Kőbányáról ma a legtöbb embernek tízemeletes panelházak vagy régi, elhagyatott gyártelepek jutnak eszébe, pedig a főváros X. kerülete megannyi egyedülálló nemzeti értéket rejt magában, sőt, ennek a városrésznek köszönheti nevezetességeit számos másik budapesti kerület.

Talán ez elsőre furcsán hangzik, pedig igaz. Korábban a területet jellemzően a Pannon-tengerből visszamaradt mészkő borította, ami könnyű megmunkálhatósága miatt Pest egyik legfontosabb építőanyaga lett. Fejtése az 1838-as nagy árvíz után ugrott meg jelentősen, de ekkor már az Óhegyen folytatott komoly szőlő- és bortermelés miatt a föld felszíne helyett a föld alól bányászták ki. A termelés következtében Kőbánya alatt csaknem negyven kilométeres, helyenként tíz-húsz méter magas, ma is hasznosított és látogatható járatrendszer alakult ki. Az innen kifejtett kőtömbökből épült fel többek között a Lánchíd két pilonja, a Margit híd kőelemei, a Citadella, a Mátyás-templom, a Halászbástya, a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Magyar Állami Operaház épülete, az Andrássy út számos palotája, valamint számtalan bérház.

Az 1890-es években a helyi bányászat gyakorlatilag megszűnt, a kiterjedt alagút azonban nem maradt kihasználatlanul, a környék szőlősgazdái itt tárolták boraikat, erre az időszakra azonban ma már csak Kőbánya egyik látványossága, a régről megmaradt csősztorony emlékeztet. A pincék hasznosságát nemcsak a borászok, hanem a Münchenben tanult pesti sörfőzőmester, Schmidt Péter is felfedezte, itt nyitotta meg saját főzdéjét 1844-ben. Későbbi sikere többek között annak köszönhető, hogy rájött, a mélyfúrással nyert kőbányai kutak vize kitűnően alkalmas a sörfőzéshez, a pincék pedig állandó hőmérsékletet biztosítanak az ászokoláshoz, tároláshoz.

Schmidt hamar konkurenciája lett a külföldi serfőzőknek, emiatt figyelt föl rá, valamint kőbányai létesítményére az osztrák sörkészítés nagymestere, idősebb Dreher Antal, aki 1862-ben meg is vásárolta a magyar tulajdonú főzdét. Halála után fia kezébe került a cég irányítása, tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a későbbiekben a család vezetéknevéből világhírű márkanév lett, a vállalkozásból pedig Magyarország legnagyobb sörgyára.

De vajon miben rejlik a Dreherek titka? A világhírnevet kétségkívül az úgynevezett „lagerbier”, azaz az alsóerjesztésű ászoksör feltalálása hozta meg a família számára, ám számos apróság közrejátszott még abban, hogy Dreher Antal elnyerte a „Sörkirály” címet. A sörgyár főépületében található múzeumban járva különös információk birtokába jutunk. Megismerkedhetünk a sörfőzés kialakulásával, a sörkészítés eszközeivel, alapvető szabályaival, s megkóstolhatjuk a sör két legfontosabb alapanyagát, a komlót és a malátát, amiről megtudjuk, nem is olyan finomak, sőt, kifejezetten furcsa ízük és szaguk van. A vitrinekben áttekinthetjük a régi sörmárkák üvegeit, felfedezzük például a Nektár gyógytápsört, amit a második világháború után kezdtek gyártani, és fogyasztását alacsony alkohol- és magas vitamintartalma miatt kismamáknak is ajánlották.

A kiállításon megtudjuk azt is, hogy Dreherék kezdetben nem sör-, hanem borkészítéssel foglalkoztak, sőt, az első világháború utáni ínséges időszakban édességgyártásba is belevágtak. Itt készült először csokis parány is. A család törekedett arra, hogy vállalkozásuk több lábon álljon, illetve talpon maradjon. Sörgyáruk jellemzője volt, hogy a később megvásárolt telkekkel kiegészült óriási területen minden helyben volt: a tehervonat például közvetlenül a gyár területéről gördült ki az eladásra szánt áruval, de működött itt a berendezéseket javító lakatos-, villanyszerelő-, rézműves-, szíjgyártó- , kádár- és kovácsműhely is – ez utóbbi éppen azért, hogy a szállításra használt igáslovakat azonnal meg lehessen patkolni. A múzeum különlegessége, hogy eredeti állapotában mutatja be a sörgyártáshoz használt százéves masinákat, eszközöket, reklámplakátokat, üvegeket, illetve címkéket – ezeket az elmúlt rendszerben szerencsére nem sikerült eltüntetni vagy tönkretenni. A Dreher gyárat viszont, mint minden hasonló magántulajdont, a második világháború után államosították, majd más üzemekkel összevonva Kőbányai Sörgyár néven működtették tovább. Ezzel a nagy múltú serfőző család és a sörgyártás végleg elváltak egymástól, a leszármazottak közül senki sem vitte tovább őseik mesterségét, és sem a gyár, sem termékei nem tarthatták meg a Dreher márkanevet. Ezt csak később, a privatizáció során vásárolták vissza, amikor a cég egy külföldi sörgyártó társaság leányvállalata lett.

Szerencsére a gyár életében bekövetkezett újabb változás nem hanyatlást eredményezett, sőt, a Dreher újra virágzásnak indult. A korszerűsítésnél óriási hangsúlyt helyeztek a hagyományőrzésre, a gyár épületei – amiket Feszl Frigyes, illetve a Hubert és Móry építésziroda tervezett – a királyi serfőzde kivételével visszanyerték eredeti szépségüket. Ámulatba ejtő látványt nyújt például az 1910 és 1912 között épült főzőház, ahol ötvöződik a modern és a régi korok sörfőzési technológiája. A mérhetetlen tisztaság egyből feltűnik az idelátogatónak, a földről szinte enni lehetne. A Zsolnay-csempével borított falak és a hatalmas rézüstök pedig lenyűgöznek, az egyikbe bele is kukucskálhatunk, s láthatjuk, hogyan kavarog a még kezdetleges állapotban lévő sör.

Miután a teremben óriási hőség van, nem tartózkodunk ott sokáig, a hűvös pincébe indulunk, majd az erjesztőkádakhoz érkezünk, ahol óriási medenceszerű építményeket látunk színültig sörrel, tetejükön rengeteg habbal. A sör ászokolása, végső érlelése szintén az alagsorban történik. Több tucat lépcső megmászása után ismét a felszínen kötünk ki, majd abba az épületbe indulunk, ahol a sört üvegekbe, hordókba töltik vagy dobozolják. Ez a látvány épp akkora élményt nyújt, mint a rézüstök korábban. Régen a csomagolást kizárólag nők végezték, valószínűleg az ő türelmükben, precizitásukban és higiéniájában jobban megbíztak akkoriban a gyár vezetői, ma már azonban többségben vannak a férfiak.

A folyosóról belátni az egész üzemet, amelynek futószalagjain kígyószerűen tekeregnek az üveges és dobozos sörök. A másik irányban a vendéglátóegységek által használt fémhordókra kerül éppen kupak, egy kicsivel arrébb pedig az egyliteres óriássörök palackjait fújja föl egyesével egy gép.

Azt is megtudjuk, hogy a fém sörösdobozt nem a nyílásán keresztül töltik meg, hanem utólag rakják rá a tetejét, de előtte vízzel kiöblítik, hogy a belekerülő sör ne habzódjon. Az egyik futószalag mellett sorakoznak a sörösrekeszek, de nemcsak a Dreher márkajelzésével ellátottak, hanem másmilyenek is. A rendezvényekről ide küldik vissza az összes üres rekeszt, de a sörgyárak a testvériesség és korrektség jegyében kiválogatva mindenkinek visszaküldik a sajátját.

Az üvegek újrahasznosításról is kapunk felvilágosítást. Amióta Magyarországon is elterjedt a szelektív hulladékgyűjtés, azóta a sörgyárak kizárólag a vendéglátó-helyiségektől kapnak vissza sörösüveget, ezeket viszont addig töltik újra és újra, amíg mind a 80 szempontnak megfelelnek, amelyek alapján értékelik őket.

A sörtúra során sok érdekességet megtudtunk, de egyvalamire még kíváncsiak voltunk, így miután a Dreher gyárban végeztünk, a közelben található Csajkovszkij-parkba mentünk, ugyanis ez volt egykor a Dreher-villa kertje. A klasszicista stílusú épületet a konyakgyáros Havas József építtette az 1800-as évek közepén, de nem sokkal később eladta a sörkészítő Perlmutter Jakabnak. Dreher akkor vásárolta meg, s költözött oda, amikor övé lett Schmidt Péter sörgyára is. Aztán a második világháború után a gyárral és az egykor a magyar repülőgépgyártás fellegvárának is számító pincerendszerrel együtt ezt a kincset is eltulajdonították a kommunisták. 1950-ben a villa parkját közterületté nyilvánították, a rendszerváltásig KGST piac működött itt, az épületet pedig a munkásőrség vette birtokba. A párthadsereg mindenre igényt tartó, ám annál igénytelenebb tagjai aztán kellőképp átalakították. Az épület bejáratától alig pár méterre ma egy vasbeton kerítés húzódik, belül pedig az enyészeté lett minden: a parkettát a hajléktalanok korábban felszedték és eltüzelték, a csillárok helyett éktelenkedő neonlámpák vezetékei lógnak a falakból, csodával határos módon azonban a cserépkályhák, kandallók, valamint a konyhai berendezések megmaradtak az utókor számára.

Az önkormányzatnál 2006-ban elkezdődött egy projekt, ami a terület rehabilitációját célozta, ám ez mára teljesen elhalt. A villa azóta is amortizálódik. Ember a lábát évente csak egyszer teszi be oda, mégpedig a Szent László-napok keretein belül megtartott csoportos pincelátogatás során, aminek végállomása a Dreher-villa.

Úgy látszik, van, akinek egy ilyen történelmi múlttal rendelkező érték megőrzése nem fontos. Nem maradt más hátra, mint reménykedni abban, hogy vannak olyan külföldiek, akik, akárcsak Dreher Antal, látnak még benne fantáziát.

Szencz Dóra