Vissza az utcára
Több tekintetben is jelentős veszteségeket szenvedett a Jobbik az elmúlt időszakban. A radikálisok frakciója például a 2010-es választások óta négy fővel csökkent, ami tekintve, hogy 47-en kezdték a ciklust, arányaiban sem számít kevésnek – korántsem akkora persze, mint amilyen változások a szétszakadó MSZP-ben és LMP-ben történtek.
Túl kemény, túl puha
Először Pősze Lajos volt kénytelen távozni, akit azért zártak ki még 2010 végén, mert azt kifogásolta, hogy a radikális pártban nem folyik valós szakmai munka, s így a gárdával és a Budaházy-üggyel azonosítják őket.
– A párt akkor tud hatékonyan működni, ha a parlamenti feladatára összpontosít, és nem olyan vonalat támogat, ami ellentmond a józan ész logikájának – mondta az azóta függetlenként politizáló Pősze.
Később, tavaly tavasszal Endrésik Zsolt is hasonló sorsra jutott. Az ő fő bűne az volt, hogy párt vezetői szerint folyamatosan tartotta a kapcsolatot Pősze Lajossal, illetve információkat szivárogtatott ki a sajtónak a Jobbik belügyeiről. Maga az érintett a kapcsolattartás tényét elismerte, a kiszivárogtatást azonban cáfolta, mondván, internetes postafiókját feltörték, amit ő be is jelentett a hatóságoknál. Ennek ellenére ő sem kerülhette el az eltávolítást.
Önként döntött a kilépésről Lenhardt Balázs, aki ezt azzal indokolta, hogy egyértelművé vált számára: „a jelenlegi keretek között a mostani frakcióval a nemzeti radikalizmus ügyét képtelenség előmozdítani”. Lenhardtról egyébként úgy tartják, ő még a Jobbiktól is jobbra helyezkedik el, és távozása mögött az állt, hogy keményebb hangvételt várt volna el a párttól.
A sort Rozgonyi Ernő zárta, aki decemberben döntött úgy, hogy átül a függetlenek közé. A Jobbik-frakció addigi legidősebb tagjának lépését Vona Gábor pártelnök meglehetősen udvariatlan közleményben kommentálta, főleg ahhoz képest, hogy Rozgonyi akkor még nem indokolta meg döntését a nyilvánosság előtt: „Rozgonyi Ernő esetében arról van szó, hogy egy idős ember elfáradt, nem bírta tovább a pártra és ezáltal rá is nehezedő nyomást” – írta Vona, s talán a barátságtalan sorok is kellettek ahhoz, hogy néhány nappal később az érintett is kiálljon a nyilvánosság elé.
Rozgonyi Ernő az MTI-vel azt közölte: a döntésének nyilvánosságra hozatala előtti napokban politikustársai előbb kilépési szándékának visszavonására akarták rávenni, majd megpróbálták „megvesztegetni”, de mindezeket visszautasította. Döntését azzal magyarázta, nem adja tovább a nevét a „sorozatos ostobaságokhoz”, amellyel a párt vezetése rendkívüli mértékben ártott a nemzeti radikalizmus ügyének.
Nagy nyilvánosságot kaptak a tavaly tavaszi, nyári borsodi botrányok is. A radikálisok egyik fellegvárában Szegedi Csanád támogatói és pártbéli ellenfelei között zajlottak kilépésekig, kizárásokig fajuló viták. Szegedi egyébként, aki 2009 óta európai parlamenti képviselő, ma már szintén nem párt tagja. Azután távozott, hogy fény derült zsidó származására, ami szintén okozott belső feszültségeket.
Nem volt nyugodt az élet a „Jobbik fővárosának” nevezett Tiszavasváriban sem, ahol szétszakadt a radikális frakció. A szabolcsi településen ezért időközi választást kellett tartani, amelynek eredménye alapján Fülöp Erik végül megtarthatta polgármesteri székét.
Mindezeken túl jó néhány kisebb nagyobb összetűzés is akadt: Pörzse Sándor például, aki a képviselőségen túl a párthoz közeli Barikád főszerkesztője is, 2012 elején a lakhatási támogatás kapcsán veszett össze Novák Előd alelnökkel.
– A Jobbik-frakción belül még abban sem tudtunk megegyezni, hogy egyáltalán hibáztunk-e vagy sem, kivéve a Novák házaspárt, akik kifejezetten büntetést követeltek. (…) Ez a fajta hozzáállás és inkvizítori hangvétel egy nap alatt aláásta az én hitelemet is. Egy olyan dolog miatt, amelyet nem is egyértelmű, hogy elkövettünk. (…) Kinek az érdeke ez az elképesztő, már-már gyűlöletbe hajló hangvétel? – írta akkor a korábbi népszerű televíziós.
Szintén ebben az időszakban, tavaly év elején esett meg az is, hogy az ugyancsak a Jobbikkal szimpatizáló kuruc.infón „exkomcsi gátlástalan tolvajnak” nevezték a radikális országgyűlési frakció egyik tagját, Nyikos Lászlót.
Dadogó útkeresés
A belharcoknál is nagyobb gondot jelentett azonban a jobbikosok számára az évek óta érzékelhető kommunikációs bizonytalanság. Mint Pősze Lajos cikk elején idézett szavaiból kiderül, már 2010-ben nézetkülönbség volt azzal kapcsolatban, hogyan is szólaljon meg a parlamenti erővé vált radikális párt – inkább a keménységen, vagy a szakmaiságon legyen a hangsúlyt. Nos, mintegy három esztendőn keresztül sem egyik, sem másik irány nem volt hangsúlyos.
Érezhetően egyre kisebb szerepet játszott a gárda és cigánybűnözést is kevesebbet lehetett hallani, igaz, volt helyette „szocionistázás” – e szó használatáért Novák Elődöt idén májusban, illetve júniusban kétszer is megbüntették az Országgyűlésben, és ugyancsak az alelnök pénztárcája bánta azt is, hogy cionista bizniszszektának nevezte az Hit Gyülekezetét. Mindez azonban inkább Novák magánakciója lehetett, csakúgy, mint Gyöngyösi Márton tavaly év végi listázós botránya, nehezen hihető ugyanis, hogy az antiszemita vádat rendre elutasító párt a cigánykérdés helyett erre az útra akart volna rálépni.
Hogy mi legyen a provokatív kifejezések helyett, azt – talán mostanáig – csak kereste a párt. A megoldást pedig a jelek szerint két aktuális ügyben találták meg: a devizahitelesek problémájában, illetve a földtörvényben. Előbbi kérdésben – főleg Z. Kárpát Dániel révén – jó néhányszor megszólaltak, és nem titok az sem, hogy a tüntető hitelkárosultak radikálisabb csoportja a Jobbikhoz húz.
Ami pedig a földtörvényt illeti, ott a balliberális frakciókat megszégyenítő provokatív fellépés jellemzi a pártot. Már a június 21-i országgyűlési végszavazás alkalmával is ebben a szellemben tiltakoztak: a házszabályt áthágva a frakció felvonult a pulpitusra, és a jobbikosok egyrészt jelenlétükkel, másrészt bekiabálásokkal igyekeztek megakadályozni, hogy a parlament dönthessen a jogszabályról. Hogy a hangulat érzékelhető legyen: az elnöklő Latorcai János úgy próbált úrrá lenni a kaotikus helyzeten, hogy székéből lesétált a vezérszónoki pulpitusra. Időközben azonban kiderült, hogy szavazókártyáját a helyén felejtette, ám az elnöki székhez már nem jutott vissza…
És mindez lehet, hogy csak a kezdet volt, ugyanis Vona Gábor néhány nappal a szavazás után ribilliót ígért a földtörvénnyel kapcsolatban.
– Ribillió az lesz, ha a magyar társadalmat utcára hívjuk ebben a kérdésben – mondta június végén Vona.
Gegpolitikai útvesztők
A Demokrata által megkérdezett szakértő is a témahiányban látja az egyik legnagyobb problémát.
– Ahhoz képest, amekkora ígéretként indult a Jobbik, egyébként az LMP-hez hasonlóan, úgy látom, nem ragadták meg a lehetőséget. Három évvel ezelőtt ugyanis a balliberális oldal bukása nem csupán kétharmados Fidesz-győzelmet eredményezett, hanem azt is, hogy egyszerre két, a korábbi politikai elittel szembeforduló párt is bekerült az Országgyűlésbe. A következő feladat az lett volna, hogy megfelelő szervezeti háttérrel, kidolgozott programmal rendelkező pártot építsenek fel, olyan erőt, amelyről a választók elhiszik, képes lehet akár kormányozni is. Egyelőre nem tudtak felnőni ehhez – mondta a Demokratának Boros Bánk Levente politológus. – A kidolgozott üzenetek hiányának az is lehet az oka, hogy nehezen találták a helyüket: egyfelől bizonyos kérdésekben, például olyan szimbolikus ügyekben, mint a külhoni magyarok állampolgársága, konstruktív ellenzékként támogatták a kormányt, más területeken viszont próbáltak volna határozott ellenzéki retorikával fellépni, azonban nem sikerült igazán karakteresen megjelenniük.
Ami a belső harcokat illeti, a politológus úgy véli, ez természetesnek tekinthető, hasonló folyamaton lényegében mindegyik párt átesett a parlamentbe jutás után. A Jobbik is káderhiánnyal küzdött, különböző helyről érkező, teljesen eltérő habitusú emberek jutottak pozícióhoz Zagyva György Gyulától Szegedi Csanádon át Pősze Lajosig, ami aztán óhatatlanul vitákhoz, feszültségekhez vezetett. Mostanra úgy tűnik, ezt megfelelően sikerült kezelni, az elmúlt hónapokban már nem a kilépésekről, kizárásokról szólnak a hírek.
– Talán a tanácstalanság, a saját témák hiánya vezethetett oda, hogy a radikálisok is áttértek arra a gegpolitizálásra, amivel a balliberális ellenzék is él: ilyen a házelnöki pulpitus elfoglalása vagy a molinók kifeszítése – vélte Boros Bánk Levente. – Bár a földtörvény kapcsán találtak egy hangsúlyos témát, azonban erősen kérdéses, ezzel mennyi szavazót tudnak megszólítani. Ráadásul erre is igaz, ahogyan más területekre is, hogy egyet sem tudtak igazán a saját ügyükké tenni, olyanná, amiről mindenkinek a Jobbik jut eszébe. Ezzel a problémával egyébként az MSZP, az LMP és a Bajnai-csoport is küzd. Az unióellenesség, a multiellenesség esetleg lehetne ilyen kérdés, ám mert a kormányzat, főleg személyesen Orbán Viktor is vállalja a vitákat az EU-val, megadóztatták a bankokat és a multikat, itt sem nagyon van tér. Pillanatnyilag úgy látom, egyetlen esélyük, hogy minél többet megpróbálnak megszólítani a kormánnyal elégedetlen szavazók közül, akik esetleg nem mint Jobbikra, egy radikális jobboldali pártra, hanem mint egy kormányzattal szembenálló erőre voksolhatnak rájuk. Ezen a körön túl most nem érzem, hogy 2010-hez képest tudnák bővíteni a támogatóik körét – tette hozzá a politológus.
A radikálisok tehát a jelek szerint három év keresgélés után találtak olyan kérdéseket, amelyeket hosszabb távon is napirenden tarthatnak, és amelyek kapcsán akciókat, tüntetéseket szervezhetnek. Kérdés azonban, hogyha mindez megmarad a hangzatos jelzők szintjén, és ezek mellé nem társul reális, megoldást kínáló alternatíva, akkor a „ribillió” mennyit hozhat vissza az elpártolt támogatók közül.
A sorozatos belharcok és a kommunikációs bizonytalanság ugyanis jelentős veszteséget eredményeztek: a Demokrata felmérése alapján a radikálisok támogatottsága tavaly tavasz óta, tizenhat hónap alatt 22-ről 11 százalékra, vagyis éppen a felére esett vissza a biztos pártválasztók körében, és ez az adat öt százalékkal alatta marad a 2010-es országgyűlési választási eredménynek is. Vagyis ha a szűk másfél év alatt elveszett voksok felét vissza is szerzik jövő májusig, még mindig csak ott tartanak, mint a parlamentbe kerüléskor. És még ennek a célnak az elérése is erősen kérdéses az eddigi teljesítményt látva.
Bándy Péter