Közelít a százezerhez a vízilabdázókról szóló sportfilm nézettsége

– Lehet azt mondani, hogy az ezredfordulón megérezte a közelgő sikereket, amikor forgatni kezdett a válogatott vízipólósokról?

– A kilencvenes évektől benne volt a levegőben, hogy valami nagy dolog van születőben, hiszen az akkori junior válogatott végigverte a világot. Látható volt, hogy valami érik. Igazán az első Eb-győzelem után, 1997-ben kapta fel a fejét mindenki, de szerintem nem is annyira a fiúk, sokkal inkább Kemény Dénes szövetségi kapitány miatt. Feltűnése meglepetés volt mindenki számára, mert ahogy az úszás világában mondani szokás: a szélső pályáról nyúlt be. Amikor pedig a sikereket stabilizálták – 1999-ben kétszeres Európa-bajnokok lettek és világkup-győztesek is –, már lehetett érezni, hogy több mint ígéretes időszaknak nézünk elébe. A sydney-i olimpia éve annyiban izgalmas volt, hogy a megelőző néhány meccs nem volt olyan erős, és az olimpián is rosszul kezdtek a fiúk: kétszer kikaptak, de végül parádésra sikeredett a befejezés. Amikor tehát a filmmel elkezdtem foglalkozni, akkor úgy éltem meg, mint egy berobbanást. Azt azonban nem gondoltam, hogy az alkotás ekkora érdeklődésre tart számot.

– Ez az az időszak a ön pályáján, amikor televíziósból a filmezés felé indult?

– Nem, az már jóval korábban történt. Én a 80-as években a televízióban nőttem fel, ott kezdtem a szakmámat, és jórészt a fikciós munkákban vettem részt, de akkoriban mindent a filmgyárral (Mafilm) közösen. Így aztán jóval inkább filmesnek tekintem magamat. 

– Létezik egyébként most is egy tiltakozás a filmesekben a „televíziós” megjelöléssel szemben? Dacára annak, hogy az egykori „királyi” televízióban igazi filmes műhelymunka zajlott. A drámai osztályon, gondolom, kiváltképp, ahol ön is kezdte a szakmáját…

– Talán van egy rossz beidegződés egyes filmesekben, amikor kikérik maguknak, hogy filmes vagyok, nem tévés. A drámai főosztályon nevelkedtem, ott ismertem meg Elek Ottót, aki később az Egerszegi-filmben rendezőtársam volt, majd A nemzet aranyaiban is együtt dolgoztunk. A drámai egy csoda hely volt! Amikor 1983-ban odakerültem, akkor Horváth Lóri másfél évre előre beosztott öt-hat filmre és tévéjátékra. Sok rendezővel dolgoztam: köztük Zsurzs Éva és Szőnyi G. Sándor a legfontosabbak nekem.

– Az ezredfordulón kezdte el forgatni A nemzet aranyait, mégis inkább a jelenkori arcukat látjuk az interjúkban a játékosoknak. Mi az, amit akkor fel tudott venni a csapat életéből?

– Eleinte többnyire edzéseket, háttérmunkát, hazai meccseket vettünk fel az életükből. A kranji Európa-bajnokságon kint voltunk például a stábbal. Nem nagyon kerültek be a filmbe a korábbiakban készült beszélgetések. Ennek igen egyszerű oka van: annyira gyenge a minőségük, hogy nem akartuk összekeverni a maiakkal. Ezért is határoztunk úgy, hogy ez egy felidéző dramaturgiájú film lesz inkább.

– Milyen nagyobb fordulópontokat figyelt meg a csapat életében?

– Nagyon sok esemény történt az általunk követett 12 évben, ami nyilván nem férhetett bele egy filmbe. Mi három részre osztottunk, Kemény Dénes színre lépésétől indultunk el. Van egy előzmény, ami a fiúk gyerekkoráról szól, ez nem került bele az egész estés verzióba, de a készülő sorozatnak már része lesz. 1997-98-as éveket tartjuk a kezdési fázisnak, egy-két világverseny, mindjárt egy győzelemmel, meg egy világbajnoki második hellyel. Egyébként olimpiai ciklusokban gondolkodtunk mindig. Utána jön 1999, amikor tulajdonképpen mindent megnyertek a fiúk: firenzei Eb-t, sydney-i világkupát, ami az olimpia előversenyének mondható. Ekkoriban érnek össze a fiatalabbak és az idősebbek, Kemény Dénes hihetetlen pedagógiai érzékével. Az egész csapatnak óriási lendülete van. Ezért a zenei aláfestésben is a rockos hangzást választottuk ennek az időnek az illusztrálására, hiszen ekkor voltak a fiúk az „ide nekem az oroszlánt is” hangulatban. Varga Zsolt mondta az olimpiai kivonulás előtt: Tudjátok, mint mondtak a rómaiak? „Győzelem vagy halál.” Ezután volt egy mélypont, amire a sportpszichológia is azt mondja, hogy ez egy létező jelenség.

– A siker utáni elkényelmesedés állapota?

– A filmben is próbáljuk megfejteni ennek okát. Korábban ők nem szembesültek azzal, hogy sztárok lettek, márpedig az olimpiai arany után úgy kezelték őket itthon. Túláradó szeretetet kaptak a közönségtől és a média állandó figyelmét. Meg kell tanulni ezt kezelni. Nem mellesleg a szerbek és mások is megtanulták, hogyan működik a magyar csapat, rájöttek néhány gyenge pontra, becsúsztak a résbe és kihasználták a lehetőséget. A budapesti Eb 3. helye és a fukuokai vb 5. helyei után 2002-ben a belgrádi világkupán másodikak lettek. Ez azért volt fájó pont, mert kétszer verték a szerbeket hazai pályán: a csoportban és az elődöntőben. A saját közönségük előtt, ötezer ember láttára köpködték és megdobálták ezért a fiúkat. A legerősebb ellenfelüket a hazájukban megverték ugyan, mégis kikaptak az oroszoktól a döntőben. Ezután volt a kranji Európa-bajnokság, ahol harmadikok lettek, majd a barcelonai világbajnoki győzelemből egyenes út vezetett az athéni olimpiára. A legerősebb időszaka a csapatnak kétségtelenül ez: Barcelona első hely, New York és Long Beach, mindkettő világliga első hely, athéni olimpia első hely. Ekkor játszik a csapat a legmagasabb színvonalon. Hatszor vagy hétszer tétmeccsen vertük meg zsinórban a legnagyobb rivális szerbeket. A szerbeknek komplett generációja gyakorlatilag azért nem lett olimpiai bajnok, mert a magyarok rendre legyőzték őket. Savic is és több más szerb pólós többször is úgy nyilatkozott, hogy az összes Eb-, vb-, Világkupa., Világliga-aranyát elcserélné egy olimpiai aranyra. Mindezeket követően egy ezüsteső-időszakot él meg a vízilabda-válogatottunk, hiszen évről évre nagyszerű játékkal döntőbe jutnak, de a döntők valahogy sohasem sikerülne akkor. Nos, ez a harmadik fejezet, amit mi külön kezelünk a játékosok életében, amikor nemzetközi szinten is legendákként emlegetik őket, hiszen a harmadik olimpiát is megnyerték.

– A film a csapatban létezésről szól, közösségről, a maga emberi játszmáival, néha drámai helyzeteivel. Rákérdez konfliktusokra, de nem mindig megy jobban bele. Nem gondolt arra, hogy egy-egy helyzetben az ellenfeleket szembe ültesse egymással? Például szó van arról, amikor Molnár Tamást orrba rúgja a szerb Vladimir Vujasinović. Egy félmondattal lerendezi a filmben ezt az ellenfél, miközben azt látjuk, hogy durva arcsérülésről van szó.

– Pontosan tudtam, hogy semmire nem mennék vele, ha ilyen filmes helyzetet idéznék elő. Ezek a fiúk ugyanis többnyire barátok, mindenki jóban van a másikkal, amikor Vujasinović és Dejan Savić eljöttek nyilatkozni, mindenki örömmel és barátként üdvözölte a másikat. A vízben ellenfelek, az életben kollégák, olykor barátok. Nagyon ritka a szándékos ütés, ennyi idő távlatából pedig már nincsenek sértettségek. 

– Van egy időszak, amikor Kemény Dénesben elbizonytalanodik a vízipóló-csapat. Ezt is érinti a film. Mi volt ennek az oka?

– Talán lehetett volna mélyebben taglalni, de úgy, hogy nincs velünk Benedek Tibor, aki pontosan el tudta volna mondani, hogyan indultak ezek a beszélgetések, nem lett volna fair. Kemény Dénes egyébként maximálisan partner volt abban, hogy kerüljenek elő ezek a dolgok. Maga Dénes fogalmazott úgy, hogy egy hosszútávú kapcsolatnál, bármilyen jellegűnél, mindig vannak mélypontok, kvázi olyan, mint egy házasság. Nem lehet egyforma szinten szeretni egymást 12-15 éven keresztül. Ergo amikor sikertelen pillanatok vannak, akkor előjöhetnek zsörtölődések. Ez az időszak egyébként 2002-2003-ban volt. A belgrádi második hely volt az a pont, amikor ezt meg kellett beszélniük. Ekkor Benedek Tibor szó szerint a csapat nevében azt kérdezte meg az edzőtől, hogy: Te most nem szeretsz minket? Nyilván meg kellett találni az okokat, hogy szakmai vagy emberi oka van-e annak, hogy éppen zsinórban nem nyer a csapat. Dénes összehívta őket a vadászházában, elhangoztak óvatos kritikák, ott mindenki kitette az asztalra, hogy mivel nem elégedett.

– Hogyan választotta egyebek mellett Tony Azevedo amerikai vízipólóst, miért éppen őt szólította meg a filmben?

– Lehetett tudni, hogy az amerikai csapatnak ő volt a legmeghatározóbb játékosa, másrészt egy hihetetlenül aranyos és kedves személyiség. Közlékeny, barátságos, tátott szájjal nézi, rajongással követi a magyar vízilabdát. Szerencsés véletlen, hogy meglátta, ahogy az athéni olimpiai faluban a fiúk körben ülnek és szeánszot tartanak. Bennem megfogalmazódott, hogy ezeket az együttléteket valamilyen módon szeretném megjeleníteni. Tonyt arra kértem, hogy ezzel kapcsolatban is mondjon el mindent, amit megtapasztalt. 

– Kásás Tamás édesapja, Kásás Zoltán állapítja meg a filmben, hogy egymás között mit beszélgetnek a játékosok, nem tudja. Ezt az intimitást a filmeseknek sem engedték közelről látni?

– Némileg igen, mert Varga Zsolt volt annyira közlékeny volt, hogy egy-egy ilyen szeánszról szívesen beszélt. Voltak spirituális utalások, a buddhista átszellemülést idéző együttlétek. 

– Benedek Tiborral már nem tudott beszélgetni?

– Nem, ezért többségében a beszélgetések korábbi felvételek különféle forrásokból, illetve Benedek Tibor halála előtt a Honvéd Sportegyesület számára készült interjúsorozatából való részletek. Tulajdonképpen Tibor elvesztése indította el, hogy be kellene fejezni a filmet. Ebből az interjúból bizonyos részeket megvettünk, ami bekerült a filmünkbe. 

– A nemzet aranyai mindenekelőtt a közösségben létezés filmje. A mai énközpontú, kissé individualista világban szinte meglepő az a hozzáállás, amit a film sugall, vagyis, hogy az egyéni érdemek messze eltörpülnek a közösség eredményei mellett. Ön szerint a mai szemlélettel ez mennyire ellenkezik, hogyan illeszthető ez a mai közgondolkodásba?

– Nem tudok olyan csapatot, amelynél ennyire nyilvánvalóan és sikeresen működött volna ez a hozzáállás. Szerintem a társaság intelligenciája, egymás iránti szeretete és tisztelete hozta meg ezt az eredményt. Mindebben pedig Benedek Tibor, Kemény Dénes és Varga Zsolt munkája is nagyon fontos volt. A vízilabdában létezik egy olyan – jelképesnek is mondható – mozzanat, hogy visszaúsznak egymásért, hogy a másik hibáját kijavítsák. Ezáltal pedig az már nem hiba, hanem egy hihetetlen csapatdinamika indul el. A mai világban sajnos ilyet egyre kevésbé látni, bármilyen pályán. A film iránti hatalmas érdeklődés számomra azonban azt mutatja meg, hogy van befogadó készség ebben az ügyben. Sorra kérik el a team-building hatása miatt a filmet. Felnyitotta a szemét sokaknak, hogy összefogással többet el lehetne érni. 

– Tanult olyat, amit a stábon belül is alkalmazhat?

– Én úgy lettem vezető a stábon belül, hogy először gyártásvezető, producer, majd rendező lettem. Végigjártam a ranglétrát, közben megtanultam emberekkel bánni. Megértettem, hogy nem lehet mindent keményen szigorral kezelni, hanem sok mindent szép szóval, manipulációval és egyéb eszközökkel, például humorral, jó hangulattal tudunk csak elérni.  A vízilabdásoktól megtanultam, hogy jobban oda lehet figyelni egyes emberek kilengéseire. Hatalmas tanulság, hogy a szellemi intelligencia, a tanulás alapvető dolog náluk: tahósággal nem nagyon szembesültem. 

– A Cote d’Azur Sportfilm Fesztivál nagydíja az első nemzetközi elismerés, miközben idehaza a legnézettebb magyar dokumentumfilm lett A nemzet aranyai. Mely visszajelzések teszik igazán boldoggá?

– Vannak alkotók, akik számára kizárólag a fesztiválszereplés mérvadó. Nekem a közönség a fontosabb. A mozikat nem véletlenül tervezték úgy, hogy sok-sok, akár több száz székkel rendelkeznek… A mozi közösségi élmény, magam is ennek vagyok a híve. De természetesen egy-egy szakmai elismerés, akár fesztiváldíj is nagyon jól esik. Hiszen a nézők mellett szakmailag is értékelik a filmet. Jó filmet kell csinálni, és akkor annak így is, úgy is meglesz az eredménye.