Egy kis falat Székelyföld Nagyváradon
Góbé Csárda
Nagyvárad, Szent László királyunk városa. Egy város, amit Ady Endre úgy írt le: a Pece-parti Párizs. Egy Árpád-kori város, ami elsők közt emelkedett keresztény fellegvárrá, és túlélvén a tatárjárást, az egyik legfontosabb központunk lett az Erdélyi Fejedelemség idején. Megélte a Habsburg-uralmat, 1848-at, két világháborút, a holokausztot. Nagyvárad végig itt volt. Tartóoszlopai pár kilométerre esnek Magyarország mai határaitól. Közel 40 ezer magyar ma is lakja, hirdetvén, hogy Nagyvárad ma is itt van.
Történetünk ott kezdődik, ahol a nagyváradi vár, a Szent László tér, a Nagyvásár tér, a Bémer tér vagy épp a városháza, a kacskaringós Körös-part és a mesés fő utca véget ér. Van ugyanis egy hely, amely szintén az előbb említett nevezetességekhez hasonlóan mélyen nagyváradi… és velük ellentétben mégsem.
Ki ne hallott volna a nevezetes Góbé Csárdáról? Közel 30 éve Várad egyik emblematikus helye, amely több mint csárda, több mint panzió, több mint szállás, több mint étterem. A Góbé Csárda egy kis falat Székelyföld Nagyváradon. Akarva vagy akaratlanul is emléket állít, magában hordozza Nagyváradnak azt a kettősségét, amely mindig jellemző volt rá. Nagyvárad ugyanis nem Csónakhon, nem a magyar Alföld… ahhoz túl erdélyi. De nem is Erdély. Ahhoz ugyanis túl alföldi. Az Erdély határát képező Királyhágóról letekintve Várad ugyan a magyar Alföld egyik nyúlványa, az Alföldről tekintve viszont már Erdély kezdete.
No meg a székelyek… Nagyváradhoz közel esik Székelyhíd, ahol annak idején átvonultak. És Mezőtelegd, Nagyváradtól 25 kilométerre, ahonnan származnak a székelyudvarhelyiek, kiket először emiatt telegdi székelyeknek hívtak. És van egy hely Nagyváradon, amely mindezeknek emléket állít.
A Góbé Csárdába bemenvén rögtön egy érzés kerít hatalmába: hogy magyarként hazatértél. Szent László városában vagy, fél szemmel láthatod is Székelyföldet. A mesés székely kaput, az igényes és kellemes udvart, a hagyományos kialakítású éttermi részt és a szobákat, amelyeknek nevei vannak: Csík, Gyergyó vagy épp Maros. Megelevenedik előttünk Székelyföld.
És Pápay Zoltán mesél.
A Góbé Csárda társtulajdonosa, többgyermekes családapa úgy beszél a helyről, hogy érezhető a szakrális erőtér, amely körbeöleli őt. A történelmet kiválóan ismerő és a témában több könyvet is megíró Pápay elmeséli, hogy Székelyföldről származik, a gyergyói részről, megélte a kommunista rendszert, ahol mérnök lett, majd a rendszerváltás után került Nagyváradra, és azóta is itt él. A 90-es évek vége óta vezeti a Góbé Csárdát, ahol bizony megfordultak nála olyan nevek is, mint Orbán Viktor és kedves felesége, Mádl Ferenc, Schmitt Pál, Tőkés László és még sokan mások. A legendássá vált csárda vélhetően bennük is akkora katarzist váltott ki, mint bennünk.
És Pápay Zoltán mesél tovább. Történeteit, tanításait estig lehetne hallgatni úgy, hogy nem unod meg. Minden szobának, minden bútornak – egytől egyig kézműves készítmény – , minden festménynek külön története van. Pont mint gazdájuknak, aki a rendszerváltás utáni nagyváradi magyar politikai élet újjászervezéséből is masszívan kivette részét. Politikusnak azonban soha nem tartotta magát, és nem is voltak ilyen céljai. Az ő életműve a családja, a gyermekei, a remek könyvei, no meg persze a Góbé Csárda.
Csak biztatni tudunk mindenkit, hogy látogasson el Nagyváradra, vagy ha csak áthaladóban van, álljon meg a velencei részen, az Avântului utcában és, nem kell sokat keresnie. Ezért sem írok házszámot. Mindenki egyből megismeri, melyik az az épület. Térjen be, hogy kapjon egy szelet hazaszeretetet, egy szelet életművet, egy szelet magyarságot váradi székely módra.
Sajnos azonban minden jó történetnek van szomorú része, mint ahogy minden rossz dolog is jóra fordul egyszer. Pápay úr 69 éves, társtulajdonosa pedig 75. Szembesülniük kellett azzal a sajnálatos ténnyel, hogy a gyermekek jelentős része új élet reményében máshol keres boldogulást, a Góbé Csárda pedig utánpótlás nélkül maradván eladósorba kerül. Igaz Pápay úr nem szereti ezt a szót. Ez nem az a hely, amit a szó metafizikai értelmében meg lehetne venni. Ahhoz túl kedves. Pápay úr ezért mindössze azt szeretné, hogy olyan kézbe kerüljön, olyan magyar kézbe, aki továbbvinné a szellemiségét, megakadályozván, hogy eltűnjön és esetleg a helyén kinőjön egy újabb romániai panel, ahogy erre mondják, blokk.
Maradjon meg a Góbé Csárda! Mert ameddig van Nagyvárad és vannak Nagyváradon magyarok, addig Góbé Csárdának is lennie kell.
