakott, apró falvakkal teli Alföld elnéptelenedett, pusztasággá vált. Abban az időben felívelt a szürkemarha ázsiója, mivel olyan szívós jószág, hogy lábon ki lehetett hajtani akár az Atlanti-óceánig, márpedig Európában óriási kereslet volt iránta. Ez nagy hasznot jelentett a feudális anarchia korában egymás ellen is hadat viselő korabeli oligarcháknak, akiknek ezért óriási legelőkre volt szükségük. Ezért a biodiverzitásra épülő, sokaknak megélhetést biztosító tájhasználatot monokultúrás, exportra épülő, kevesek korlátlan gazdagodását célzó gazdálkodási forma váltotta föl, a halastavakat kiszárították, beszántották, az erdők egy részét kiirtották. A monokultúrás gazdálkodás nyomán a népesség elveszítette mindennapi megélhetését, táplálkozási bázisát. Az addigi életfeltételek megszűntével a számtalan kis falu is eltűnt a térképről, a helyükön nagy mezővárosok jöttek létre. Így lett az ország egykor legtermékenyebb, legsűrűbben lakott középső részéből terméketlen pusztaság. Az emberi mohóság drámai következményei tehát a népesedési mutatókban is megmutatkoztak, az Alföld elnéptelenedése nagyobb emberveszteséget okozott, mint maga a tatárjárás. Mondjuk ki, egy lelkiismeretlen, saját fajtáját megtagadó földesúri réteg anyagi haszonszerzésből közvetve kipusztította az Alföldről a magyarság jelentős hányadát, és IV. Bélával is szembeszálltak, amikor a király meg akarta erősíteni ellenükben a központi hatalmat. Tamás spalatói esperes beszámolójából tudjuk, hogy a magyar földesurak nem sorakoztak fel a haza védelmére, amikor a tatárok közeledtének hírére körbehordozták az országban a véres kardot, sőt, ünnepelve várták a hódítókat, azt remélve, hogy letaszítják a trónról a királyt. A IV. Béla által segítségként behívott és a királyhoz hű kunok ellen pedig rágalomhadjárat folyt, a tatárok kémeinek állították be őket, végül egy korabeli kalandor, a főurak által behívott Frigyes osztrák herceg embereivel megölte Kötönyt, a kunok vezérét, családjával együtt, mire a kunok pusztítva elhagyták Magyarországot. Az egyéni hasznukat leső korabeli oligarchák megbénították az érdekeiket sértő központi hatalmat, s nem haboztak feláldozni a hazájukat.

– Úgy tűnik, a történelem időnként ismétli önmagát.

– Méghozzá többször is. Mint említettem, a török háborúk idején nem volt mód ezt a rendkívül sokszínű, de nagyon sérülékeny gazdálkodási rendszert fenntartani, később pedig újra felülkerekedett a mohóság. A XVIII. századra a gabona vált a legfőbb exportcikké, ehhez szintén hatalmas termőterületek kellettek. Mária Terézia 1767-ben kiadott úrbéri rendelete egyrészt enyhített a jobbágyok terhein, másrészt viszont lehetővé tette, hogy a földesurak nagy majorsági gazdaságokat hozzanak létre, miután megszabta, hogy egy jobbágytelek után a közösen használt földek, erdők hány százalékát használhatják csak a jobbágyok. Addig a földesúri jövedelem a jobbágytelek utáni terményhányadokból származott, de ebből nem lehetett meggazdagodni, mert ki-ki másféle és eltérő minőségű terménnyel adózott, miközben a jobbágyok a lehetőségekhez mérten sokoldalúan igyekeztek használni környezetüket. A földesurak azonban exportárut akartak termelni nagy haszonért, így Magyarországon is lejátszódott az a folyamat, ami az angol történelemben bekerítés néven ismeretes, amikor az addig közös használatú földeket akár erőszakkal is magántulajdonnak nyilvánították. Ifjabb Barta János írja Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása 1711–1790 című könyvében, hogy nagyjából 1750-ig az összes úgynevezett allódiumok, vagyis a jobbágyok között föl nem osztott, hanem a földesúr által jobbágyokkal, cselédekkel műveltetett birtokok az összes földnek csak öt százalékát tették ki, ám az említett úrbérrendezés és az ármentesítések nyomán az 1790-es évekre egyes vármegyékben meghaladták az összes szántóföld harminc százalékát, miközben az erdők kilencven százaléka, valamint a kaszálók, rétek, legelők fele is a földesurak kizárólagos használatába került. Kiss Géza református lelkész 1937-ben megjelent Ormányság című könyvében az ormánsági egykézést a hagyományos ártéri gazdálkodás végső felszámolására vezeti vissza, hiszen, ahogy mondtam, az életfeltételek megszüntetésének demográfiai következményei is vannak. A nagy vízrendezések szintén a földbirtokosok érdekeiket szolgálták, mert az eredeti funkciójától megfosztott, feltöltött, beszántott árterület az ő birtokaikat növelte. Ekkor alakult ki az a magyarországi nagybirtokrendszer, ami kisebb módosulásokkal egészen 1945-ig fönnállt, és amin az 1848-as jobbágyfelszabadítás sem változtatott, sőt, létrehozta a nincstelen zsellérek tömegét. A régi földközösségben nem volt szegény ember, mert hétévenként újraosztották a földet, figyelembe véve a dűlők minőségét, és hogy kinek mennyi állata van. A Jászkunságban még a XIX. században is volt példa ilyen újraosztásra. Ügyeltek rá, hogy mindenkinek jusson mindegyik minőségű földből, és közösen használták a halastavat, a gyümölcsöst, az erdőt, a magas színvonalú mezőgazdasági ismeretek pedig nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Sok gyümölcsös jött létre például úgy, hogy hozzáértő emberek a vadgyümölcsösöket átoltották. Pedig nem a saját tulajdonuk volt, hanem az egész közösségé. A XX. század méltatlanul keveset idézett premontrei szerzetes költője, Mécs László írja: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” Nem pedig azért, hogy abból ő személyesen meggazdagodjon. Mai bajaink abból fakadnak, hogy ezt az egészséges, életigenlő létszemléletet az önző haszonelvűség váltotta fel. Pedig minden emberben születésétől ott van a biofília.

– Az mi?

– John Gowdy, a New York-i Renssealer Politechnikai Intézet Bölcsészettudományi és Társadalomtudományi Kara Közgazdasági Tanszékének professzora, az ökológiai közgazdaságtan egyik vezető elméleti szakembere alkotta meg ezt a fogalmat, lényege, hogy az eredendően a természetből jött embernek ugyanolyan elemi igénye a természettel való kapcsolat, mint a társas kapcsolatok. Ember és ember, ember és Isten, ember és természet viszonya szorosan összefügg egymással, és ha bármelyik megromlik, az emberi élet minősége romlik meg. Ezért gyengék a közösségeink, ezért vagyunk depressziósak, betegek, miként azt néhai Kopp Mária professzor asszony tudományos igényességgel feltárta és bizonyította.

– Vagyis a sokszínű gazdálkodási kultúra felszámolása végső soron társadalmi romláshoz vezet?

– Pontosan. 1774 szeptemberében a sárközi jobbágyok könyörgő levelet írattak a jegyzővel Tolna vármegyének, kérve a hagyományos ártéri gazdálkodás feltételeinek fenntartását, tudva, hogy a fokok eltömése, a gátak építése tönkreteszi életüket. Kérésük nem talált meghallgatásra. Később jött Széchenyi és Vasvári, akik alaposan feltérképezték koruk vízi viszonyait, feltárva, hogy a folyók menti tájak elvadultak. Maga Vasvári akadémiai székfoglalójában arról beszélt, hogy munkájuk az elrontott rendszer megjavítására irányul. Ezzel kimondta, hogy az előttük ténykedők tönkretettek valamit, ami működött. Sajnos azonban ők sem állították helyre az eredeti állapotot. A Tisza kiegyenesítése ellenben tragikus következményekkel járt. A kanyarulatok lefűzésével a folyó hossza majdnem felére csökkent, a felgyorsult víz pedig elmélyítette a medret. Ez azzal járt, hogy kisvíznél a föld kapillárisain keresztül elszívja a talajvizet, ezért szikesedik az Alföld. Az áradások hordaléka ugyanakkor folyamatosan feltölti a hullámtereket, ezáltal évről évre csökken a keresztmetszet, így az a víz, ami egykor hetek alatt ért ide a folyók felső szakaszairól, és közben szétterült az ártérben, mélyen beivódva a talajba, az most napok alatt lezúdul, az egyre szűkebb keresztmetszet miatt egyre magasabb vízszinttel. A gátak között rohanó víz magassága néha öt-hat méterrel is meghaladja a gáton túli települések magasságát, miközben a sebesség miatt jóval kevesebb vizet hagy az elöntött területek talajában. A júniusi dunai áradás minden idők legmagasabb vízállását hozta, noha a vízgyűjtő területen nem volt több csapadék, mint máskor, csak sokkal gyorsabban ért le. Az egyre magasabbra épített gátak azt is eredményezik, hogy a kapillárisokon át ilyenkor visszanyomott talajvizet és a buzgárokon a gátakra kívül került vizet forintmilliárdokért emeljük vissza a mederbe.

– Egyesek azt állítják, a Dunára és a Tiszára építendő vízlépcsőkkel megelőzhető volna az árvízkár.

– Már hogy volna megelőzhető? Egy vízlépcsőnek nincs ilyen funkciója. A múlt havi dunai árvizet sem mérsékelték a folyó felső szakaszán épített vízlépcsők. Ezek energiatermelésre alkalmasak, és egyszerűbbé teszik a hajózást, miközben beláthatatlan károkat okoznak. Nemrég olvastam egyébként egy tanulmányt, amiből kiderül, hogy hiába kotorták ki a Balti-tengerbe ömlő folyók medrét, a vízi szállítás messze elmaradt a várt nagyságrendtől. A Rajna mentén ellenben már rájöttek, hogy a folyók mély merülésű hajókhoz igazítása rendkívül káros, és ma már kaviccsal töltik fel a medret, hogy ne legyen olyan mély a folyó bevágódása. A vízlépcsők mellett rendszeresen felhozott érvek jellemző példái annak, hogy valaki nem képes ökológiai rendszerben gondolkodni, mert nem veszi figyelembe a duzzasztás okozta mérhetetlen károkat: a természetes, biológiai tisztítórendszer tönkretételét, a partok kikövezését, a belvízszint megemelkedését, a pangó vízben feltorlódó szennyvíznek az ivóvízbázisba préselését, az extrém víztömeg lezúdulása által jelentett veszélyhelyzeteket, a biodiverzitásban okozott károkat. Valaha a Duna fejedelme volt a viza, a Vaskapu-erőmű megépítése óta eltűnt a folyó felső szakaszairól. Vojnárovics Elek halbiológus írja, hogy a Tiszán a XIX. század közepén kifogott halmennyiségnek ma mindössze egy százaléka kerül a hálókba a folyóból. Miért akarnánk tovább rontani vizeink állapotát?

– Mi volna akkor a megoldás?

– Oláh János, a szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola Környezetgazdálkodási Tanszékének vezetője kiszámította, hogy ma a gátak közé szorított, lerövidített Tiszán minden évben több ezer tonna műtrágyának megfelelő szerves tápanyag ömlik a Dunán keresztül a Fekete-tengerbe. A folyószabályozás előtt ez a humusz az áradáskor szétterült és itt hasznosult. Oláh professzor azt is kiszámolta, hogy ha visszaadnánk az árteret a víznek, az ily módon létrejövő halastó, erdő, gyümölcsös, gyékény- és nádtermesztés, legeltetés ötször-hatszor annyi jövedelmet adna egységnyi területen, mint a gabonatermesztés. Ma előfordulhat, hogy az a szántóföldi terület, amit sikerült belvízmentesíteni, nyár végére kiszárad. Az egyetlen hosszú távú megoldás visszatérni a biodiverzitást őrző ártéri gazdálkodáshoz vagy más néven fokgazdálkodáshoz.

– De ha visszaadjuk a folyónak azokat a területeket, ahol ma gabonát termesztenek, marad-e annyi, amennyi elegendő az önellátáshoz?

– Az 1990 után ismét kialakult, sőt, az 1945 előtti viszonyokhoz képest még nagyobb területeken terpeszkedő nagybirtokok gabonája, repcéje, kukoricája adja a magyar mezőgazdasági kivitel nagy részét, vagyis sokkal többet termelünk, mint amennyire az országnak szüksége van. Ugyanakkor számos élelmiszerből, például tejből, de zöldségféléből is rengeteget importálunk. Ráadásul számos nagybirtok, ahelyett, hogy szerves tápanyagként visszaforgatná a földbe, a szalmát is értékesíti biomassza-erőművek, szalmaégetők részére, vagyis kifejezetten érdekeltek abban, hogy minél nagyobb területen minél több gabonát termesszenek, miközben kizsarolják a földet. Ez egy torz gépesített, kevés embert foglalkoztató, monokultúrás agrárszerkezetet eredményezett, aminek következményeit már ismerjük a történelemből: a vidék népességmegtartó erejének kimerülése, elvándorlás, népességfogyás. Ha komolyan gondoljuk a vidék feltámasztását és megerősítését, akkor elengedhetetlen az embert éltető, sokszínű gazdálkodáshoz való visszatérés, az ősi magyar vízkultúra újjáélesztése, a haszonelvű nagytőkével szemben a helyi közösségek érdekeit szolgáló tájhasználatváltás.

Ágoston Balázs