– Milyen művészi koncepciót képviselnek?

– A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínházat 2002-ben hoztuk létre a magyar sorsfordulók színrevitelének szándékával. Tettük ezt azért, mert az utóbbi évtizedekben nemcsak szülőföldünkön igyekezett minket etnikailag kiszorítani egy idegen hatalom, hanem – egészen a közelmúltig – az anyaországban is szélsőséges, békebontó elemeknek tekintették azokat, akik a magyar történelem sorsfordulóiról, magyar érdekekről beszéltek. Elhitették, hogy kizárólag a közössége elől elfutó egyén belső vívódásai képezhetik a művészet tárgyát. Mi viszont tudatosan magyar sorsdrámákat viszünk színre. Sőt, tudatosan utazó társulat vagyunk, alapításunk óta az a célunk, hogy előadásainkkal eljussunk mindenhová, ahol magyarok élnek: Székelyföldtől Őrvidékig, Felvidéktől Délvidéktől, Nyugat-Magyarországtól az Alföldig, de még Svédországba is. Ennek élünk alapításunk óta.

– Honnan önben ez a fajta küldetéstudat?

– Meg akarom érteni és meg akarom értetni, mi történt velünk, miért és miképp kerültünk, zuhantunk közel száz évvel ezelőtt, egyik pillanatról a másikra a közép-európai birodalmi létből a balkáni kocsma mélyére. Ha megértjük, valamiféleképp fel is dolgozzuk magunkban, s ezáltal letisztul bennünk, mi végre is vagyunk a világon, mi a dolgunk szűkebb és tágabb közösségeinkben. A bizonytalanság és a félelem oldása maga a katarzis. Ez a színpadi dráma célja.

– Mely darabok szerepelnek a társulat repertoárjában?

– 2002-ben az első Orbán-kormány segítségével hoztuk létre Vörös bál című előadásunkat Magyarország 1919-es széteséséről. Ezt csak egyetlen alkalommal játszottuk Magyarkanizsán, de az előadásról készült felvétel nyolc-tízezer példányban kering a Kárpát-medencében DVD-n, sőt, még hagyományos videokazettán is. 2004-ben született meg Halottak napjától virágvasárnapig című darabunk, ez szülőföldem, Délvidék történelmét fogja át az 1918-as szerb uralom alá kerüléstől az 1941-es felszabadulásig. 2006-ban készült el Wass Albert két kisregénye, a Jönnek! és az Adjátok vissza a hegyeimet! alapján A világ és a vége című drámánk, 2008-ban pedig bemutattuk a Magyar pieta – őszödi köztársaságot. Legutóbbi darabunk a kormányzati támogatással létrehozott és 2011 őszén debütált 1918 Őszirózsák – zuhanórepülés, amelyben a frontokon küzdő honvédek helytállása és a hátországban zajló Károlyi-féle felforgatás csap össze. Ezt ma is folyamatosan játsszuk.

– Milyen történelmi témák következnek a sorban?

– Egy kevéssé ismert szerző, Daday Lóránt Kié ez az ország? című drámáját szeretnénk színre vinni. Ez egy erdélyi történet az asszimiláció témakörével a középpontban. Megjegyzem, Daday baloldali érzelmű író volt, 1945-től 1947-ig Dés város elöljárójaként is tevékenykedett. Ugyanakkor elkötelezett magyar hazafi volt, említett műve pedig égetően időszerű. Szeretnénk ezzel a baloldali érzelmű honfi társainknak megmutatni, hogy az övéik között is akadtak olyanok, akik nem menekültek el a magyar sorskérdések elől, nem tagadták meg nemzettársaikat. Emellett Maderspach Viktor életét is színre akarjuk vinni, a kitűnő mérnök és vadászati szakíró valódi akcióhős volt: az első világháborúban gerillamódszerekkel harcolt az Erdélybe betörő románok ellen, később a Rongyos Gárda egyik parancsnokaként részt vett az ágfalvi csatában. De utolsó koronázott királyunk, IV. Károly sorsa ugyancsak színpadért kiált. Sajnos azonban immár második éve nem kapunk segítséget új előadás létrehozásához, ez pedig azzal fenyeget, hogy új darab híján az eddigieket sem tudjuk majd játszani, mert nem lesz rá semmilyen pályázati forrás.

– Az imént azt mondta, legutóbbi darabjukat kormányzati segítséggel mutatták be.

– Azért is nagyon sokat kellett kilincselni. Nagy reményekkel vártuk a kormányváltást, abban bíztunk, hogy ez az értékválasztásban és ebből levezetve a művészeti finanszírozásban is megmutatkozik majd. Sajnos ehelyett olyan színházi finanszírozási rendszer jött létre Magyarországon, melynek legfőbb fokmérője a nézőszám. Ez kedvez a vidéki teátrumoknak, melyek természetükből adódóan népszínházi jelleggel működnek, sok műfajúak, minden igényt ki kell elégíteniük. Rossz a párhuzam, de ilyen alapon a lakodalmas rockot jobban kellene finanszírozni, mint egy Bach-kantáta előadását. Semmi baj az Osztrigás Micivel, kiváló bohózat, de közérdekűsége nem mérhető, teszem azt, a Bánk bánéhoz. Sokféle színházi irányzatnak, témaválasztásnak van helye a nap alatt, de az tarthatatlan helyzet, hogy a közösség egészét érintő témák művészi eszközökkel történő feldolgozására, színpadra vitelére szerényebb erőforrások állnak rendelkezésre, mint könnyed, szórakoztató, netán valamilyen devianciával kapcsolatos vívódást bemutató előadásokra. A nemzeti együttműködés rendszerében ez a mennyiségi alapra helyezkedő semleges szemlélet felfoghatatlan. Ha a magyar állam a színházi életben csupán finanszírozást felügyelő tényezőként van jelen, akkor félreérti feladatát. Az értékelvű állam nem lehet értéksemleges.

– Ezt hogy érti?

– A magyar alaptörvényt bevezető Nemzeti hitvallás fontos értékeket rögzít. Ez üdvözlendő, de ennek a mindennapokban, így a kultúrpolitikában is meg kell jelennie. A munkába pedig be kell vonni a missziós tevékenységet végző kulturális, szellemi műhelyeket, segítve a közösségi katarzis megszületését. Évi négy-ötmillió forintból még a szinten tartásra sem futja. Emellett megváltozott a világ, mindenki szegényebb lett, így ma fizetni kell olyan szolgáltatásokért, amiket korábban szívességből, barátságból, ügyszolgálatból nyújtottak számunkra. 2010-ig önkéntesek segítették a munkánkat, de ők sem tudnak a végtelenségig saját zsebükből, szabadidejükben dolgozni. Csodálkozva kérdezik, hogyhogy nem nyíltak meg 2010 után a források. Két alkalommal fordultunk a kultusztárcához ötéves közhasznúsági szerződés megkötése érdekében, mindkétszer elutasítottak. Idén is így történt. Arra lenne szükségünk, hogy intézményként ismerjenek el, és több évre, előre kiszámítható módon támogassanak. Máskülönben megfulladunk.

– Úgy gondolja tehát, hogy az államnak le kellene tenni a garast bizonyos irányzatok mellett?

– Igen. Az értéksemlegesség a felelősség hárítása. Ezt a hazát csak a megvallott nézeteiket őszinte áldozataik súlyával bizonyítottak szilárd szövetsége képes az őt megillető helyre visszaemelni. Mi bő tíz éven át bizonyítottunk, saját erőnkből és Isten kegyelméből tartottunk fenn a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínházat, több mint ötven helyszínen voltunk az anyaországban, további ötven helyszínen a Kárpát-medencében, lejátszottunk kétszázhatvan előadást, százhuszonhat álló tapsot kaptunk, ami drámai műfajnál nem szokványos. A hozzánk csatlakozó művészek is jelentős egzisztenciális áldozatot hoztak az ügyért, többüket ellehetetlenítették, eltávolították anyaszínházukból, mert nacionalistának, békebontónak minősítették őket. Mély fájdalom él bennünk amiatt, hogy mindezek ellenére intézményes fennmaradásunk a mai napig sem biztosított. Olyan rendszerben, ahol négyévenként a tömeg dönt arról, kik irányítsák az országot, a tudatformálás fegyver. Nem mindegy, miként élünk ezzel. A közösség érdeke, hogy az értékelvű állam azon szellemi műhelyeket támogassa, melyek az azonosságtudat jegyében munkálkodnak. Közönségünk jórészt azon helyi értelmiségiekből verbuválódik, akiknek oroszlánrészük volt a nemzeti együttműködés rendszerének létrehozásában. Sokukkal rendszeres kapcsolatban vagyunk, tőlük tudjuk, hogy nem értik, 2013-ban miért vergődik ugyanúgy napról napra egy magyar sorsszínház, mint a balliberális kormányok idején. Ha mi ellehetetlenülünk, azzal a közéletileg tudatos középosztály lesz szegényebb.

Ágoston Balázs