A nemzetközi művészeti élet egyik legbotrányosabb és leggazdagabb sztárja Damien Hirst brit képzőművész, aki a kilencvenes évek elején hatezer fontért vásárolt egy preparált tigriscápa-tetemet ausztrál halászoktól, és formaldehiddel töltött akváriumba helyezte.

A morbiditás és a halál kérdéseit feszegető művész A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában címet adta az ilyen módon műtárggyá vált akváriumnak, amit ötvenezer fontért vásárolt meg tőle Charles Saatchi műkereskedő, majd 12 millió dollárért (6,25 millió fontért) adta tovább 2004-ben Steven Cohen amerikai műgyűjtőnek. Az új tulajdonos egyébként elajándékozta a művet a New York-i Metropolitan Museum of Arts-nak. Később a témáról a sokadik bőrt lehúzva Hirst egy újabb, formaldehidbe helyezett tigriscápával – Királyság címmel – 2008-ban 17,2 millió dollárt keresett.

Kelt már el nagyobb összegekért is kortárs műtárgy, de ez a legjobb példa annak a folyamatnak vizsgálatára, hogyan társulnak értékek egy egyszerű haltetemhez, hogyan válik a művész személye és filozófiája dollármilliókká. Hirst már sok vitát kiváltott és számos tanulmány, kötet vizsgálta műveinek esztétikai, illetve anyagi értékét, ezúttal Martos Gábor művészeti író, a MúzeumCafé főszerkesztője helyezte az említett műtárgyat vizsgálódásai középpontjába a Műkereskedelem – Egy cápa ára című kötetében. Az eset ugyanis rávilágít a kortárs művészet egyik jellegzetességére: a műkereskedők értéknövelő szerepére.

Damien Hirstet ugyanis lényegében ez az összeg tette a nagyközönség előtt sztárrá: nemcsak a világhír van hatással az árra, mint a legnagyobb huszadik századi művészeknél, hanem az ár is a világhírre. Márpedig az ár növekedése sokszor pusztán a pénzvilágban ismert piaci mechanizmusokból fakad, mégis esztétikai értéknövekedést is okoz.

És a műkereskedelem hatása a jelek szerint erősödik. A művészet területén száz legbefolyásosabb ember listáján – az ArtReview éves összeállításában – egyre több a galerista, akik évek óta harmincszázalékos arányban szerepelnek a művészek és a múzeumi igazgatók, kurátorok mellett. Tehát ez azt jelenti, hogy a jelenkor művészetét a műkereskedelem fogja írni? Ahogyan éppen Hirst fogalmazta meg – rendkívül magabiztosan – krédóját egy Sotheby’s-árverésen, az LSD című képének eladhatóságát megkérdőjelező illetőnek: „a művészet annyit ér, amennyit fizetnek érte”.

A művésznek jót tesz, ha meghal

– Ha egy tárgy bekerül a műkereskedelembe, és valaki hajlandó érte tizenkétmillió dollárt fizetni, az onnantól kezdve művészetként értékelhető. Persze nem volt ez mindig így – szögezi le Martos Gábor. – Sok száz éven át a művészetnek nem volt ára, csak értéke, szépsége, egyedisége. Természetesen ettől még számon tartották, a főúri családok inventáriumában éppúgy szerepeltek a festmények, mint az ezüst asztalnemű vagy a családi ékszerek. Néha el is ajándékozták őket, de az soha nem merült fel, hogy egy-egy művet mennyiért lehetne eladni, egészen a XIX. század első harmadáig – meséli Martos Gábor.

Ekkor nyílt meg ugyanis Párizsban Jean-Marie-Fortuné Durand első képgalériája. Durand eredetileg papírkereskedő volt, akinek a művészek sokszor adósai maradtak a rajzszerekért és a festékekért, így egyegy műalkotással rótták le tartozásukat. Egy idő után Durand megunta kerülgetni a felhalmozódott képeket, és megnyitotta a galériáját. Később mások is követték a példáját, 1850-re Párizs szerte már 67 műkereskedelmi galéria várta a vásárlókat. Ekkortól kezdett el számítani az alkotó személye is: esztétikai szempontból két, ugyanolyan minőségű mű közül többet ért az, amelyiken egy ismertebb név állt.

– Ma pedig a rekordárverések világában úgy tűnik, mintha a műalkotások piaci értéke lenne esztétikai értékük fokmérője – mondja Martos Gábor. – Ha elárvereznek egy Munkácsy-képet, nem az jelenik meg, hogy miért szép és mi a művészettörténeti jelentősége, hanem az, mennyibe került. Erről persze a sajtó is tehet. Ma már egy festmény árát számos tényező befolyásolja: a Le Monde francia napilap műkereskedelmi szakértője, Judith Benhamou-Hue sorra vette ezeket, és a listán már csupán az ötödik az alkotó személye.

– Fontosabb például a hely, ahol eladják a műtárgyat. London és New York a központ, a legnagyobb galériák a Sotheby’s, a Christie’s, a Bonhams és a Phillips, illetve természetesen az ázsiaiak, például a pekingi Beijing Poly International. Ez egy öngerjesztő folyamat, minél sikeresebb a galéria, annál többen mennek az aukciókra, annál magasabb lesz az ár. Így ők irányítják a nemzetközi piacot, rájuk figyel mindenki. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy a neves galériák megtévesztenék a vevőket, értékessé tennék az értéktelent. – Damien Hirst egy tehetséges művész és menedzser. A fiatal brit képzőművészek csoportosulása, a Young British Arts központi alakja volt, az irányzat felfuttatása is többek közt neki köszönhető, a britekre terelte a figyelmet éppen akkor, amikor a nemzetközi művészeti élet az amerikaiakra összpontosított – állítja Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője. – Tehát az a szám, ami egy kép mellett szerepel, nem alaptalan, van mögötte művészettörténeti, szakmai tartalom. Másrészről Hirst ominózus műve valóban kissé túl van árazva. Ugyanis a művészeti piacon is a hagyományos piac mechanizmusai működnek: például ha valamiből túl kevés van, és nagy rá az igény, magasabb lesz az ára. Ez nemcsak akkor fordul elő, amikor a művész meghal – olyankor persze azonnal felértékelődnek a művei, hiszen onnantól kezdve a számuk véges –, hanem például akkor is, amikor egy keresett művész egyszerűen kevés művet alkot. Vevőből pedig rengeteg akad, hiszen a műgyűjtők mellett a múzeumok is vásárolnak. Nagy a verseny a világ városai között a kulturális turizmus terén, és a régi európaiak mellett sorra létesülnek az új arab és ázsiai intézmények, amelyek sok esetben nagyobb tőkével rendelkeznek.

A licitálások során született magas árak emellett annak is köszönhetőek, hogy a mai múzeumok legbecsesebb darabjai éppen a hajdani kísérleti, saját korukban sokszor lebecsült művek: ma már sem a magángyűjtőknek, sem a múzeumoknak nem kell elmagyarázni, hogy a kortárs művészetben nagy befektetési lehetőségek vannak – igaz, nagy a kockázat is.

– Emellett az árakat az is befolyásolja, hogy a művész vagy a művet értékesítő magángaléria gyakran megválogatja a vevőket: nem mindegy, milyen gyűjteménybe kerül be egy munka, mert ez is növeli az alkotó presztízsét, így a későbbi eladásait. Ez egy elit, fizetőképes közönséget mozgató játszma, aminek a művész és a gyűjtő mellett a galerista és a műről író kritikus is részese – mondja Petrányi Zsolt.

Az x-faktor

A mai korban tehát végképp szétfoszlani látszik a romantikus kép a műterme magányában alkotó művészről, aki a társadalom peremén élve a munkáján kívül mással nemigen foglalkozik. A mai művészek nagyon is e világhoz tartoznak: ők is piaci terméket próbálnak eladni – akár az üzleti szférának, vagyis a galériásnak, a műgyűjtőnek, akár a nonprofit szférának, azaz a szakmának, a kiállítások kurátorainak.

– A tehetség sokféle tényezőből áll: hogy az alkotó milyen intenzíven dolgozik, van-e a technika iránt kitüntetett érzéke, illetve mennyire képes áttekinteni a jelenkori művészet összefüggésrendszerét: ebben kell ugyanis pozicionálnia magát, és ezt az üzenetet önmagáról közvetíteni. Ez nem feltétlenül a trendek követését jelenti, van, aki éppen ellenük dolgozik, viszont ezt nagyon jól kommunikálja. Ezek a talpraesettebb alkotók gyorsabban érvényesülnek, de ez nem jelenti azt, hogy idővel ne futhatnának be azok is, akik következetesen, nagy figyelemmel és mély tudással dolgoznak, habár nem kommunikálnak jól. Én optimista vagyok, szerintem a tehetség előbb-utóbb mindig a felszínre tör – mondja Petrányi Zsolt.

– A művészettörténeti és a műkereskedelmi szakmai megítélés összekapcsolódva működik: egy igazán tehetséges alkotó általában egyaránt sikeres lehet az üzleti és a nonprofit szférában is. De hogy melyik hatás erősebb, nehéz lenne megmondani – véli Ledényi Attila, az Art Market Budapest képzőművészeti vásár alapítója.

– Akit a művészeti szakma nem tart nagyra, annak az értékelése hosszú távon a műkereskedelem világában sem marad magas, viszont akit a művészeti szakma sokra értékel, az a piacon is sztár maradhat. Természetesen a műkereskedelem és a közönség igénye is hatással van a művészeti fejlődés irányaira, ez már a középkorban is érvényesült például a mecénások tevékenységén keresztül. De közben a művészek egy jelentős része függetleníteni tudja magát ezektől a hatásoktól. Ez az egyensúly ma is megvan.

Ki határozza meg akkor, hogy merre halad a művészet iránya és mik a trendek? Petrányi Zsolt szerint az olyan nagy szakmai rendezvények, mint például a velencei biennálé, amelyek pedig elsősorban a kurátorok személyéhez kötődnek.

– Ők látják át és mutatják be a művészet irányait, de ezek mozgatórugója maga a kor, amelyben élünk. Hiszen mindenki a jelenkort szeretné visszatükrözni, erről akar mondani valamit. Mi értelme lenne annak a művészetnek, ami nincs dialógusban az emberekkel – teszi fel a kérdést Petrányi Zsolt. De léteztek és léteznek olyan törekvések is, amelyek a piaci mechanizmusok ellen lépnek fel. – A hatvanas években a land-art egy olyan irányzat volt, amely a hagyományos szobrászati anyagok helyett a természeten hajtott végre változtatásokat. Követői a művészeti piac ellen lázadtak, illetve a múzeumok és galériák tárgyfetisizmusa ellen, hiszen az alkotásaik mulandóak voltak. Az más kérdés, hogy végül még a leganyagtalanabb művek is részévé válnak a műkereskedelemnek fényképek formájában. Ma is vannak ilyen ellenirányzatok, például az élő, cselekvő ember beemelése a művészetbe. A mostani velencei biennálén a román és az orosz pavilonban mutattak be ilyeneket – meséli Petrányi Zsolt.

Új mecénások

A galériák befolyása mindemellett valóban jelentős a művészet világában: egyrészt – hasonlóan a kiállítások kurátoraihoz – ők is válogatnak a művészek között, és ezzel rögtön minősítik is őket. Ugyanis köztük is óriási a verseny, tehát mindenki a legjobbakat szeretné képviselni, akár az új, akár a már befutott művészekről van szó. Például a nagy nemzetközi vásárokra is a standokon bemutatandó művészekkel kell pályázniuk a galériáknak, nem elég a saját referenciájuk. Másrészt a hatásuk abban is tetten érhető, hogy felépítik a választott művészt, hiszen a menedzselés során segítik a szakmai elismerését is. Így az a művész, akit nem képvisel galéria, gyakorlatilag labdába sem rúghat. És ez a tendencia erősödik.

– A 2000-es években még a kiállításrendezők, a kurátorok voltak a művészeti élet meghatározó alakjai. Most sokkal fontosabbak a művészek, a vásárok és a galeristák. Ugyanis az utóbbiaknál van a tőke, gyakran segítik is a művek megszületését. Ez az átalakulás már a gazdasági válság előtt megkezdődött, de a recesszióval tovább fokozódott – véli Petrányi Zsolt, aki korábban a Műcsarnok vezetője is volt. – A nonprofit szcéna nehezen tudja felvállalni a mecénás szerepét, és nemcsak a korlátozott anyagi lehetőségek miatt. Például sokszor felmerül, hogy miért költsön az állam az adófizetők pénzén a kortárs művészetre, amikor azt a nagyközönség úgysem érti, úgysem szereti.

A művek létrejöttében érdekeltté válnak a piac szereplői. A jelentős kiállításokon szereplő mű értéke nagyobb, ezért a for profit galériák támogatóként megjelennek a projektekben. Így például pár évvel ezelőtt a Műcsarnok Mircea Kantor tárlatán a művész francia galeristája fedezte az új alkotások létrejöttét.

– Ma a galériáknak egyfajta produceri szerepe van: bizonyos értelemben egy kicsit bele is szólnak abba, milyen legyen egy nagyobb projekt a siker érdekében. Ez nem jó vagy rossz, ez szükséges. Ahogyan a filmművészetben is, a jó együttműködés nem válik a mű kárára.

A siker anatómiája

A filmművészettel szemben azonban a galériásnak nem érdeke a gyors, de hamar tovatűnő siker. A képzőművészeti piacon – szemben egyéb ágazatokkal – fontos szempont, hogy minél inkább értékálló legyen a termék, sőt, idővel növekedjen az értéke. Ez minden piaci szereplő érdeke, a galériásé, a gyűjtőé is.

– Ezért a galéria nem azt képviseli, ami a vásárlóknak adott időpillanatban tetszik, hanem azt, ami hosszú távon is értékálló. A gyűjtők is inkább az ő szakmai ítéletükben bíznak a saját ízlésük kiszolgálása helyett. Olyan szakemberektől szeretnek vásárolni, akikkel bizalmi kapcsolatot alakíthatnak ki, és akik hosszú távon képviselnek egy-egy művészt, hiszen így valószínűbb, hogy az illető művei egyre értékesebbé válnak – mondja Molnár Annamária, a Molnár Ani Galéria tulajdonosa, a Kortárs Galériák Egyesületének elnöke.

Persze, ez a folyamat ott kezdődik, hogy a galériatulajdonos helyesen ítéli meg a fiatal tehetségeket. Molnár Annamária szerint – aki elsősorban a fiatalokra koncentrál – a döntést komoly tapasztalatszerzés előzi meg: utánaolvasás, önképzés, valamint vásárok, kiállítások látogatása, illetve beszélgetések a nemzetközi szcéna szereplőivel, amik beépülnek a galériás látásmódjába, értékítéletébe, és emellett persze az intuíciónak is nagy szerep jut. Természetesen nagy kockázatot jelent a friss diplomások képviselete, a galériának azonban vannak sikertörténetei: például Jakatics Szabó Veronika négy éve még ismeretlen volt, most pedig a Műcsarnokban van egyéni kiállítása és több rangos külföldi vásáron is szerepelt már. A szintén fiatal Mayer Éva pedig idén Munkácsy-díjat kapott. Emellett a galéria művészkörében olyan, már korábban befutott alkotók is szerepelnek, mint Benczúr Emese, Cseke Szilárd, Farkas Dénes vagy Vincze Ottó.

A művész menedzselése pedig nemcsak az alkotásainak rendszeres kiállítását és értékesítését jelenti, hanem egy hosszú távú stratégia közös kialakítását, pr-munkát, a szaklapokban és a múzeumokban való jelenlét segítését: anyagilag és kapcsolatok szempontjából.

– Ebben a szakmában sok minden múlik az együttműködésen, a személyes kapcsolatokon, de nem a protekciós értelemben: itt a szakmai kapcsolat eleve a minőség okán születik meg. Ha például egy intézményvezető vagy egy kurátor felfigyelt a standomra egy vásáron, akkor érdekelni fogja a galériám programja is, és ha az is tetszik neki, bízni fog bennem. A minőség mellett pedig azért fontos a bizalom, mert itt nincsenek szabályok, receptek arra, mi a siker titka – összegzi tapasztalatait Molnár Annamária.

Arccal a Nyugat felé

Abban pedig, hogy a magyar képzőművészet betörjön a nemzetközi vérkeringésbe, és a legnagyobb magyar alkotók elfoglalják méltó helyüket a világ művészettörténetében, egyaránt szerepe van az üzleti és a nonprofit szférának is.

– Húzóereje van egy-egy olyan eseménynek, mint amilyen az idén őszre a Museé d’Orsay-ba tervezett magyar avantgárde kiállítás: ezek óhatatlanul a magyar képzőművészetre, sőt akár a kortársakra is ráirányítják a figyelmet. Ugyanígy hatalmas jelentősége van a műkereskedelemnek, amikor bejuttat egy magyar művet egy fontos gyűjteménybe – fogalmaz Martos Gábor, aki példának azt hozza fel, amikor tavaly a d’Orsay állandó gyűjteményébe Virág Judit közvetítésével került be egy Rippl-Rónai kép. – Ideális esetben ezeknek a szinteknek egymásra kellene épülniük, és az államnak is be kellene segítenie az üzleti szférába, de hangsúlyozottan anélkül, hogy megpróbálná befolyásolni a piacot. A kultúrpolitikát azonban eddig egyik kurzusban sem érdekelte igazán ez a téma. Ugyanakkor vannak jó eredmények: Molnár Annamária és galériája nemrégiben a közép-kelet-európai régióban elsőként részesült egy igen komoly szakmai elismerésben, ugyanis az Európai Művészeti Galériák Egyesületeinek Szövetsége neki ítélte az Innováció és Kreativitás Díját.

– Ez azt mutatja, hogy egyre inkább elmosódnak a határok, már nem az számít, honnan jött valaki, hanem a minőség. Azt gondolom, ez a díj a munkám elismerése mellett az egész magyar kortárs galériás szakmának is szól. Évente 10-15 hazai galéria vesz részt ugyanis a nemzetközi vásárokon, tavaly harmincegy ilyen szereplésünk volt, ami komoly szám. Felfigyeltek ránk – mondja Molnár Annamária.

A másik lehetőség a kitörésre az, hogy Magyarországon teremtünk olyan közeget, ami nemzetközi kontextusba helyezi a magyar művészetet, és biztosítja, hogy nemzetközi szakmai közönség előtt mutatkozhasson be. Ennek példája az Art Market Budapest: kétéves működése alatt összesen 14 ország kiállítóit mutatta be, és ez a szám az idei évben 20 fölé emelkedik majd. Eközben növekszik nemzetközi elismertsége is, a „Fiatal Európa” művészeti vásáraként határozza meg magát.

– Ez nemcsak földrajzilag definiált régiót jelent – a volt szocialista országokat a Baltikumtól a Balkánig és Közép-Ázsiáig, továbbá például Törökországot és Izraelt –, hanem azt is, hogy nálunk a galériák és művészek új nemzedéke jelenik meg – mondja Ledényi Attila, az Art Market Budapest igazgatója. – A mainstreamhez még nem csatlakozott, az Európai képzőművészetnek vérfrissítést jelentő irányzatok és alkotók bemutatására összpontosítunk. Ez lehet sikerünk kulcsa, és Budapest ennek a „Fiatal Európának” válhat a középpontjává.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna