Lejte tartomány lakói több mint egy hétig magukra maradtak a tájfun pusztítását követően. Miután a vihar a közszolgálatokat és az állami szerveket is szétzilálta, a mentés késlekedett, a segélyek pedig csak a rászorulók kis részéhez értek el. A mentés elmaradásával a fosztogatás sok helyen a túlélés egyetlen módjává vált. Az életben maradottak minden fellelhető készletet megrohamoztak, sok helyen pedig vízvezetékeket ástak ki a talajból, hogy elkerüljék a kiszáradást.

Leszakadó régió

A Fülöp-szigeteket készületlenül érte Haiyan. A szigetország lakossága az elmúlt tíz évben húszmillió fővel növekedett, így jelenleg 98 millión áll. Az infrastruktúra azonban nem volt képes lépést tartani a roppant gyorsan növekvő népességgel.

A régió többi országával – Malajziával, Vietnammal, Thaifölddel és Szingapúrral – összehasonlítva, a Fülöp-szigeteken van a legkevesebb betonút. Az ország hasonlóan rosszul teljesít telefonvezetékek, áramellátottság és csatornázottság tekintetében is. Mindemellett földrajzi elhelyezkedése miatt a fenti országoknál jobban ki van téve a természet szeszélyeinek is.

Noha a Haiyan kivételesen nagy erejű volt, a tájfunok és egyéb nagy erejű viharok egyáltalán nem számítanak ritkaságnak a környéken: az Ázsiai Fejlesztési Bank adatai szerint az elmúlt évtizedben évente átlagosan húsz tájfun ért partot a Fülöp-szigeteken, évente mintegy 1,6 milliárd dollárnyi kárt okozva az országnak. A viharok ráadásul évről évre erősebbek.

Az 1947 és 1960 között, Cebu partjainál mért legnagyobb szélsebesség még csak 240 km/h-s volt (az adatot 1951-ben rögzítették). A rekordot csak két évtized múltán, 1970-ben döntötte meg egy 275 km/h-s vihar. Az ezredforduló óta azonban egyre sűrűbben és mind nagyobb erővel sújtanak le a 300 km/h-s sebességet is átlépő viharok. Ráadásul a nagyipari bányászat miatti tömeges fakivágások, az emiatt kialakuló talajerózió következtében a lakott települések természetes védelem nélkül maradtak.

Nem csak a természet

A politika tehetetlen a tomboló természettel szemben. Benigno Aquino elnök 2010-es hatalomra kerülésekor a korrupció és a szegénység felszámolását ígérte, valamint azt, hogy 2016-ra az infrastrukturális kiadásokat a GDP öt százalékára emeli. A negyvenhét meghirdetett fejlesztési program közül azonban csak egyetlenegy készült el, és az is csak részlegesen: 9400 földrengés- és tájfunbiztos osztályterem megépítése. A korrupció elleni küzdelem – és persze az azzal összemosódó politikai belharcok – megbénították a terveket.

2011-ben Aquino kétmilliárd dollár értékben mondott fel külföldi beruházásokat, arra hivatkozva, hogy azokat még elődje, a korrupció vádjába keveredett Gloria Macapagal Arroyo kötötte.

Az ügynek nemzetközi vetülete is van: Arroyot a kínai ZTE Corporationnal kötött megállapodása miatt hurcolták meg, miközben Aquino első számú szövetségesének már az Egyesült Államokra tekint. Arroyo szerződéseinek érvénytelenítésével egyébként nem csupán kínai, hanem belga és francia érdekek is sérültek.

Megválasztásakor Aquino neoliberális gazdaságpolitikát hirdetett, mely szociális megszorításokkal és privatizációval járt együtt. Ezzel egy időben a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodás keretében a kormányzat 1,7 milliárd dollárra növelte a katonai kiadásokat. Közben a lakosságnak 29 százaléka él a napi egydolláros szegénységi küszöb alatt. Húsz százalék nem rendelkezik árammal, a lakosság harmada pedig rendszeresen küzd élelmiszer- és ivóvízgondokkal.

Pepe Escobar brazil oknyomozó újságírónak az Asia Times hasábjain megjelent írásai szerint a tőzsdén szereplő vállalatok 18 százalékát egyetlen család birtokolja, a GDP felének felhasználásáról pedig az ország 15 legbefolyásosabb családja dönt.

A társadalmi feszültségek a természeti katasztrófák következményeivel együtt már a közeljövőben is komoly belső konfliktusokat eredményezhetnek, ami egyértelművé teszi, miért volt szüksége a kormányzatnak az Egyesült Államokkal kötött biztonsági megállapodásra.

Borús kilátások

A helyzet a jövőben várhatóan csak romlani fog. Pár év alatt ugyanis a Haiyan volt a harmadik nagyméretű vihar. 2011 decemberében a Bopha, 2012-ben pedig a Pablo névre keresztelt tájfunok pusztítottak a Fülöp-szigeteken. Noha egy-egy katasztrófát követően a fejlett világ szinte valamennyi országából érkeztek segélyek, a probléma gyökerére, a klímaváltozásra, illetve annak kezelésére máig nincs átfogó stratégia. Pedig talán égi jelként is értelmezhető, hogy a legnagyobb viharok éppen a klímaváltozást tárgyaló politikai csúcsok környékén csapnak le.

A 2005-ös New Orleans-i Katrina hurrikán, valamint a 2012-ben New Yorknál partot érő Sandy is szinte pont akkor sújtottak le, amikor a világ vezetői az évi szokásos klímaváltozással foglalkozó csúcsra, a COP 19-re gyűltek össze. Hasonlóképpen a 2012-es Pablo is a dohai COP 18 konferencia idejére időzítette támadását.

A világ vezető gazdaságainak politikusai azonban láthatóan nem vevők az isteni jelekre. Eddig egyedül a Sandy bizonyult elég súlyosnak ahhoz, hogy előtérbe kerüljön a klímaváltozás sürgető kérdése Obama politikájában. Azonban csupán egy rövid időre, hiszen Washington azóta sem ratifikálta az üvegházhatású gázok kibocsátását korlátozó kiotói jegyzőkönyvet.

Noha felmérések szerint az amerikaiak 70 százaléka tényként kezeli a klímaváltozást, az ipari és gazdasági lobbicsoportok továbbra is béklyóba kötik a döntéshozatalt. Hasonló a helyzet a világ mára legnagyobb szénfogyasztójává váló Kínában, Indiában és Brazíliában is, melyek szintén nem vállaltak komoly kötelezettséget az üvegházhatású gázok visszaszorítására.

A sors kegyetlen iróniája, hogy a gazdagabb országok bűneiért a szegények lakolnak, akik baj esetén tehetetlenül és védtelenül állnak a természet tombolásával szemben.

Sayfo Omar