Amerika számos európai barátját lehallgatta. A jogosan elvárható hivatalos felháborodás azonban elmaradt. Noha az európai sajtó – politikai hovatartozástól függetlenül – kiemelten kezelte az ügyet, az Európai Unió részéről mégsem következett be egységes fellépés.

Brüsszel egyedül az uniós hivatalok állítólagos bepoloskázása ügyében indított vizsgálatot, az Európai Parlament polgári szabadságjogok bizottsága pedig kizárólag azon amerikai vállalatok szankcióját indítványozta, melyek adatokat szolgáltatnak ki európai polgárokról. Utóbbi kísérlet mellesleg a britek vétója miatt csírájában elhalt.

Brüsszel tehetetlensége részben az uniós tagországok érdekellentétéből következik. Miután az országok egymástól függetlenül, egyéni megállapodás alapján kötöttek biztonságpolitikai paktumokat az Egyesült Államokkal, nem érdekeltek a közös fellépésben. A kormány- és államfők lehallgatási ügyei pedig nem közösségi, hanem nemzetállami hatáskörbe tartoznak, így mindenki maga dönti el, hogy milyen vehemenciával követel magyarázatot amerikai partnerétől. Bátor precedens nincs, hiszen még a kémkedésben leginkább érintett Németország sem lépett fel határozottan.

Noha a 2002 óta az NSA listáján lévő Angela Merkel szerint „a kémkedés barátok közt nem elfogadható”, és a német külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, komolyabb lépés nem történt. Berlin és Európa passzivitása nem véletlen. Ahogy a legtöbb európai kormány, úgy Berlin is tisztában van vele, hogy nemzetbiztonsági szempontból erősen rászorul az amerikai titkosszolgálatok információira. A német vezetés korábban nem egyszer beismerte, hogy az amerikaiak segítségének köszönhetően tudtak megakadályozni német célpontok elleni terrortámadásokat.

A jelek arra utalnak, hogy Merkel nem bocsánatkérést vár Amerikától, hanem a jövőbeni együttműködés szilárd alapokra fektetését, nevezetesen az eddiginél szorosabb hírszerzésmegosztó rendszer kiépítését. Washington jelenleg a másik négy angolszász országgal, Ausztráliával, Nagy-Britanniával, Kanadával és Új-Zélanddal folytat kiemelt nemzetbiztonsági adatcserét. Berlin számára az „elitbe” való belépés több kézzel fogható haszonnal járna, mint egy bűnbánó nyilatkozat az amerikai külügytől.

Nincs kivételezés

Valószínűleg a Fehér Ház is tisztában van azzal, hogy szövetségesei reálpolitikusok. Talán ennek is köszönhető, hogy Washington a megfigyelési botrány júniusi kitörése óta tessék-lássék kommunikálta le az ügy különböző stádiumait.

Átfogó stratégia és vélhetően az ellenfél kártyáinak ismerete hiányában mindig az aktuális vádakra reagáltak. Mikor az NSA kiugrott munkatársa, Edward Snowden nyilvánosságra hozta, hogy az amerikai kormányzat kémkedik polgárai után, a Fehér Ház polgárai hazafiasságára építve, árulás áldozataként állította be magát.

Washington minden követ megmozgatott az „áruló” kiadatása érdekében. Mikor azonban a hetekig a moszkvai repülőtéren lakó Snowden menedékjogot kapott Vlagyimir Putyintól, a Fehér Ház nemzetközi diplomáciai szintre emelve az ügyet, előbb Oroszország, majd a Snowdennek szintén menedékjogot ajánló Bolívia felelősségére helyezte a hangsúlyt.

Nem sokkal később napfényre került, hogy Washington brazil és mexikói vezetőket, illetve olajipari vállalatokat figyelt. A Fehér Ház egyszerű vállrándítással intézte el a dolgot, mondván: „mindenki ezt csinálja”. Októberben azonban kiderült, hogy a hírszerzés nemcsak semleges, de olyan szövetséges államokat is megfigyelt, mint Spanyolország és Franciaország. Sőt, legközelebbi európai szövetségesének, Németországnak a vezetését is lehallgatta.

James R. Clapper, az amerikai hírszerzés feje azt is elmondta: az NSA azért hallgat le külföldi vezetőket, hogy „kiderüljön, hogy amit mondanak, összepasszol-e azzal, ami valójában történik”. Tagadni nem is volt értelme. Barack Obama mindenesetre elhatárolódott, mondván, nem tudott a megfigyelésről, és mikor azokról értesült, parancsot adott a leállításukra.

Cinkos egyetértés

Számos publicista képmutatással vádolja az amerikai vezetést. Henry Farrell és Martha Finnemore a Foreign Affairs hasábjain azonban rámutatott a nem sokat hangoztatott tényre: „A képmutatás alapvető eleme az amerikai hatalomgyakorlásnak, mely segít számára elfogadtatni tetteit a többi országgal”.

A képmutatás tehát az amerikai nagyhatalmi politika alapvető velejárója. A fennálló világrend alapvető, magasröptű ideálokat hangoztató intézményei, mint az ENSZ vagy a Kereskedelmi Világszervezet mind amerikai gyámkodás alatt működnek. Erkölcsi legitimitásuk így nagyrészt attól is függ, hogy a még mindig erős befolyással bíró Egyesült Államok tartja-e magát az azok alapításakor meghirdetett ideálokhoz, az emberi és szabadságjogokhoz, az egyenlőség és béke ideálképéhez.

Nyugat-Európa, mely a Marshall-segély elfogadása, majd a NATO megalakítása óta második számú haszonélvezője az amerikai védőernyőnek, időről időre elfogadta Washington átlátszó magyarázatait, ha éppen háborúra vagy puccsra került sor a világ valamely távoli pontján. A gazdasági válság, a növekvő terrorveszély és a globális erőviszonyok átrendeződése azonban egyre inkább zavarja a kertvárosi idillt. Az információ szabad áramlásának köszönhetően immár mindenki számára egyértelmű, hogy Amerika nem tudja biztosítani nagyhatalmi érdekeit a hangzatos ideálok betartásával. Ezt a szövetséges országok is tudták, de jól megfontolt érdekből szemet hunytak felette.

Gyenge védelem

Edward Snowdennek köszönhetően csak az derült ki, amit politikától távol álló elemzők és történészek eddig is tudtak: az Egyesült Államok elsősorban saját érdekeit követi. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy egyedül Washington tartja szárazon a puskaport.

A világ 140 országában, köztük Magyarországon is jelen lévő kínai Huawei és ZTE mobiltelefon-gyártók 2012 októberében keveredtek kémkedés gyanújába. Olyanok, akiknek már nem kell a választások miatt aggódniuk, meglepő őszinteséggel nyilatkoznak a Snowden-ügyről és a kémkedésről általában.

A francia hírszerzés korábbi feje, Bernard Squarcini így kommentálta az esetet a La Figarónak: „Az ügynökségek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy az országok még akkor is kémkednek szövetségeseik ellen, ha azokkal szorosan együttműködnek a terror elleni harcban. Az amerikaiak kereskedelmi és ipari ügyekben is kémtevékenységet folytatnak velünk szemben, és ugyanezt tesszük mi is, hiszen nemzeti érdek megvédeni üzleteinket. Senki sem naiv.”

Hasonlóan vélekedett Bernard Kouchner korábbi külügyminiszter is: „Legyünk őszinték. Mi is hallgatózunk. Mindenki figyel mindenkit. A különbség annyi, hogy nekünk nincsenek olyan eszközeink, mint az Egyesült Államoknak, ezért irigyek vagyunk rájuk.”

Kouchner akaratlanul is az ügy egyik kibeszéletlen vetületére mutatott rá: a lehallgatási ügy nem elsősorban az amerikai kormány szégyene, hanem az európai titkosszolgálatok kudarca, a Snowden-ügy pedig leginkább önmagával való szembenézésre kényszerítette a nyugatot.

Sayfo Omar

A MEGFIGYELÉSI BOTRÁNY FŐBB ESEMÉNYEINEK KRONOLÓGIÁJA:

JÚNIUS 5.: A brit The Guardian napilap leleplező cikket közöl, melyben azt állítja, hogy az NSA, illetve az FBI több millió amerikai polgárt hallgattak le

JÚNIUS 7.: A The Guardian és a Washington Post dokumentumokat mutat be, melyek szerint informatikai óriáscégek, mint az Apple és a Google szorosan együttműködtek az NSA-val

JÚNIUS 8.: Kiderül, hogy az amerikai kormányzat számos kibertámadást követett el politikai célzattal

JÚNIUS 9.: A Hongkongban tartózkodó 29 éves Edward Snowden, az NSA egykori alkalmazottja bevallja, hogy ő állt az adatok kiszivárogtatása mögött

JÚNIUS 14.: Kiderül, hogy Washington hongkongi és kínai állampolgárok után is kémkedett

JÚNIUS 23.: Snowden Moszkvába repül, ahol hetekig a reptéren él, várva, hogy menedékjogot kapjon

JÚNIUS 29.–JÚLIUS 9.: Kiderül, hogy az NSA európai, latin-amerikai és ausztrál polgárokat is megfigyelt

AUGUSZTUS 20.: A brit hatóságok lerohanják a The Guardian szerkesztőségét és több tucat adathordozót megsemmisítenek

AUGUSZTUS 23.: Kiderül, hogy az NSA telekommunikációs vállalatoktól is adatokat gyűjtött

SZEPTEMBER 1.: Az NSA a brazil és a mexikói vezetést is megfigyelte

SZEPTEMBER 11.: A The Guardian szerint az NSA megosztotta adatait Izraellel

OKTÓBER 21.: A francia Le Monde szerint az NSA francia állampolgárokat is megfigyelt

OKTÓBER 23.: Az NSA Angela Merkel német kancellárt is megfigyelte

OKTÓBER 27.: Kiderül, hogy a világon 80 (ebből 19 európai) nagykövetségen üzemeltetnek lehallgatóállomásokat

OKTÓBER 30.: Az NSA a Vatikánt is megfigyelte