Nelson Mandela kivételesen tehetséges politikus volt. Az 1950-es években az African National Congress (ANC – apartheid-ellenes koalíció, ami mára egyeduralkodó párttá vált Dél-Afrikában) számos egymással viaskodó frakcióból állt. Az afrikai nacionalisták a feketék elsőbbségéért küzdöttek, a kommunisták (akik között szép számmal voltak fehérek is) a kapitalizmus megbuktatását tűzték zászlajukra, a liberálisok pedig demokráciát akartak.

Mandela az ideológiai különbségeket háttérbe szorítva egyesítette a frakciókat a közös cél, az apartheidrendszer felszámolása érdekében. A mára mítosszá vált hiedelemmel szemben Mandela nem mindig hitt a teljesen békés megoldásban. A politikus egyik alapítója volt az Umkhonto we Sizwe-nek, az ANC fegyveres szárnyának, mely 1961-es megalapítását követően állami intézmények elleni fegyveres szabotázsakciókat hajtott végre. Később ebbéli tevékenysége miatt ítélték börtönbüntetésre, és ennek volt eredménye, hogy a dél-afrikai kormány és külföldi szövetségeseik, köztük az Egyesült Államok terrorszervezetnek minősítették az ANC-t.

1962-re Mandela stratégiát alkotott, mely értelmében fő célja számos lázadó kortársával ellentétben nem az uralkodó osztály – ez esetben a fehér lakosság – terrorizálása, hanem a rendszer legitimitásának aláaknázása lett. Ez a helyi tömegek öntudatának erősítésével és nemzetközi szövetségek kialakításával történhetett meg.

Hogy szervezetét párhuzamos kormányzatként ismertesse el, Mandela ügye utazó nagykövetként járta végig a világot, elsősorban a Szovjetunióval szövetséges országokat. A politikus mindenhol pontosan tudta, miként kell pozícionálnia magát. Afrikában nacionalizmust hirdetett, a szocialista blokkban a kubai forradalmat dicsőítette, Londonban pedig liberális politikusként mutatkozott meg. Ebbéli rugalmasságát az 1990-es években, szabadon bocsátását követően is megőrizte.

Havannában a neoimperializmus elleni harc, New Yorkban a polgárjogi mozgalom, Svédországban pedig az emberi jogokért való harc bajnokaként mutatta be az ANC-t.

A megbocsátás politikája

Mandelát és vezető párttársait 1962-ben tartóztatták le az apartheidhatóságok. 27 éves börtönbüntetése alatt személye szimbólummá vált, mely egyben tartotta az ANC különféle frakcióit.

Karakterének köszönhetően imidzse nagyban különbözött a legtöbb börtönben lévő politikusétól. Míg például Abdullah Öcalan kurd vezért félik és imádják, addig Mandelát tisztelték és szerették. Személye a bölcsesség és ártatlanság különös egyvelege volt. 1990-es szabadulása valóságos nemzeti örömünneppé vált.

Életrajzírói és tisztelői szerint nagyságát bizonyította, hogy három évtizedes raboskodását soha nem vetette egykori fogvatartói szemére. Az apartheid bukásával teljes amnesztiát kínált mindenkinek, aki megbánta bűneit, és törvényekkel garantálta a fehérek vagyonának védelmét.

Mandela személye helyi és nemzetközi színtéren is garancia volt arra, hogy a hatalomváltás az azóta is jellemző afrikai szokásokkal ellentétben nem torkollik bosszúhadjáratba és vérontásba.

A politikus számos gesztust tett: 1995-ben méltatta a világbajnokságot megnyerő, fehérekből álló nemzeti rögbicsapatot, és nem változtatták meg az apartheid ikonikus figuráiról elkeresztelt utcaneveket sem. Éppen ezért fekete kritikusai – köztük utódja, Thabo Mbeki és Jacob Zuma jelenlegi elnök – nem egyszer vádolták azzal, hogy a fehérek sorsát jobban szívén viseli a feketékénél.

Mandela szivárvány nemzetről álmodott, ahol nemcsak a feketék, hanem Dél-Afrika többi csoportja, színesek, fehérek, indiaiak és ázsiaiak is békében élnek egymás mellett.

Noha Mandela pályafutása diplomáciailag teljes siker volt, ténylegesen soha nem irányította az általa megálmodott országot. Miután 1994-ben elsöprő többséggel elnökké választották, a döntéshozatalt szinte teljes egészében átengedte helyettesének és későbbi utódjának, Thabo Mbekinek.

Lépése erősen kihatott örökségére. Hívei a későbbiekben Mandela javára írták a korabeli ANC-kormány sikereit, úgy, mint a gazdasági liberalizációt, a szegénység elleni küzdelmet és a lakásprogramot. Kritikusai ugyanakkor az ő nyakába varrták Mbeki kudarcait is: azt, hogy nem léptek fel apartheid korabeli harcostársuk, a Zimbabwe elnökévé avanzsáló Robert Mugabe túlkapásaival szemben, hogy elbukták az AIDS elleni küzdelmet, hogy az inkompetens új fekete középosztály a lejtő felé taszította a gazdaságot, valamint a katasztrofálissá váló közbiztonságot.

Beindult az ikongyár

Az 1990-es évek közepétől lassan kivonult a közéletből, a Mandela-ipar azonban elsöprő erővel dübörgött tovább. Arcképe pólókról, bögrékről, hűtőmágnesekről és bankjegyekről tekintett vissza, börtönbeli sorszáma, a 46664 globális ruhamárkává vált. Életét dalok és filmek tucatjai örökítették meg. Mandela ikonná, Che Guevara, Ghandi és Miki egér élő hibridjévé vált.

A világ hírességei egymást taposva járultak színe elé. Elton Johntól Bonón át Michael Jacksonig számos kétes erkölcsiségű celebritás tolongott az ikon küszöbénél. Mandela kézfogása egyfajta erkölcsi mosodát jelentett, azt a furcsa érzést keltve, hogy akire a Nobel-békedíjas ikon rámosolyog, az rossz ember nem lehet. Erre érzett rá többek közt Bill Clinton is, aki Mandelával közösen készült képeivel próbálta elfeledtetni a közvéleménnyel az éppen tomboló Lewinsky-botrányt.

Mandela öröksége előtt minden magára valamit adó politikus meghajolt. „Nelson Mandela korunk hőse volt” – méltatta az elhunyt ikont David Cameron brit miniszterelnök, aki 1989-ben fiatal konzervatív politikusként még az apartheidrezsimet sújtó szankciók ellen kampányolt Dél-Afrikában.

„Nelson Mandela a szabadság és egyenlőség legnagyobb harcosa volt korunkban” – kommentálta a tragédiát George W. Bush előző amerikai elnök, elfelejtve megemlíteni, hogy elnöklése idején az ANC még szerepelt a terrorszervezetek listáján, így a külügyminiszter 2008-ban egy médiabotrány kapcsán személyesen igazolta, hogy a dél-afrikai politikus nem terrorista.

A szivárvány színei

Noha paradoxonnak hangzik, Mandela imázsának egekbe emelkedése részben utódai és Dél-Afrika kudarcának volt köszönhető. A jó humorú, haláláig szolid és szerény Mandela tökéletes ellentéte volt annak, amit ANC-beli politikustársai képviseltek. Az apartheid óta tartó ANC-uralom alatt elmosódtak a határok az állam és a párt, valamint a törvényesség és a törvénytelenség között. A jelenlegi elnököt, Jacob Zumát 783 rendbeli csalással és korrupciós bűncselekménnyel vádolják, köztük azzal, hogy 28 millió dollárnyi elsikkasztott közpénzből épített luxusotthont maga és népes családja számára. Közben az országban a munkanélküliség közel harmincszázalékos, a lakosság negyede a szegénységi küszöb alatt él, másfél millió gyermek nem jut tiszta ivóvízhez, hatmillió ember HIV-fertőzött, az 1990-ben még 62 évnyi születéskor várható élettartam pedig 2007-re ötven évre csökkent. A lakosság negyven százaléka már az apartheidrendszer bukása után született. Ezen fiatalok körében a munkanélküliség 71, az AIDS-fertőzöttség aránya 20 százalékos.

Noha az apartheidnek vége, a gazdagok falak és szögesdrótok mögé bújva élik életüket, a szivárvány színei közt pedig nincsenek árnyalatok. Egy 2012-es felmérés szerint a lakosság 43,5 százaléka még soha nem beszélt más faji csoportba tartozóval, a megkérdezetteknek fele pedig csak hivatalos vagy munkaügyben beszélt más színű polgártársával. Egyedül az új fekete középosztály tagjai azok, akik rendszeresen érintkeznek a gazdasági elitet jelentő fehérekkel.

A gazdaság lassú romlása egyre növeli a fekete lakosság elégedetlenségét. A romló helyzet olyan populista politikusokat termelt ki, mint Julius Malema, az ANC ifjúsági tagozatának egykori vezetője, aki a fehérek földjeinek kompenzáció nélküli államosítását szorgalmazta.

Dél-Afrika megállíthatatlanul robog lefelé a lejtőn. Mindez azonban csak növeli Nelson Mandela, illetve az ő ikonikus alakjának jelentőségét. Mandela a remény ikonja, mely nem azt jelképezi, hogy Dél-Afrika mivé lett, hanem hogy mivé lehetett volna.

Sayfo Omar