Drágakő faragványok, ezüst- és aranyporral díszített lakktárgyak, ékszerek, finom mívű szamurájkard-markolatok, kerámiák, aprólékosan kidolgozott miniatűr faragványok: csak néhány ízelítő az örök egyensúlyra figyelő keleti filozófia tárgyakban megfogalmazott bölcsességéből, abból a több ezer tételből, amely a Hopp-gyűjteményben Keleti-Ázsia művészetét képviseli.

A világutazó és műgyűjtő végrendeletében egész kollekcióját az államra hagyta, azzal a feltétellel, hogy a közel négyezer tételből – többek közt kínai, japán, délkelet-ázsiai tárgyakból – álló magángyűjteményt továbbra is egységben őrizzék. 1919-ben bekövetkezett halála után miniszteri leirat teljesítette a mecénás végakaratát: az összes magyar közgyűjteményben lévő keleti anyagot a Hopp-múzeum égisze alatt egyesítették, így száz évvel ezelőtt megnyithatta kapuit az Andrássy út 103. alatti villában Magyarország első keleti művészeti múzeuma, amely ma az Iparművészeti Múzeum filiájaként működik.

Szalonturisták, világutazók

Az Andrássy úti villa termeiben sétálva könnyen felidézheti a látogató a századforduló színes, nyüzsgő világát, azt a pezsgő szellemi közeget, amelyben egy olyan, tehetsége és szorgalma nyomán optikusból cégvezetővé avanzsáló szakember, mint Hopp Ferenc, egyre növekvő érdeklődéssel fordult az Európán kívül eső világok felé.

A Calderoni és Társa cég igazgatójaként Hopp Ferenc optikai eszközök és fényképezőgépek gyártásával és forgalmazásával foglalkozott, az Eötvös-féle tanügyi reform után pedig kiszélesedett számára a piac: valamennyi állami fenntartású közoktatási intézménybe cége szállította az iskolai szemléltetőeszközöket. A tanszergyártási üzletág olyannyira jövedelmezőnek bizonyult, hogy 1882-ben Hopp elindulhatott első világ körüli útjára. 1882 és 1914 között öt alkalommal utazta körbe a Földet, s bár érdeklődésének középpontjában Kelet-Ázsia, elsősorban Kína, Japán és India állt, kétszer megfordult Délkelet-Ázsia országaiban, így Indonéziában, Malajziában, Burmában, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is. Merthogy a XIX. század utolsó harmadában kinyílt a világ: a gőzhajózás fejlődésével és a vasútvonalak kiépülésével Európa tehetős polgárai és finom lelkű arisztokratái, hogy hosszabb-rövidebb időre megszabaduljanak életük nyűgeitől, fellapozták a bédekkert, openjegyet váltottak, és a javasolt útvonalat követve abban a boldog tudatban utazták körbe a világot, hogy minden pillanat valami különlegeset, izgalmasat rejteget. Igaz, nem annyira sietősen, mint Verne Gyula regényének hőse, Phileas Fogg, aki nyolcvan nap alatt abszolválta a Föld körüli utazást, viszont legalább annyira rácsodálkozva az egzotikumokra.

Szalonturizmus volt ez a javából, hiszen a korabeli turisták javarészt angol gyarmatterületen, az angolok által alapított városok vagy kikötők szállásainak biztonságában pihenték ki fáradalmaikat.

Hopp Ferencet éppúgy vonzotta az idegen tájak különlegessége, mint a többi európai polgárt, ám ő tudatosabban készült a kalandokra. Nemcsak az egzotikumokat kereste, hanem a saját szakmájában hasznosítható technikai újdonságokat is. Ezt a szemléletet az első, 1850-ben Londonban megrendezett világkiállítás indította el: az Európán kívüli térségek fejlett keleti kézműves technikáinak átültetésével a nyugati világ szakemberei az európai tömegtermelés hanyatló színvonalán szerettek volna javítani. Hopp eleinte élményeket és szuveníreket gyűjtött, a századfordulótól azonban már kifejezetten a tárgyakra koncentrált: olyan különleges technikával készült kézműves termékeket, például lakk-, porcelán- és rekeszzománc tárgyakat hozott haza, ami az európai iparművészetnek nem volt a sajátja.

– Tudjuk levelezéséből, hogy a japán művészetet kedvelte a leginkább, szenvedélyesen gyűjtötte a míves szamurájkard-markolatokat, a miniatűr japán faragványokat, az úgynevezett neckéket. Kollekcióinak kvalitása azonban meglehetősen változó: szeretette és nagyra értékelte a drágakő faragványokat a kínai anyagban, de ezek messze nem képviselnek olyan értéket, mint ő gondolta. A kínai kerámiagyűjteménye viszont sokkal értékesebb, mint ahogyan azt a kezdet kezdetén pozícionálta. Ebben egyébként Felvinczi Takács Zoltán volt a segítségére, aki a Szépművészeti Múzeum múzeumőreként a Vay Péter-gyűjtemény feldolgozása során jártasságot szerzett a japán művészet rejtelmeiben, így Hoppnak örömest segített tárgyait tematizálni, rendszerezni. Hopp Ferenc halála után, négy éven át katalogizálta a gyűjteményt, majd 1923-tól a múzeum első igazgatója lett: az ő érdeme, hogy a kínai és a japán művészet középkori darabjaival gyarapodott az itt őrzött anyag – meséli Fajcsák Györgyi sinológus, a gyűjtemény jelenlegi vezetője.

Haiku ékszerré komponálva

Ma, az eltelt száz év vásárlásainak és adományainak köszönhetően körülbelül huszonötezer tárgyat őriznek – igaz, a gyűjtemény közelmúltban inkább csak adományozás és szerényebb, néhány százezer forintos műtárgyvásárlás útján gyarapodott. Pedig egy-egy új tárgy beszerzése igen inspiráló lehet: ezt bizonyítja a Szamurájok és gésák – Hagyományos japán viselet és kortárs magyar ékszerek című időszaki kiállítás is, amelynek egy Kiotóban készült negyvendarabos japán textilkollekció adta az ötletét.

– A mai japán kézműves ipar hagyományos technikáit is példázó obi mustrát két évvel ezelőtt Masima Rieko, egy japán hölgy ajándékozta nekünk, annyira lenyűgözte őt az itteni, ázsiai művészet iránt elkötelezett tudományos munka – mesél a nem mindennapi mecénásról Fajcsák Györgyi.

A múzeum neves hazai ékszertervezőket kért fel arra, hogy e kollekcióból, vagyis a japán öltözködés hagyományos darabjaiból, és tradicionális japán tárgyakból merítsenek ihletet, és készítsenek azokra reflektáló, a nyugati ízlés számára megfelelő divatékszereket.

Az eredmény lenyűgöző: a tárgyak döbbenetesen vallanak arról, mennyire közel érzik magukhoz a mai alkotók a japán művészek formavilágát, technikáit, motívumkincsét, s hogy mennyire vonzó, látványos, dekoratív világ a japánoké – a művészet szemszögéből is.

– A japán tárgykultúrára a szigorú szabályrend jellemző, miközben elképesztően funkcionális. Egy művész számára izgalmas kihívás, hogy a kötöttségek figyelembevételével hogyan képes olyan tárgyat létrehozni, ami mégis a szabályokon túli világról szól. A japánok a mi fogalmaink szerint nem használnak ékszert: nem viselnek fülbevalót, karkötőt, nyakláncot, a japán ékszer a hajban, valamint a kimonót leszorító obiban hordott tárgyakból áll, és a rendkívül egyszerű „T” szabású kimonó viseletére épül. Merthogy a kimonó és az obi társítása az a kombinatorika, ami a japán nők ruhatárában a legnagyobb változatosságot tette lehetővé, ebben viseltek minden szépséget: kizárólag a textil különböző rétegei, mintázata és színe mutatta viselője rangját, társadalmi helyzetét. A férfiaknál szintén az obiban hordott tárgyak – mint a pipatok, a hagyományos orvosságos dobozka, az inro, vagy az írószertartó – jelentették az ékszer fogalmát. – A tradicionális japán tárgyakat együtt állítottuk ki a magyar tervezők – többek közt – ékszereivel, egyértelműen láttatva, mi volt az, ami inspirálta őket munkájuk során – magyarázza Fajcsák Györgyi.

Ezek az ékszerek önmagukért beszélnek: példának okáért, Vékony Fanni elefántcsontra emlékeztető, corian nyakéke az inro-dobozkából indult ki, a medálba fúrt lyukakon a fény átszűrődve olyan hatást kelt, mintha az ékszerben apró ledlámpák világítanának. De említhetnénk Király Fanni haikukra, vagyis a japán költészet háromsorosaira – „Vigyázz, hova lépsz! /Szentjánosbogár fénylett/ tegnap este ott.” – komponált finom mívű, aprócska bodza- és mimózavirág hajtűit, melyek ezüst, pergamen és jade felhasználásával készültek.

Keleti mecénások

A Szamurájok és gésák című tárlat – egy sorozat részeként – az ázsiai kultúrák és a kortárs művészet közti párbeszédet igyekszik bemutatni: a következő kiállítás e gondolat köré építve, az indonéz báb- és árnyjáték művészet, a vajang és Gáll József munkáinak metszéspontjait keresi.

Fajcsák Györgyi, a múzeum igazgatója tele van tervekkel: azt látja ugyanis, egyre inkább nő az érdeklődés a keleti művészetek iránt, s ezt keleti tematikájú múzeumként vétek lenne nem kihasználni.

– Száz év alatt állt össze az országban egyedülálló keleti művészeti szakkönyvtáruk, amely nemcsak a tudományos kutatók, hanem például az ipar- és képzőművészek, sőt, színházi és filmes szakemberek számára is komoly segítséget nyújt: legutóbb az Operettszínház Miss Saigon című előadásához kértek háttéranyagot a jelmez- és díszlettervezők, hiszen a laikus könnyen összekeveri Indokínát Kínával – említ példát a szakkönyvtár szerteágazó tevékenységére az igazgató.

Az amúgy szerényen csordogáló állami dotációt ugyanakkor célirányosan egy-egy ázsiai ország pályázati támogatása is kiegészítheti: az elmúlt három évben például tízmillió forint támogatást juttatott pályázata révén a múzeumhoz a Korea Foundation és más, állami fenntartású, de kulturális célokat támogató koreai intézmény. Persze hiba lenne azt hinni, mindez valamiféle fennkölt jótékonykodás: erről szó sincs, sokkal inkább arról, hogy az ázsiai országok a pár évvel ezelőtt megkezdett európai kulturális térhódításukat hol kisebb, hol nagyobb elánnal végzik.

– Korea rendkívül fontosnak tartja, hogy Európában kellő színvonalon jelenjen meg a művészetük. E mögött az a megfontolás áll, hogy a kulturális hídverés után egyszerűbb a gazdasági térnyerés Európában. Kína az egyetlen, amelyik fordítva gondolkozik: a gazdasági behatolás után próbálnak kulturális-művészeti színtéren is megjelenni, ezért ütközik a befogadó kultúrák oldaláról hatalmas ellenállásba minden, ami kínai. Egészen másképp teszi ezt Dél-Korea: a filmsorozataik hihetetlen sikert jelentettek az országnak, a kilencvenes évek elejétől óriási pénzeket fordítottak arra, hogy felépítsék saját művészeti és kulturális imázsukat: intézményépítések, gyűjteményfelmérések, publikációk készítése csupán az első etapja volt annak a gigantikus munkának, amit elvégeztek külföldön. Érdekes, hogy bár Kína gazdasági nagyhatalom, nem képes olyan intenzív kultúratámogatásra, mint Korea. Miközben a kínai állami vezetés tudja, a kínai művészet sikerei, amit a Velencei Képzőművészeti Biennálén, vagy a bázeli Art Faire-en elérnek, fontos kapocs lehet a nyugati világ felé. Jól mutatja ezt Ai Weiwei kínai képzőművész példája is, akinek egyfajta politikai üldözött státusza nagyban hozzájárult növekvő nyugati reputációjához – fejtegeti Fajcsák Györgyi, majd hozzáteszi, Kína jelenleg a helyet keresi, és próbálja lefaragni lépéshátrányát a többi ázsiai kultúrához képest. Egyvalami azonban közös bennük: célközönségük immár mi, európaiak vagyunk.

Szentei Anna