Sajnos más, kevésbé szívmelengető rekordok is születtek az elmúlt két-három évtizedben a legmagyarabbnak tartott kárpátaljai településen. Közép-Európában talán ez az egyetlen olyan hely, melyet sem háború, sem árvíz, sem éhínség nem sújtott, lakóinak közel egynegyede, ötezer ember mégis odahagyta. A jobb élet reményében máshová, többnyire Magyarországra költözött.

Különösen a Szovjetunió felbomlását követő, hosszúra nyúló mély gazdasági válság idején gyorsult fel a kivándorlás, mely leginkább a helyi értelmiség körében vált igen nagy mértékűvé.

Kátyús utak, málladozó vakolatú épületek, szünetelő közvilágítás, gyakori áramszünetek, az utcákon csoportba verődő, ott randalírozó kóbor kutyák, csapnivaló ivóvízellátás, magas munkanélküliség – ezek jellemezték az itteni polgárok mindennapjait.

A város alapításának 950. évfordulóját a napokban ünneplő beregszászi polgárok többsége meggyőződéssel vallja, hogy már túl vannak a nehezén. Ezt hangsúlyozták a népünnepély megnyitójának szónokai is. Jelentősen nőtt a kisvállalkozók száma, erőteljesen fejlődik a turizmus – ezen belül a bor- és a gyógyturizmus –, megújult a városközpont, élénkül a kulturális élet.

Beregszász ismét képes arra, hogy teljes mértékben elvállalja azt a szerepet, amit a sors neki szánt: a kárpátaljai magyarság kulturális központjaként működjön. Nagyszerű eredményeket felmutató magyar gimnáziuma, erős egyházközségei, magyar színháza s nem utolsósorban tevékeny civil szervezetei adják hozzá a keretet.

Elsőként mégiscsak a nagyságos fejedelem nevét viselő főiskolát kellett volna említeni, ahol az idei tanévben több mint ezer diák tanul majd. Az intézmény gyakran szolgál képzőművészeti kiállítások, tudományos konferenciák, író-olvasó találkozók helyszínéül. Szellemi életünk legfontosabb központja.

Bő két évtizeddel ezelőtt e sorok írója körkérdésben arra kereste a választ, hogy milyenek is a beregszásziak. Különböznek-e egyáltalán más településeken élő nemzettársaiktól? Akkor egyértelműen igen volt a válasz. Elsősorban a beregszásziakban munkáló, másoknál erősebb küldetéstudat az, amiben a másságuk tetten érhető.

Igen, ez a tizenhárom ezres magyar közösség tudatában van annak, hogy elsősorban neki kell példát mutatni magyarságból, a szülőföld iránti szeretetből, az anyanyelvhez való ragaszkodásból. Ahogy tették ezt eleink a Rákóczi-szabadságharc, az 1848–49-es forradalom idején, illetve a szovjet éra emberpróbáló, léleknyomorító évtizedeiben.

De nincs itt valami félreértés, kérdezhetné a kívülálló. Egyfelől az imént említett több ezer áttelepülő, másfelől a buzgó lokálpatriotizmus?

Szerencsére a Kárpát-medence számos településéről hozhatnánk fel ezernyi példát annak igazolására, hogy a szülőföldjüket elhagyni kényszerülők mennyire ragaszkodnak korábbi lakhelyükhöz, az itthon maradottakhoz.

Számunkra Beregszászi Olga, településünk díszpolgárának a példája az egyik legszimpatikusabb. A művésznő tíz évvel ezelőtt indította el a Száz perc – száz emberért elnevezésű kezdeményezést, amelynek lényege, hogy a minden évben advent táján megrendezett, neves magyarországi művészeket felvonultató jótékonysági est bevételét száz idős, egyedülálló, illetve rokkant beregszászi polgár között osztja szét, hogy nekik is boldog karácsonyuk legyen.

Beregszász és vidéke a városnap, a népünnepélyek, a szüret lázában ég. Ki gondol ilyenkor a karácsonyra? Talán csak azok, akik nem újabb Guinness-rekordok megdöntéséről álmodoznak, hanem az anyaország részéről megnyilvánuló folyamatos odafigyelésre, együttérzésre, embertársaik szeretetére, törődésére vágynak.

Kovács Elemér