2014. január 1-je történelmi jelentőségű dátum. A munkavállalási korlátozások lejártával huszonhét uniós tagállam mellett (bár Horvátország 2013. július 1-jén csatlakozott az EU-hoz, polgáraiknak még számolniuk kell korlátozásokkal) Izland, Lichtenstein, Norvégia és Svájc részvételével a történelemben először olyan harmincegy országból álló blokk alakult ki, ahol a polgárok ott tanulnak és dolgoznak, ahol csak akarnak. Üröm az örömben, hogy ez éppen akkor történt meg, amikor a munkavállalók számára vonzó nyugati országok maguk is recesszióval, illetve munkanélküliséggel küzdenek. Nem meglepő, hogy brit, német és holland politikusok – a közvéleménynek hangot adva – a bevándorlási szabályok szigorítását követelik. Ráadásul aggodalmuknak már nemcsak a populista erők, hanem a mérsékelt pártok is egyre inkább hangot adnak. A brit és bajor konzervatívok, illetve a holland jobbközép egyhangúlag a korlátozások bevezetését sürgetik.

Rossz emlékek

A nyugati polgárok és politikusaik aggodalma részben érthető. Tíz éve, mikor az akkor tizenöt tagú közösség tíz keleti taggal bővült, Nagy-Britannia, Írország és Svédország volt a három régi ország, mely korlátozások nélkül nyitotta meg piacát az új uniós országok polgárai előtt.

A kormányok akkor erősen alábecsülték a várható munkások számát. A lengyelek minden többi kelet-európai ország polgárainál mobilabbaknak bizonyultak. 2004 és 2007 között kétmillióan vágtak neki a Nyugatnak, ami a lakosságnak több mint öt százalékát jelentette. Érkezésük szinte minden fejlett országban érezhető volt.

London például pár tízezer lengyelre számított. A dinamikusan növekvő brit gazdaság azonban mágnesként vonzotta az új tagállamok ifjait, így az évek során félmillió lengyel áramlott be, akik bizonyos fizikai és segédmunkákból szinte teljesen kiszorították a briteket. Hasonló volt a holland tapasztalat is: 2005 óta a Hollandiában élő lengyelek száma a korábbi duplájára, 110 ezerre nőtt.

Az összes keleti országból nyugatra áramló munkaerőnek összességében 70 százaléka vette az irányt a Brit-szigetek és Írország felé. A bolgárok és románok többsége eddig az államközi megállapodásokat kihasználva Olaszországot vagy Spanyolországot választotta. Ebben most fordulat jöhet. A munkavállalási korlátozások megszűnésével a britek évente harminc-hetvenezer, a németek pedig évi minimum hetvenezer bolgár és román érkezésére számítanak. A lengyel példa azonban ennél nagyobb tömegek érkezését vetíti előre.

Munka határok nélkül

Aggodalom ide vagy oda, a munkavállalók fizikai áramlását a mai szabályok szerint nem lehet korlátozni, hiszen 1968 óta a szabad munkavállalás az Európai Közösség négy alapjogának egyike. 2000-ben az akkor még 15 tagú unió polgárainak mindössze öt százaléka, 19 millió ember élt valamely másik tagországban.

Ez az arány a közösség 27 tagúra való duzzadása után, pár év alatt 6,4 százalékra nőtt. A befogadó országok eltérő számítási módszerei miatt persze szinte lehetetlen megállapítani, hogy hányan élnek más tagországban. Nagy-Britanniában például azokat számítják emigránsoknak, akik az országhatáron kívül születtek, míg Németországban azokat, akiknek nincs állampolgárságuk. A számítás kibocsátó szemszögből sem egységes. Ausztriában a három, Belgiumban a hat hónapnál, Finnországban pedig csak az egy évnél hosszabb ideig távol lévőket számítják emigránsnak. Nem így a keleti országokban, például Lengyelországban és Romániában, ahol csak az örökre kivándorlókat számolják.

Nem megalapozott

A nyugati politikusok elsősorban attól tartanak, hogy a bolgár és román állampolgárok az otthonihoz képest bőkezű szociális támogatások reményében költöznek országaikba. Azzal érvelnek, hogy a brit és általában a nyugat-európai jóléti rendszerek nem képesek kezelni a jelenlegi nagymértékű munkaerő-piaci mobilitást.

A számok és az eddigi tapasztalatok tükrében azonban a brit aggodalom nem tűnik teljesen megalapozottnak. Nagy-Britannia – ahogyan a legtöbb nyugati ország is – eddig nettó haszonélvezője volt a keleti országokból érkező migrációnak. 2010-ben például 34 ezer brit távozott külföldre, míg a más tagországokból érkezők száma 156 ezer volt. Hivatalos adatok szerint a 2010 óta Nagy-Britanniába érkezett uniós polgároknak alig két százaléka vett igénybe munkanélküli-segélyt. Miután a bevándorlók többsége életerős fiatal, az általuk befizetett adó meghaladja az igényelt szolgáltatások összegét, ami azt jelenti, hogy 35 százalékkal többet fizetnek be a kincstárba annál, mint amit juttatások és szolgáltatások formájában kivesznek. Ezzel egy időben a kivándorlók jelentős része időskorú, aki nyugdíjából kényelmesebb életet szeretne élni valamely déli vagy keleti országban. Az időskorú kivándorlók így nem a brit, hanem a szegényebb országok egészségügyi ellátását használják.

Szigorodó szociális politika

A célországok kormányai csak reménykedhetnek abban, hogy a Bulgáriából és Romániából érkezők is a korábbi keleti bevándorlóhoz hasonlóan reagálnak majd a munkaerőpiac megnyitására. A nyugati vezetők ezzel együtt nem bízzák a véletlenre a dolgot. Noha míg a szabad mozgást és munkavállalást uniós alapelvek miatt nem lehet korlátozni, addig a szociális szabályozások már nemzetállami hatáskörbe tartoznak. A jogosultság megítélésében két fő irányelv van gyakorlatban. Míg az északi és egyes nyugati országok hatóságai jellemzően az igénylő rászorultságát mérlegelik, addig több helyen az alapján döntenek, hogy az igénylő korábban dolgozott-e, vagy fizetett-e be bármit is a rendszerbe. Van, ahol egyéb módon is nehezítik a külföldiek dolgát: az Olaszországba, Görögországba és Spanyolországba érkező uniós munkavállalóknak például bonyolult bürokratikus procedúrákat kell végigjárniuk, ha bizonyítani akarják jogosultságukat. Minden jel arra utal, hogy az eddig bőkezű országok is a déliekhez hasonló szigorításokra készülnek. David Cameron miniszterelnök az újonnan érkezők szociális kedvezményekre való jogosultságát készül megnyirbálni.

London döntése értelmében a kiutasítottak egy évig nem térhetnek vissza az országba. Hasonló lépésekre készül Németország és Hollandia is. Bajorország friss szabályozása szerint a frissen érkezők három hónapig semmiféle szociális segélyre nem jogosultak.

A Nyugatnak azonban nem csak a keletiektől kell tartania. 2013 novemberében a brit Economist magazin új jelenségről számolt be. A gazdasági válság begyűrűzése óta már nemcsak keletről, hanem délről is tömegek tódulnak Nagy-Britanniába. Nem véletlenül: a fiatalok körében számolt munkanélküliség Spanyolországban 58 százalék, és a többi déli országban is meghaladja a 30 százalékot. Míg korábban a francia, olasz és spanyol állampolgárok elsősorban a gazdasági életben vagy diákként voltak jelen, addig ma már az „alantasabb” munkakörökben, így honfitársaik éttermeiben is elkezdték felváltani a kelet-európai munkavállalókat. A folyamat ott tart, hogy 2012-ben már több „régi európai” érkezett a sziget-országba, mint új tagállam polgára. Az Economist felhívja a figyelmet egy furcsa jelenségre is: a britek valamilyen okból a nyugati migránsok érkezését a keletieknél jóval kevésbé sérelmezik.

Sayfo Omar