„Eszméim ismeritek”

Bizonyság rá a magyar és szanszkrit szóazonosítások címmel írt munkája, ami csak kéziratban létezik mindmáig, és a szanszkrit szavak etimológiai fejtegetésével foglalkozik. Melynek végére ezt írta: „Tanuljuk a szanszkrit nyelvet, mert semmilyen más népnek annyi haszna nem lehet belőle, mint éppen a magyarnak.” Szójegyzékét pedig ezekkel a szavakkal fejezte be: „Eszméim ismeritek.”

Miért is indult hihetetlen távolságú vándorútjára? Nem, nem a tibeti nyelv megismerése végett. Amikor egy hideg, ködös téleleji napon Vöröstoronynál átlépte a magyar határt és örökre elhagyta szülőföldjét, még azt sem tudta, hogy mi az a tibeti, eszik-e vagy isszák. De az ujgurokról már voltak ismeretei. Hiszen Abul-Faradzs szír és arab nyelven 1270 körül írt történeti munkájában, amit a XVII. század közepén fontossága okán latinra lefordítottak, már írt az ujgurokról. De nem az ujgurokat indult megkeresni, hanem az őshazát, a magyarok őshazáját, székely eleit.

Kőrösi Csoma tudományos igénnyel megírt életrajzából ezek a sorok rendre ki szoktak maradni. A középkori Magyarország legkeletibb karéjában megtelepedett népek, blakkok, úzok, besenyők és székelyek tudatába mélyen beleivódott és napjainkig fennmaradt a hun származás tudata. A finnugor nyelvi rokonság bebizonyítása előtt a magyar tudomány a hunok, avarok és magyarok testvériségének volt a híve. A krónikás öregek hagyományvilágában a székelyek a hunok utódai voltak, Atilla népe. Nem csak így hitte, de így tudta ezt minden székely. Ebben a hitvilágban töltötte élete első tizenöt esztendejét Kőrösi Csoma Sándor, és soha nem felejtette el.

Nagyenyedi évei alatt jegyezték fel róla, hogy már ekkor elhatározta, megkeresi Ázsiában a visszamaradt rokonokat. Ezt a mondatot meg kell ismételni: megkeresi az Ázsiában visszamaradt rokonokat! Nem azért tanult nyelveket, hogy hegyekre másszon, völgyekben gyalogoljon, magas hágókon keljen át, hanem hogy az azokon túli vidékeken ott fellelt földijeivel találkozni tudjon. A fáklya németországi egyetemi évei alatt gyúlt ki benne. Számos forrás, leírás tanulmányozása, régi feljegyzések megismerése révén végérvényesen eltökélte, hogy Ázsiába utazik a magyarok őshazájának felkutatatására és eleink felkeresésére.

Csoma útjának utolsó szakaszán nem csak a Himalája nyolcezer méteres hegyei, a három- és négyezer méter magas rendkívül jól őrzött és szigorúan ellenőrzött hágók állították meg. Útjában megállította a tibeti nyelv. Annak megismerése fontosságát zsenialitásának köszönhetően azonnal felismerte. Tudnivaló, hogy Tibetben Gutenberg előtt több száz évvel, ha éppen nem ezer évvel korábban már létezett a könyvnyomtatás. Ahol könyv van, ott kell lennie történeti munkáknak is. És van! A 750-es években szerkesztett tibeti A határok védelme című fejezetben tekinti át a szomszédokat. A fejezet említi a besenyőket és a tarkalovúakat, a pa-shi-ku-li-kat is. A híres hun fejedelem, Kül Tegin 731-ben felállított emlékoszlopán pedig név szerint említés esik a tíz nyíl népéről, és a csík népről is.

Nem szokták közrebocsátani, hogy Kőrösi Csoma eredeti úticélja székely őseinek, a hunoknak őshazája és az ott maradottak felkeresése volt. Kering is egy Kőrösi Csomának tulajdonított mondás, vagy inkább kinyilatkoztatás: „akkor ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom bizonyítani, hogy ellentétben a finn-magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe.”

Kennedy századoshoz, a szabáthui brit határállomás parancsnokához írt bemutatkozó önéletrajzában származásáról ezt írta: „Én a székely nemzetség szülötte vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon részéhez tartozik, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dáciában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja…” Mielőtt elfelejtenénk, a negyedik század Atilla uralkodásának ideje.

Hazai méltatói rendre megfeledkeznek Csoma kitűzött céljáról beszélni, a hunokról, az eredeti hunokról, akikben ő ázsiai kutatásai célját látta, külföldi ismertetőit pedig nem nagyon érdekelte ez a kitűzött cél. Éppen ezért rendkívül érdekes annak az angol orvosnak, Archibald Campbellnek a leírása, ki Csoma életének utolsó napjaiban a társa volt. Ő is temette el ott Dardzsilingban, ő tartotta a végtisztességet fölötte, ő mondott gyászbeszédet az összes ott lakó urak jelenlétében. Nos, Campbell ezt mondja:

„Midőn e hó 6-dikán meglátogatám, ha jól emlékszem, Csoma így szólott: Azon munkában, melyet Ön a limbukról írt, azon kérdést teszi, ha vajon a hung nevezet, mely azon nép egyik alosztályának neve, nincs-e összeköttetésben az eredeti hunokkal, kik Ázsiában kutatásaim tárgyai. Ez valóban különösen felötlő hasonlóság, de Önnek hungjai egy csekély néposztály, a míg az Ázsiából kiindult nép, mely a magyaroknak előde, nagy nemzet valának. Erre én azt jegyeztem meg, hogy a limbui hungoknak eredeti hazája kétségkívül a Himaláyákól éjszakra fekszik, és mivel maga Csoma is ugyanazt hivé a hunok országáról, mindenesetre lehető tehát, hogy a szomszédságunkban lakó hungok ugyanazon nemzet egyik ágazatjáúl tekinthetők.

Igen – volt Csoma felelete – nagyon lehető, de én nem hiszem, hogy az úgy van.

És aztán mintha inkább szeretne kéjelegni távoleső spekulátiókban kedvencz tárgyai fölött, mint véget vetni azoknak, egy közel álló fölfedezés által: gyors vázlatát adá azon hitének, mely meggyőzte őt arról, hogy szülőhazája miképpen jutott az eredeti hunok birtokába, előadván okait, miért követi azokat Közép- és Kelet-Ázsiába. Mindezt ő elmondá a legelragadtatóbb modorban.”

Kőrösi Csoma Sándor utolsó leheletéig hun őseit kereste. A pa-shi-ku-li-kat. Utolsó leheletéig. Amikor erről beszélt az angol orvossal, még négy nap volt hátra az életéből. És összeroskadt fáradalmai alatt.

Végezetül illenék megtudnunk, hogy Csoma Sándor botorként gyalogolt végig a végtelen úton, ahonnan a siker legkisebb reménye nélkül térhetett volna meg? Csetri Elek, a híres akadémikus nyilatkozta azt, hogy göttingai orientalisztikai tanulmányai erősítették meg benne az ujgur-magyar rokonság téves gondolatát, elhatározását belső-ázsiai útjára, a régi ujgurok földjének felkeresésére. Szóval: téves gondolatát!

Utóbb kicsit finomodott a tudományos vélemény azzal, hogy Kőrösi Csoma nem tudományos, hanem patrióta feladatként akarta teljesíteni a hunok egykori földjének felkeresését. De a tudományos álláspont nem változott, ma is az, hogy elhatározása belső-ázsiai útjára, az őshaza felkutatatására téves gondolat volt.

Ha eljuthatott volna álmai földjére, ő még eredetiben megtapasztalhatta volna, amiről mi már csak két évszázadot késve szerezhettünk ismeretet. A huszadik század második felében erre a területre eljutók, az ott élő népcsoportokat felkeresők ámulva tapasztalták, hogy ezer-kétezer év távlatából nem egy-két, de számos tudományág több olyan bizonyítékára sikerült rátalálniuk, amelyek csak ott és csak itt, a Kárpát-medencében fordulnak elő.

Csoma, ha sejthette is, de nem ismerhette meg, amit mi ma már tudunk, például az 1956-ban publikált tibeti követjelentést, amiben ez áll:

„Az i-byl-kor törzstől északnyugatra van a besenyő törzs, ötezer harcosuk van. Háborúkat viselnek a har-okkal (azaz az ujgurokkal). Tőlük nyugatra a drugu (azaz-türk) ha-la-yun-log törzs van. Hatalmasak és vidámak.”

A ha-la-yun-log elnevezés pedig nem más, mint tibeti átírása a türk ala-yunt-lug-nak, azaz a tarkalovúaknak. Kínaiul őket hívják pa-shi-ku-li-nak. Amiből a szikuli, azaz a székely különösebb nehézség nélkül kihámozható. Amennyiben el tudott volna jutni oda, megtalálja őket! A pécsi tudományegyetem Ázsia Központjának megalapítójának, Dr. Bárdi Lászlónak sikerült ismételten többször is felkeresni ezt a vidékeket, és kutatásai során szerzett eredményei a bizonyság rá, hogy Csoma Sándor feltevései végképp igazolást kaptak.

Korunk új tudománya, a genetika is teljeskörűen ezt igazolja. Nincs semmi kétség afelől, hogy a székelyeknek közük van a hunokhoz, és Atilla hagyományuk valós történelmi tényeken alapszik. A székelyek nyugatra költöző csoportja – a mai székelyek ősei – a nyugat felé vándorló hunokhoz csatlakozva 370 körül érkeztek Kelet-Európába. A kínai források alapján történő legújabb kutatások szerint, és a délnyugat-kaukázusi szekel hely-, falu-, és folyónevek (Sekel-a šen, Sekel-e hev, Sēkel-e Sekel-i) a hun (Hon-a, Hon-i, Hon-e kël) helynevek és mindezek mellett a kirgiz területeken (Sekel-ek) és Észak-Afganisztánban is felbukkanó eszkel-féle (Eskel, Eskel-ek, stb.) vagy szekel- (Selkelkend) előtagú helynevek és egyéb földrajzi nevek tanúsága szerint is igazolják ezt a nem feltevést, hanem történelmi tényt. Miáltal Körösi Csoma Sándor munkásságának tudományos értékelésébe a történet kutatóit is bele kell venni. n