A késlekedés az Aszad-rezsim malmára hajtja a vizet, hiszen így fel tudnak készülni a támadásra. Az igazság azonban az, hogy akár lesz beavatkozás, akár nem, a polgárháború sújtotta ország számára már mindenképpen késő.

Hogy valójában ki vetett be szarin gázt augusztus 21-én Damaszkusz külvárosában, nem tudni. A rezsim által csak napokkal később beengedett ENSZ-ellenőrök a támadók kilétét nem, csakis a támadás megtörténtét tudták megerősíteni.

Annyi biztosnak látszik, hogy a több mint ezer ember életét követelő támadásért közvetlenül nem a szír felső vezetés a felelős. Ez azonban nem zárja ki, hogy a rakétákat ne a rezsim térfeléről lőtték volna ki.

Egy, állítólag az amerikaiak által kihallgatott telefonbeszélgetés a védelmi minisztérium, illetve a vegyi fegyveres osztag parancsnoka közt azt bizonyítja, hogy alsóbb szinteken tudtak a támadásról. Később érkeztek hírek arról, hogy a szálak az elnök öccséhez, a különleges erőket és a titkosszolgálatokat felügyelő Maher al-Aszadhoz vezetnek. Civil szemtanúk ugyanis az ő egyenruhájukat vélték felfedezni a rakétákat kilövő ismeretleneken.

A támadás mögött bárki állhatott. Szíriában tizenkilenc titkosszolgálat működik, melyek alegységei sokszor egymástól függetlenül, saját preferenciáik szerint hoznak döntéseket. Ugyanakkor több mint ezer lázadó és legalább ennyi kormánypárti milícia tevékenykedik, melyek már nemcsak ellenségeikkel, de sokszor állítólagos szövetségeseikkel is harcokat vívnak egyes területek ellenőrzése vagy a zsákmány felett.

Barack Obama erősen korlátozott választ ígért, mely alatt hozzávetőlegesen száz rakéta kilövését értette erősen körülhatárolt célpontok ellen. Katonák küldését eleve kizárta. Elszántsága azonban csak pár napig tartott. A legnagyobb törés azután következett be, hogy a brit parlament David Cameron miniszterelnök kérése ellenére leszavazta az Egyesült Királyság részvételét egy esetleges katonai akcióban, majd néhány kisebb szövetséges, köztük Lengyelország és Ukrajna is kihátrált Washington mögül. Obama végül, noha Francois Hollande francia elnök továbbra is biztosította támogatásáról, az amerikai kongresszus kezébe helyezte a végső döntést.

Az amerikai passzivitásnál csak az Aszad-rezsim szövetségeseinek reakciója volt meglepőbb. Kína elítélő nyilatkozatokon kívül nem tett semmit, a hadihajóit a szír partoknál állomásoztató Oroszország pedig egyértelműen jelezte, nem lépne közbe egy esetleges amerikai támadás esetén. Egyedül Irán fenyegetett beláthatatlan következményekkel, de a nyilatkozatokból nem derült ki egyértelműen, hogy elvi lehetőségre vagy konkrét válaszreakcióra utaltak-e.

A támadás – ha lesz – csak a kongresszus szeptember 9-i döntése után következhet be. A késlekedés tehát időt ad a szír rezsimnek arra, hogy biztonságos helyre vigye fegyvereit. A korlátozott támadásoknak az eredményei így szintén erősen korlátozottak lesznek.

A szíriai polgárháború esetében immár szinte irreálisnak tűnik egy pozitív forgatókönyv. Pedig két éve, a felkelés kezdetén még jó esély volt a konfliktus hatékony rendezésére. Akkoriban még nem vallási fanatikusok, hanem a gazdasági és politikai hatalomból évtizedek óta kiszorított szunnita tömegek adták a lázadók magvát. A régió legerősebb katonai hatalma, Törökország Aszad ellen foglal állást. A nyugati országok azonban nem tudtak dűlőre jutni a katonai akciót illetőleg. A szír rezsim felbátorodott: Aszad elnök szóvivője nyilvánosan gúnyolta Erdogan miniszterelnököt, a légvédelem pedig lelőtt egy török harci gépet, átlőtt török területre, majd autóbombát robbantottak a határátkelő török oldalán. A nyugati hátszél egyértelmű hiánya, valamint az ország szír határán élő 15 milliós, a szíriai vezetéssel rokon vallású alevi és alavita közösség tiltakozása miatt Ankara nem lépett közbe. Pedig akkor Washington még könnyen megtehette volna, hogy a gyeplőt átadja Ankarának és a háttérből információkkal, pénzzel és fegyverekkel segítse a felkelést.

A késlekedés persze nem írható teljesen a Nyugat számlájára. Komoly felelőssége van abban a szír ellenzéknek is, amelyik sem az emigrációban, sem pedig otthon nem tudott egységes arcot mutatni. A várt nyugati segítség elmaradásával a szíriai helyzet egyre romlott. Azóta az egykor a világ harmadik legbiztonságosabb országaként számon tartott Szíria földi pokollá vált. Becslések szerint százezer ember halt meg, a 22 milliós lakosság fele elhagyta lakhelyét. A szíriai líra dollárhoz viszonyított árfolyama 50-ről 250-re nőtt, a felkelők által uralt területeken pedig nem vagy csak alig működik az infrastruktúra. Közben a konfliktus már a környező országokba is átgyűrűzött.

A szíriai események apropót adnak a Libanonban és Irakban már lassan egy évtizede duzzadó belpolitikai feszültségek felszínre kerülésének. Az Aszad-rezsimet támogató síita, illetve az azt ellenző szunnita csoportok között immár rendszeresek az összecsapások mindkét országban.

Szíriában a polgárháború visszafordíthatatlanul felborította a korábbi társadalmi rendet. A tradicionális helyi elit csoportok, melyek patrónusként irányították a társadalmakat, lassan elveszítik hatalmuk forrását. Helyükre egyre inkább gyorsan felemelkedő hadurak kerülnek, akik már nem kapcsolatrendszerükkel vagy gazdasági vállalkozásaikkal, hanem fegyveres erejükkel gyűjtenek híveket.

Washington számára tragikus lenne Aszad győzelme. Az ugyanis egyértelműen megerősítené Irán pozícióját a régióban. Ha Aszad győz, az szinte kizárólag az iráni gazdasági támogatásának, valamint a szomszédos Libanonból érkező Hezbollah-harcosoknak köszönhető. A perzsa segítség Aszad hatalmának konszolidálásához is elengedhetetlen lenne, miközben fenyegetést jelentene a többi szunnita ország számára. Ráadásul országos szinten csakis a korábbinál elnyomóbb rezsimmel tudná hosszú távon megőrizni a hatalmát. Emellett Aszadnak nemcsak az ellenzékkel, de saját híveinek egy részével is meg kellene küzdenie.

Helyi hírek szerint Damaszkusz külvárosaiban a nyár során több ízben volt összecsapás a katonaság, illetve a lojális civilekből álló, a rezsim által felfegyverzett milíciák (shabbíha) között. Az elvileg a kormány mellett harcoló milíciák azután önállósították magukat, hogy hónapokig nem érkezett meg a fizetésük. Egy hadúr csak addig hadúr, amíg embereinek pénzt és munkát tud biztosítani. Ha az eredeti megbízó nem fizet, emberei új források után néznek.

Hasonlóan rossz forgatókönyv az Egyesült Államok számára Aszad bukása is. Miután az ellenzék erősen megosztott, ma nincs olyan csoport, amelyik befolyással bírna az egymástól függetlenül működő milíciák felett. Ráadásul a felkelők leghatékonyabb magját egyre inkább dzsihádista csoportok adják, akik sem az Egyesült Államokra, sem pedig Izraelre nem tekintenek jóindulatúan.

Washington számára tehát nem az Aszad-rezsim fennmaradása vagy a lázadók győzelme, hanem egy kimért döntetlen lenne a legoptimálisabb forgatókönyv. Egy olyan helyzet, amelyben a felek oly mértékben kivéreztetik egymást, hogy nincs erejük fellépni nyugati érdekek ellen.

Ha Irán és a Hezbollah fanatikus síita harcosai az al-Kaida fanatikus szunnitáival harcolnak, mindkettejüknek kevesebb energiájuk lesz az Egyesült Államok szövetségesei – elsősorban Izrael – elleni harcra. Ez azonban nagyon kegyetlen forgatókönyv Szíria mérsékelt szunnitái, pláne a kisebbségi keresztények számára.

Amerika számára a leghatékonyabb stratégia tehát a következő: támogatni a lázadókat, ha Aszad áll nyerésre és késleltetni a támogatást, ha ők kerülnek fölénybe. Az elmúlt egy évben lényegében ez a stratégia jellemezte az Obama-kabinet Szíria-politikáját. Egészen nyárig az Egyesült Államok regionális szövetségesei, a felkelőket támogató Szaúd-Arábia és Katar csak csepegtette a fegyvereket. Miután azonban a kormányerők a Hezbollah fegyveresei segítségével elfoglalták a lázadóktól a Damaszkuszt a tengerparttal összekötő stratégiai fontosságú Kuszajr városát, hirtelen ömleni kezdtek a szállítmányok. Az elmúlt hetekben azonban, ahogy a lázadók újra több fronton is előrenyomultak, a források ismét elapadtak.

Ez azonban veszélyes játék, mely ahhoz vezethet, hogy Szíria három részre szakad: egy alaviták lakta, a tengerparttól Damaszkuszig húzódó Aszad-párti, egy északi, Aleppót is magába foglaló ellenzéki kézen lévő, illetve egy észak-keleti kurd régióra. Szíria így könnyen Szomáliává válhat. Ráadásul a hatalmi vákuum Szíria esetében egy Szomáliánál geopolitikailag sokkal fontosabb helyen jönne létre.

A nagyhatalmak határozatlanságának komoly üzenete van: a Közel-Kelet már rég nem olyan fontos terep számukra, mint egykor volt. Az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Kínának immár sokadlagos, hogy mi zajlik a hajdan stratégiai fontosságú régióban.

Sayfo Omar