A tárgyakon átragyogó lélek

Íróink, költőink előszeretettel gyűjtöttek hétköznapi, különleges, sőt fölöttébb szokatlan tárgyakat. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) új tárlatán többek között nyakkendővégek, festmények, szivarosdobozok, bakelitlemezek, múzeumi belépők, képeslapok, sétapálcák, kagylók, ásványok, autogramok, kalapok, játék mackók és írógépek is megjelennek. Zeke Zsuzsanna irodalomtörténész, a PIM Művészeti, Relikvia- és Fotótárának főosztályvezetője arról tájékoztat, hogy a tárlat azokból a nagy becsben tartott személyes relikviákból válogat, amelyeket irodalmi életünk jeles képviselői a XIX. században, a múlt századfordulón és az 1970-es években halmoztak fel, illetve a kortárs alkotók napjainkban is gyűjtenek.

A kiállítás tematikus műtárgycsoportokba rendezve mutatja be az írók gyűjtőszenvedélyét, ám a különböző hívószavak – Különös, Művészet, Élmény, Barátság, Szenvedély, Költészet – köré csoportosuló kategóriák nem válnak el élesen, valójában áthajlanak egymásba.

– Mindenki egy kicsit önmagát gyűjti. Egyedülálló aurájuk van, birtokosuk személyiségéről, szokásairól, vágyairól, emlékeiről, emberi kapcsolatairól, de akár műveik világáról is mesélnek, hiszen a gyűjtőszenvedély témája a szépirodalmi szövegekben is gyakran és hangsúlyosan jelenik meg – magyarázza Zeke Zsuzsanna.

Lázár Ervin például maga idézi fel egyik írásában, hogy eme szenvedélyének kezdete a 60-as évek végére datálható. Kiemeli, hogy majd valamennyi „áldozata” tévesen úgy emlékszik vissza, hogy az író váratlanul maga nyisszantotta le saját bicskájával vagy ollójával a kiszemelt nyakbavalót, ez azonban korántsem így történt: „…én ezt a nyakkendőlevágást tesztnek szántam. Vajon ki mekkora darabot vág le a nyakkendőjéből. Ezért aztán a delikvens mindig saját kezűleg vágott, bár igaz, hogy az én bicskámmal. A nemes cél érdekében ugyanis markába nyomtam letyegő pengéjű, Varsóban vásárolt, fanyelű bicsakomat. Így aztán a levágott nyakkendővégből a tulajdonos jellemére és beszeszeltségi állapotára egyaránt következtetéseket vonhatnánk le, ha ugyan ennek volna bármi jelentősége is…”

A nyakkendőcsonkításnak a 80-as évek elejéig sokan áldozatul estek. Lázár Ervin végül azért szüntette be a gyűjtést, mert a könyvespolcai oldallapján, ahová újabb és újabb szerzeményeit felszögezte, egyetlen tenyérnyi hely sem maradt már szabadon. Gyűjteményét később maga ajánlotta fel a PIM-nek. Érdekes, hogy A kisfiú meg az oroszlánok című művében is kiemelt szerepet kap a nyakkendő viselése. Láz Jenő, az oroszlán sohasem kötött nyakkendőt, mert annak viselését a kevésbé lényeges külsőségek közé sorolta. „A szív az első… Értitek? A szív!” – mondogatta.

A kiállításon számos érdekességet megtudhatunk arról is, hogyan viszonyultak íróink a különböző művészeti ágakhoz. Ady Endre például 1904–1911 között hét alkalommal is járt Párizsban, de a múzeumok, képek, szobrok, műtárgyak kevésbé kötötték le a figyelmét. A szó klasszikus értelmében soha nem volt műgyűjtő, bár több értékes grafika és modern festmény, köztük Rippl-Rónai, Czigány Dezső, Márffy Ödön és Tihanyi Lajos alkotásai is a birtokában voltak, és ifjabb korában Czóbel Béla-festményeket is vásárolt. Utóbbiak azonban a Lédával való szakítás után egykori múzsájánál maradtak, majd az I. világháború alatt elkallódtak.

– A PIM tárlatán azok a Márffy- és Tihanyi-alkotások szerepelnek, amelyek Ady és Csinszka Veres Pálné utcai lakásának falait díszítették. A költőnek lényegében ez volt az első igazi otthona, amelyet Boncza Berta az édesapjától örökölt. Ady életének utolsó két esztendejében, 1919 januárjáig élt a főként Csinszka ízlését dicsérő belvárosi lakásban, amelynek berendezése és festményei sokat elárulnak az Ady és felesége körül kialakuló művészbarátságokról. Az ingatlant a PIM 1977-ben, Ady születésének centenáriuma alkalmából rendezte be emlékmúzeumként, és azóta is működik.

Pilinszky János hanglemezgyűjteménye arról tanúskodik, hogy a költő javarészt komolyzenei felvételeket hallgatott a barokk és a romantikusok túlsúlyával. A zenei felvételek között a legnagyobb számban Bach-kompozíciókat találunk. Egy 1979-es interjúban így vallott szenvedélyéről: „…1963-ban vagy 62-ben nyitva felejtettem a rádiót… És egyszerre valami egészen fantasztikus zene szólt, Bach h-moll szvitje volt… Ezután, amint tudtam, vásároltam egy magnetofont, egy lemezjátszót, és körülbelül napi tíz-tizenkét, sőt tizenhat óra zenét hallgattam. Merem mondani, hogy […] a h-moll misét, azt háromszázszor hallgattam meg. Hát Bach volt a nagy élményem, és tulajdonképpen az ma is.”

Nagyjából ugyanabban az időben, amikor Pilinszky a komolyzene rabjává vált, Karinthy Ferenc leányfalusi telket vásárolt, a Móricz Zsigmond utcában. Az ingatlanra épített kis falusi ház olyannyira a szívéhez nőtt, hogy voltaképpen tavasztól őszig rendre ott tartózkodott. A rá jellemző iróniával gyakran hangoztatta, hogy jobban szerette volna, ha Móricz Zsigmond lakik a Karinthy utcában, és nem fordítva…

A legendássá vált Karinthy-házban sűrűn megfordultak a korabeli művészvilág ismert alakjai, de egyházi személyek, népszerű sportolók és politikusok is szívesen vendégeskedtek az író családjánál.

A házból származó egyik régi, megkopott ajtón ma is jól kivehetők Tolnay Klári, Lehoczky Zsuzsa, Szakonyi Károly, Kolozsvári Grandpierre Emil és a Fradi-futballisták kézjegyei. Karinthy ugyanis egy bejárati és egy beltéri ajtószárnyon is gyűjtötte a hozzá érkezők aláírásait, hasonlóan Babits Mihályhoz, aki Esztergomban teremtett hagyományt azzal, hogy híres látogatóitól a ház verandájának falára kért autogramot. Naplójában Karinthy Ferenc megemlíti, hogy egyszer még Kádár Jánost is fogadta és arra biztatta, hogy írja fel a nevét az ajtóra. Ekkor Kádár „…ugratva megkérdezte, hogy nem lesz-e ebből nekem egyszer valami bajom, ha netán úgy változnék a helyzet. Mondtam, hogy írja csak alá nyugodtan, itt akárhogy változik a helyzet, én jó vagyok, van itt a falon Bibó Pista is – erre nevetett és feliratkozott.”

Az írók tárgyainak társaságából nem hiányozhat a legendás természettudományos műveltséggel bíró Jókai Mór értékes kagyló-, csiga- és ásványgyűjteménye sem. A pompás darabokat dolgozószobájának múzeumi igényességgel kialakított üveges szekrényében őrizte. Egy közel másfél mázsás óriáskagylóhéjat felesége, a néhai Laborfalvi Róza kérésére a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott kegyeletből. A különleges példány ma a Magyar Természettudományi Múzeumban látható.

Az írófejedelem érdeklődése egyes források szerint feleségének hatására fordult a csigák és kagylók felé, pedig eleinte az „ugyan galambom, minek lesz jó ez a csiga-biga? Melyikünk fog vele játszani?” kérdéseket intézte a Nemzeti Színház színésznőjéhez. Mások azonban úgy vélik, hogy Jókait egy Pápán tett rokoni látogatás igézte meg, miután szemügyre vette sógorának, Váli Ferencnek, a neveléstan professzorának kollekcióját. A csigák regénye című művében még külön fejezetet is szentelt az óceánokban élő puhatestűeknek, köztük az óráskagylóknak: „…olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.”

Jókai csigáit és kagylóit Tandori Dezső játék mackói követik, amelyek verseiben gyakran önálló életre kelve, saját névvel szerepelnek. A jóformán családtagnak számító medvékhez fűződő különösen erős, már-már spirituális kötődésének lényegét így fogalmazta meg: „A dolog korántsem csak ily idilli. / Ahogy egy-egy medveszempárba nézek, / mintha folyton fogyatkozó egészet / látnék, s azt érezném, ezek vagyunk mi.”

A költő azonban nemcsak a medvékhez, hanem a verebekhez is szenvedélyesen vonzódott. Otthonukban feleségével, a szintén író Tandori Ágnessel több megmentett madarat is ápoltak, az életmódjukkal kapcsolatos megfigyeléseiket pedig részletesen rögzítették naplófüzeteikben, amelyekbe még a madarak elhullajtott tollait is beragasztották. A kismedvék és a madarak több Tandori Dezső által jegyzett gyermekverseskötet játékos főszereplőivé váltak.

A PIM gyűjteményének fölöttébb érdekes darabjai az írók hagyatékából előkerülő írógépek, amelyeknek a kiállításon külön teret szenteltek. Azt a digitális világ előtti korszakot villantják fel, amikor a magyar irodalom színe-java, köztük Márai Sándor, Déry Tibor, Móricz Zsigmond, Mándy Iván, Kányádi Sándor, Szerb Antal, Faludy György, Csukás István, Jékely Zoltán, Páskándi Géza, Sarkadi Imre és Ottlik Géza még nem számítógépen írta alkotásait.

A középpontban Babits Mihály viharvert, a II. világháború során erősen megrongálódott mechanikus szerkezete áll. Az író az 1910-es évek közepétől jórészt már gépírásos formában adta le verseit a nyomdának, életművének legjelentősebb része éppen a PIM által bemutatott Erika típusú hordozható írógépen készült. A költő halála után írógépe legendás könyvtárával együtt a Baumgarten Alapítványhoz került, amelynek Babits egészen az 1941-ben bekövetkezett haláláig a kurátora volt. A Sas utcai háromemeletes székházat 1945 júniusában bombatalálat érte, ekkor a felső szintek egy része, a Baumgarten-könyvtár és az emlékmúzeumnak szánt dolgozószoba is porig égett. A romok közül egyedül a Babits által többször is megverselt írógépet tudták kimenekíteni. A megroncsolódott szerkezet a költő feleségéhez, Török Sophie-hoz került, majd 1961-ben a PIM gyűjteményébe.

A kiállításon az említettek mellett nyolc kortárs író gyűjteményébe is betekinthetünk, amelyek a kurátor reményei szerint a modern művek olvasására inspirálják majd a látogatókat. Az egyik jelenkori gyűjtő, Szabó T. Anna költő a tárlat ünnepélyes megnyitóján rímekbe szedett gondolatokkal ajánlotta a közönség figyelmébe az írókat körülvevő, hozzájuk megérkező tárgyakat:

„Hát őrizd jól a tárgyakat, hisz lényed rájuk átragadt, / és úgy kapod, és úgy adod, hogy lelked rajtuk átragyog. / Mit őriznek, ha nem leszel? Azt, amit tőled nem vesz el / – mert fény vagy! – semmilyen halál. Az öröklétük rajtad áll.”