Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

A Nemzeti Szalon intézménye egészen 1894-ig nyúlik vissza, amikor is célja ugyanaz volt, mint most, illetve 2014-es újraindításakor: közelebb hozni egymáshoz a kortárs magyar képzőművészetet és a közönséget. A szalonok sorát tíz évvel ezelőtt az építészet nyitotta meg, fókuszában az ezredforduló utáni évek legfontosabb épületei, emblematikus házai álltak. Jóllehet az idei válogatás „csak” az elmúlt öv évre tekint vissza, a kurátoroknak korántsem volt egyszerű a dolga. Merthogy világjárvány ide vagy oda, a kortárs magyar építészek ebben a rövid időszakban is rengeteg értéket teremtettek. A Műcsarnok HelyiÉrték címmel nyílt III. Építészeti Nemzeti Szalonjába azonban ezek közül is csak a legjobbak kerülhettek be…

Mitől jó egy épület?

Ha a minőséget, mint fogalmat egyszerűen szeretnénk definiálni, elég, ha azt mondjuk, hogy az voltaképpen nem más, mint a jóság fokmérője. Azt azonban, hogy mitől is lesz jó egy épület, már egy kicsit bonyolultabb megválaszolni. Az építész ugyanis amellett, hogy alkalmazkodva a megrendelő igényeihez funkcionálisan jó házat tervez, tudja azt is, hogy megálmodott épülete hatással lesz a környezetére, azokra, akik nap mint nap elhaladnak mellette. Ha az felépülve „szép”, a szemnek kellemes, arányai harmonikusak, örömet okoz nemcsak a benne élőknek, az azt használóknak, hanem mindenkinek, aki meglátja.

Az építész felelőssége tehát óriási. Miközben művészként alkot, mérnöki alapossággal ismernie kell nemcsak az anyagokat, hanem a fizika és a természet törvényeit is. Ugyanakkor óvakodnia kell az öncélúságtól és azoktól a felkapott divatirányzatoktól, amelyekben csak minimális tartalom van. Nem árt tehát figyelni az egyes korszakok iskolateremtő építészeire, akik hosszú évtizedekig, jó esetben évszázadokig ható életművet hagytak maguk után. A magyar építészetben ilyen például Pollack Mihály, Ybl Miklós, Lechner Ödön, Kós Károly vagy Makovecz Imre. Ha az ő munkásságukból az őket követő építész-generációk tagjai csupán egyetlen gondolatot fejtenek ki, fogalmaznak újra, netalán folyvást kísérletezve tökéletesítenek, minden esélyük megvan arra, hogy maguk is ikonikus, a nemzeti identitást formáló és azt meghatározó épületeket hozzanak létre.

Korábban írtuk

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy azok a most alkotó magyar építészek, akik gondolatokat, nem pedig divatokat követnek, nagy jövő előtt állnak. Azt, hogy okkal beszél „építészeti reformkorról”, illetve a „minőség és a kreativitás korszakáról” a tavaly év végén elfogadott magyar építészetről szóló törvény kapcsán a minisztérium, a III. Építészeti Nemzeti Szalon egyértelműen bizonyítja. Dénes Eszter Pro Architectura díjas építész, főkurátor és az általa felkért társkurátorok – Gutowski Robert, Perényi Tamás és Ferencz Marcel Ybl-díjas építészek – ugyanis korunk legfontosabb kihívásaihoz kapcsolódó, aktuális kérdéskörök szerint csoportosították az elmúlt öv év építészeti gondolatait. A kiállítás társadalmi jelentőségű, ám önmagukban is jelzés értékkel bíró épületektől elindulva, a természettel harmóniában lévő, rejtőzködő épületeken keresztül ismertet meg bennünket az építészet és a közösségi-kulturális identitás viszonyával, a jövő kutatásával, a múlttal való együttélés lehetőségeivel, de skiccek, rajzok és látványtervek segítségével bepillantást enged abba az alkotói folyamatba is, amely során a gondolatból egy új épület születik.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– A minőség nagyot emelkedett, a tervezők pedig egyre magabiztosabbak – összegzi röviden az elmúlt évek magyar építészetét Ferencz Marcel, aki szerint köszönhető mindez mások mellett az összetettebb és elmélyültebb oktatásnak, illetve a pályára lépő fiatalok érzékenységének. – Jóllehet mindig voltak olyan kiemelkedő és karakteres építészeink, akik nem az áramlatok és a trendek irányába mozdultak, ám ennek ellenére építészetünket sokáig mégis az utánzások jellemezték. Mára azonban változott a helyzet: megjelentek azok a szakemberek, akik amellett, hogy megfejtik és a térben képesek is megmutatni a helyi értékeket, a funkción túl valami plusszal is megajándékozzák a megrendelőt. A racionálist emocionálissal ötvözik, így az épület hatással lesz és kisugárzik a környezetére.

Az IDEÁK megtestesülése

Azt, hogy ezekből a minőségi, a társadalom egészére ható épületekből hogyan lehet minél többet, ráadásul egy viszonylag szűk térbe kényszerítve bemutatni, nagy dilemma. Ezért is szerencsés, hogy a különböző gondolkodású kurátorok szabad kezet kaptak, és a habitusuknak megfelelően, termenként teljesen eltérő tematika mentén mutathatják be a rájuk bízott tartalmakat. Ferencz Marcel például a festőknél megszokott zsúfolt műtermek világát idézi azzal, hogy az elmúlt évek jelszerű, modern épületeit hatalmas tablókon, bekeretezett, falra akasztott vagy éppen falhoz támasztott képekként jeleníti meg előttünk. A műalkotás szintre emelkedett épületek, a vallási intézmények és a közösségi terek – így például az új Néprajzi Múzeum, a Magyar Zene Háza, az Alba Aréna, a Nemzeti Atlétikai Központ, a tornai református templom, a Mindszentyneum vagy a Gettó emlékmű – között egy olyan szellemi térben érezhetjük magunkat, ahol az alkotó és a befogadó egymásra talál, az emberek és a műtárgyak kapcsolódni, kommunikálni tudnak, illetve kölcsönösen inspirálják egymást.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Aztán egy éles váltással egy teljesen más jellegű térben találjuk magunkat, ahol Perényi Tamás letisztult, az előbbihez képest szigorú rendben sorakoztatja fel azokat az oktatási- és lakóépületeket, amelyek újszerű térkapcsolataikkal hívják fel magukra a figyelmet. Vagyis, mint a terem, ahol állunk, a funkcionális részek jellemző módon gyűrűszerűen zárják körbe a közösségi használatra szánt területet. Merthogy a tanítás módszertanával együtt óhatatlanul változott az oktatási épületeink által meghatározott világ is. A porosz időket idéző frontális jelleget ma a kooperatív tanulás vette át, a tanár-központúság helyébe az együtt-munkálkodás, a megbeszélés lépett. A tanító terek jó példája a CAN Architects által az alig ezer lakosú Szentpéterfára tervezett és megépített általános iskola épülete az újfajta tanulási módszertanokra szabott térkialakításokkal, illetve a kolostorokat idéző fedett-nyitott közlekedőrendszerrel.

Míg mindezek mellett Perényi Tamás a helyi örökségre alapozott, a jövőben is fenntartható építészetre mutat további példákat mind a lakó- mind pedig a közösségi épületek terén, addig Gutowski Robert, a Budavári Palota rekonstrukciójának vezető tervezőjeként a múltba mereng, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy „visszatalálhat-e az építészet ahhoz a szemlélethez, amelyet egykor a történeti műépítészet aranykora jelentett?”. Az eleganciát sugalló „fekete-termében” a gyökereinket villantja fel olyan érdekességeken keresztül, mint a Szent István terem trónusa és a kandallóra tervezett uralkodói büsztje, a Corvin áruház fémburkolattal takart szoborrészlete, a Párisi Udvar tetejének kúpcserepe vagy a leányfalui Ravasz László Emlékház festett fa kazettás mennyezete.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

A romokban rejlő lehetőség

Mindezekről pedig rögtön eszünkbe jut az örök építészeti dilemma: a konzerválni vagy újraépíteni, azaz, mennyire szabad hozzányúlni egy-egy műemlékhez?

– Ebben sohasem lesz konszenzus – jelenti ki Ferencz Marcel hozzátéve, hogy az építészet nemcsak az építész döntése, hanem egyfajta indikátor arról, merre is tart a társadalom. – Van, ahol megengedik egy-egy megsemmisített történeti emlék teljes visszaállítást, máshol éppen ellenkezőleg. A legrosszabb, ha végül nem csinálunk semmit, egyszerűen kivisszük a gyerekeket egy aquincumihoz hasonló területre, ahol megmutatjuk nekik az alapozást. Tesszük ezt akkor, amikor van annyi építésztörténeti tudásunk, hogy felépítsük, ha nem is tökéletesen ugyanazt, amit egykor, de mégis valami nagyon hasonlót ahhoz. Hatalmas lehetőség lenne, ha láthatnánk, hogyan is nézhettek ki ezek az egy-egy településünk múltjáról mesélő épületek. Erről semmilyen ideológia alapján sem mondhatunk le.

És míg ezen morfondírozunk, már meg is érkezünk a kiállítás utolsó, gondolati terébe, az alkotás geneziséhez. Oda, ahol Dénes Eszter Dénes Györggyel és Lukács Péterrel közösen vezet végig a gondolatok szabad áramlásától, azaz a tervek megszületésétől a valóságig. A bemutatott épületekhez kapcsolódó kézi skiccek, hazai- és nemzetközi pályázatokra készített látványtervek, az informativitáson túlmutató fényképek mellett az apszisban a közelmúltban megjelent építészeti könyvek, albumok válogatását, valamint egy arcképcsarnokot is találunk, amellyel a kiállítás olyan nemrégiben elhunyt mesterek tiszteleg, mint Puhl Antal, Finta József vagy Vadász György.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

A HelyiÉrték III. Építészeti Nemzeti Szalonnal párhuzamosan a Műcsarnok külön tárlaton mutatja be két korszakalkotó építész, Kós Károly és Csete György munkásságát. Kós Károly a középkori építészeti struktúrákat elevenítette meg a népművészet nyelvén, a maga erdélyi hangvételével. Bár kimaradt a hangos sikereket hozó építészeti főáramlatból, életműve rendkívül következetes és máig példaértékű. Csete György, a magyar organikus építészet egyik alapító atyja, és felesége, Csete Ildikó textilművész-képzőművész munkásságát bemutató kiállítás pedig a felsorakoztatott munkákon keresztül a természet, az építészet és az ember mára elveszített egységének helyreállítására tesz kísérletet.