– Természetfilmes kollégáid mesélték rólad, hogy képes vagy a madarak fejével gondolkodni. Egyetértesz ezzel?

– Nem igazán, én ennél jóval földhözragadtabb vagyok. Az időm nagy részét az állatok tanulmányozása teszi ki, de ettől még nagyon keveset tudok róluk. Én egy felületes szemlélő vagyok ahhoz képest, hogy tudjam, mi befolyásolja ténylegesen az állatok viselkedését: egy etológus akár évtizedeket képes egyetlen faj viselkedésének tanulmányozásával eltölteni, és még ő is azt mondja, hogy sok mindent nem ért, nem lát át a kutatási területén. Ehhez képest én nagyon keveset tudok az állatokról, hiszen néhány hónapig foglalkozom csak egy adott témával.

– A megállapítás talán inkább arra vonatkozott, hogy látod előre, mit tesz majd az állat egy adott szituációban, és erre hihetetlenül gyorsan reagálsz.

– Van, hogy éveken keresztül visszamegyek ugyanahhoz a témához, a kívülállók számára mágikus dolognak tűnhet, hogy milyen apró jeleket észreveszek a természetben. Aki ezzel tölti ideje nagy részét, az előbb-utóbb ráérez arra, mikor kell a megfelelő időben exponálni.

– A kedvenc területed az akciófotózás a természetben, amivel már a negyedik alkalommal hoztad el az Év Természetfotósa díjat. Mi ennek a műfajnak a lényege?

– Minden olyan jelenet, pillanat megragadása, amelyben gyors mozgás van. És ezt minél érdekesebben ábrázolni, ahogyan az szabad szemmel nem látható. Ezt kétféleképpen szoktam megközelíteni: a pillanat kimerevítésével, vagy a fények játékával a dinamikát, mozgást érzékeltetni. Hogy éppen melyik technikát használom, az adott téma dönti el.

– Mennyire fontos a reakcióidő?

– A jelenlegi technikákkal dolgozva sokkal fontosabb, mint amennyire az ember képes. Míg egy madár reakcióideje 3 századmásodperc is lehet, az emberé legfeljebb 15. Ezt a különbséget úgy lehet kiküszöbölni, hogy nagyon figyelek azokra a jelekre, amik egy-egy akciót megelőznek, és hamarabb nyomom a gombot annál, mint ahogy az elképzelt jelenetet látom.

– Valószínűleg erre utalhatott a megjegyzés, hogy egy pillanat töredékével előbb megérzed, mikor érdemes megnyomni a felvétel gombot.

– Talán igen. Azt viszont előre el kell döntenem, milyen beállításokat alkalmazok, ezek nagyban befolyásolják a végeredményt. Van egy képem, amin seregélyek ülnek egy itató szélén, és az egyikük éppen lerázza magáról a vizet. Itt a dinamika jobban érződik, mégpedig a hosszabb zársebesség miatt. A vízcseppek ugyanis a rövid zársebességnél pontnak tűnnek, itt azonban egy vonalat húznak a képen, míg a madarak feje eközben éles maradt: mindez így teljesen más hatást kelt, mintha meg lenne fagyasztva a téma.

– A képeid mennyire megtervezettek?

– Teljes mértékben előre kigondoltak a jelenetek. Igyekszem a legjobb körülményeket megteremteni ahhoz, hogy a lehető legizgalmasabb képek szülessenek.

– Mennyire nyúlhat bele az ember a kompozícióba? Hol húzódik a természetfotózás és a beállított kompozíció közti határ?

– Szólnak viták arról, mi számít még természetfotózásnak. Én a fotózáshoz igyekszem megfelelő körülményeket biztosítani: például kényelmes leseket építek, a fotózáshoz ideális körülményeket szem előtt tartva, amikhez valamilyen módon próbálom odacsalogatni az állatokat. A több hónapig tartó aktív fotózások, még ilyen helyszíneken is embert próbálók. Mindez a munka addig tart, amíg nem korlátozom a kép fő témáját. Az állatok a fotóimon saját akaratukból viselkednek: ha akarnak, elmennek, ha akarnak, ott maradnak. Számomra ennek a szakmának épp a kiszámíthatatlanság az egyik szépsége. Én legfeljebb csak ösztönzöm az állatokat, hogy azt tegyék, amit én szeretnék. Az én olvasatomban ez még természetfotózásnak számít, viszont tudomásul veszem, hogy van, aki számára ez a műfaj kizárólag azt jelenti, hogy bóklászik a természetben, és ami megtetszik neki, arról felvételt készít. Ilyen módon a legtöbb európai madárról és emlősről azonban nem készülhet olyan fotó, amin természetesen viselkedik, hiszen fél az embertől, és elmenekül, mielőtt a fotózáshoz ideális távolságba kerülne.

– Eszerint létezik olyan felfogás, hogy az számít természetfotónak, ami nem avatkozik a természet rendjébe?

– Nincsenek szekértáborok, ha erre gondolsz, egyszerűen csak sokféle ember van, akik sokféle felfogást képviselnek – ettől színes a világ. Persze más kérdés, mi számít érintetlen természetnek. Elég csak arra gondolni, hogy mióta szabályoztuk Magyarországon a folyókat, az egész ökoszisztéma átalakult, az erdőink nagy hányada pedig ültetett – így igen nehéz a természet érintetlenségéről beszélni. Nem igazán lehet meghúzni, hol a határ. Az biztos, hogy a betonból készült madáritatóim egyáltalán nem tűnnek természetes vízfelületnek, nem is ez volt velük a célom, viszont a fotózás igényeit maximálisan szolgálják: megfelelő a tájolásuk, arrafelé kel és nyugszik a nap, ami a legkedvezőbb. Tökéletes a háttér, jó az uralkodó széljárás, közel vannak az apró madarak számára menedéket adó sűrű bokrok. A madáritatók mellé pedig olyan lest tudok építeni, ami kényelmes, jó perspektívában van, olyan távolságban, hogy kifogástalanul lehet belőlük fotózni.

– A lesek használata a te újításod?

– Leseket építettek már a fotózás megjelenése előtt is, az általam bevezetett legelterjedtebb újdonság a detektívüveg használata. Mikor elkezdtem fotózni, nagyon zavart, hogy nem láttam megfelelően a témát, hiszen egy sátorból egy szűk résen keresztül kellett kémlelni az állatokat. Miután megfogalmaztam a problémát, pár nap alatt megvolt a végleges megoldás, ami azóta esszenciális része a fotózásnak. Üvegfajtákkal kezdtem kísérletezni, majd mikor rátaláltam a megfelelőre, publikáltam az ötletet. Ennek hat vagy hét éve, azóta gyakorlatilag világszerte így épülnek a lesek. A fotós így jóval nagyobb szabadságot kap, és jóval felkészültebb egy-egy reakcióra. Mikor az objektív vége kilógott a sátorból, érthető módon sokszor nem a természetes viselkedését mutatta az állat, most viszont testközelből látható, hogy viselkedik egy-egy faj az ember jelenléte nélkül.

– Mi az oka annak, hogy leginkább madarakat fotózol?

– Itt élek Pusztaszeren, közvetlen környezetemben ezzel a rendkívül változatos madárvilággal, de éppúgy szeretek ízeltlábúakat, hüllőket, emlősöket is fotózni. Alapvetően engem az akciófotózás érdekel.

– Milyen projektekkel foglalkozol mostanában?

– Nem egyedül dolgozom: a kollégáimmal közösen párhuzamosan több munkánk van, ezek közül mindig a legaktuálisabbal foglalkozunk. Jelenleg egy olyan rendszeren dolgozunk, ami a maga műfajában úttörő lesz a világon: egy professzionális felszereléssel az interneten keresztül kiváló minőségű fotókat lehet majd készíteni a Kiskunsági Nemzeti Park vízimadarairól – ez bárki számára elérhető lesz. Nemsokára teljesen elkészül az ennek a technikának otthont adó „Színház” névre keresztelt lesünk, amelybe minden tudásunkat, tapasztalatunkat belesűrítettük. A következő fél évben elutazom Afrikába nagyvadakat, Franciaországba pedig flamingókat fotózni: ez utóbbi helyszínen egy távirányítású fotóstechnikát tesztelünk majd.

– Negyedjére nyerted el az Év Természetfotósa díjat. Van még hová fejlődni?

– Hogyne. A fejlődés mércéje számomra nem a díjak mennyisége. A fotósszakma technikai szempontból éppen felfelé ívelő tendenciában van. A nagy áttörést a digitális technika hozta el, éppen az akciófotózás területén, ami ma virágkorát éli. Ha harminc évvel ezelőtt kezdtem volna a szakmát, hasonló lett volna az utam, de a korabeli technika megkötötte volna a kezemet. Jelenleg a fotózás iránti vágyam és a technika fejlettsége a hullámhegy közepén van, ami még mindig kevés: a csúcsgépek egy exponálással tíz kockát készítenek jelenleg. A küszöbön áll a következő technikai áttörés, amikor már egy folyamatos filmből (minimum 25 képkocka másodpercenként) kivett egyetlen képkocka elegendő felbontású lesz egy jó minőségű nyomtatott fotó elkészítéséhez. Amint ez a lehetőség elterjed, sokkal több egyedi jelenetet ábrázoló kép készül majd.

– Miért fontos indulni a pályázatokon, ez elvárás a szakma részéről?

– Az én szemszögemből mindez egy játék: saját örömömre fotózok, a pályázat viszont a legjobb fórum arra, hogy a felvételeim eljussanak a fogyasztóhoz. A díjakért, mint anyagi elismerésért pályázni nem érné meg, hiszen a belefektetett energia és a pénz egyáltalán nem térül meg közvetlenül, szükség van más pénzkereseti lehetőségre is. Mellette sok minden mással is foglalkozom – például turizmussal, és van egy fotósboltom is –, ezek összjátéka teszi lehetővé, hogy a hobbimmal, a szenvedélyemmel foglalkozhassam. Nekem a pénzkeresés sosem volt célom, mindig az utat élveztem, ami elvezet a sikerig. Az út mindig fontosabb volt, mint maga a cél.

Szentei Anna

MÁTÉ BENCE

természetfotós

1985-ben született Szegeden. A szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában érettségizett 2003-ban.

Első díját – Az Év Ifjú Természetfotósa – 15 évesen nyerte, majd a következő években egymás után ötször. A felnőttek között e pályázaton négyszer lett első helyezett.

A londoni Természettudományi Múzeum által szervezett világpályázaton (Wildlife Photographer of the Year) szinte minden évben elhoz valamilyen rangos elismerést, 2010-ben ugyanitt ő nyerte el a természetfotózás Oscar-ját, a Veolia Wildlife Photographer of the Year, Az Év Természetfotósa díját. Képei alapján 2005-ben Európában az „Év madárfotósának” választották.

Tagja a Magyar Természetfotósok Szövetségének (naturArt) és a Magyar Fotóművészek Szövetségének.

Saját tanyáján él, ahol kiépített egy professzionális fotósbázist. A világ számos pontján épített saját maga által tervezett leshelyeket, Közép-Amerikától Afrikáig.