– A londoni olimpián való egyéni szereplését kudarcként élte meg, s azt nyilatkozta, elgondolkodott azon, hogy abbahagyja a versenysportot. Mi hozta a változást?

– Egyrészt az ottani sikertelenségem. Ha jó helyen végeztem volna, minden bizonnyal tényleg befejezem az aktív sportolást. De a legjobb 16 között elvéreztem, s azt gondoltam, nem köszönhetek el így. A folytatással kapcsolatos elhatározásban ugyanakkor leginkább az erősített meg, hogy tudtam, a 2013-as világbajnokságot Budapesten rendezik. Régóta vágytam arra, hogy egyszer itthon, hazai közönség előtt léphessek pástra világversenyen. A csapatbajnoki arannyal ráadásul felcsillant a remény bennem, hogy esetleg a riói olimpián is felállhatunk a dobogó legtetejére. Londonban erre egyébként sem volt lehetőségünk, mivel abban az évben kihagyták a programból a férfi párbajtőrcsapat versenyszámot. Öregnek nem érzem magam, komolyabb sérülésem soha nem volt, így aztán minden adott ahhoz, hogy 2016-ban, 41 évesen megmérettessem magam a brazil fővárosban.

– Ön a legidősebb a csapatban. Ez hátrányt vagy előnyt jelent?

– 2008-ban több csapattársam abbahagyta a vívást, és azon kaptam magam, hogy én lettem a legidősebb a válogatottban. Ez a változás leginkább abban nyilvánul meg, hogy míg régebben a versenyek után egy-másfél nap alatt magamhoz tértem, ma már legalább három napra van szükségem ehhez. Ugyanakkor van egy kis respektem: ha kiállok a pástra, a fiatalabb ellenfelek tartanak tőlem. Ez a sportágban eltöltött időnek és az elért eredményeimnek egyformán köszönhető. Régen, mikor az idősebb vívók megszólaltak, odafigyeltem rájuk, most pedig engem hallgatnak meg a fiatalok: ez felelősség, ilyenkor az ember próbál bölcsebb lenni, okosakat mondani.

– Milyen reményekkel indul a riói olimpián?

– Egyelőre az a feladat, hogy kijussunk, hiszen a kvalifikáció még hátravan, és ha sikerül is megszerezni, még lehet bökkenő, mint a pekingi olimpián. A kínai válogatott, amelyik zöldkártyát kapott, a négybe kerülés során jól megvert minket. Azonban azt gondolom, ha már Rióba kijut a magyar csapat, jó esélyekkel éremért fog küzdeni.

– Nagyok az elvárások, hiszen a média és a közvélemény is eredményeket vár egy ilyen sikersportágtól, mint a vívás.

– Igen, ez így van. Pekingben rosszabb volt a helyzet annyiban, hogy sokáig egyik sportágban sem szereztek a mieink érmet. Ezért valóban volt egy ilyen nyomás a média felől, tegyük hozzá, jogosan. Londonban Szilágyi Áron már az első napokban aranyérmes lett. Én aznap érkeztem meg a brit fővárosba, és Áronnal kerültem egy szobába. A győzelme annyira feldobott, hogy én sem tudtam aludni hajnalig. Áron aranyérme abban is segített, hogy csökkenjen a ránk nehezedő nyomás. Ezt a felszabadító érzést az egész magyar csapat érezte: olyanok is szereztek érmet, akiktől egyébként nem vártuk.

– A nagy próbatételek előtt érdemes tájékozódni a versenytársak stílusáról?

– A mezőny nagy részét ismerjük. Évek óta vívunk egymással. Jönnek persze folyamatosan újak, de őket is hamar kiismerjük, mivel körülbelül kéthetente vannak versenyek, így elég sűrűn találkozunk. Előre sosem tudjuk, kivel fogunk összekerülni a versenyeken, így inkább azokra a versenyzőkre próbálunk felkészülni, akikkel általában meggyűlik a bajunk.

– Van olyan versenyzői stílus, ami kifejezetten kellemetlen vagy nehézséget okoz?

– Általában azokkal birkózom meg nehezen, akik francia markolatú tőrrel vívnak. Ennél a fegyvertípusnál lehet játszani egy kicsit a penge hosszával attól függően, hogy a használója hol fogja meg a markolatot. Akik ilyen tőrrel vívnak, általában lábra vagy csuklóra szúrnak…

– Nyilván mentálisan is fel kell készülniük: élsportolóként luxus kihagyni a sportpszichológus segítségét…

– Maximálisan szükségünk van ezekre a szakemberekre, bármennyire is hiszünk magunkban, bármennyire is ügyesek és tehetségesek vagyunk. Ahogy a fizikai, úgy a lelki és szellemi felkészülés is elengedhetetlen. Egy edző kevés ehhez. Úgy látom, ma már a fiatal vívók közül is egyre többen élnek ezzel a lehetőséggel. Persze nem biztos, hogy az a legmegfelelőbb sportpszichológus, akibe legelőször belebotlunk, keresgélni kell, s előbb-utóbb rátalál az ember a legjobbra.

– A szakmabeliek és a tanítványai szerint is nagyon nyugodt ember…

– Soha nem értettem ezt a véleményt, ugyanis kifejezetten izgulós típus vagyok, még a hazai válogatóversenyek elején is előfordul, hogy idegeskedem. Úgy látszik, jól palástolom ezt a tulajdonságomat. Igaz, rendszerint az első néhány asszó után lenyugszom, lehet, hogy emiatt nem veszik észre. Szokták kérdezni, miért nem kiabálok asszó közben. Bevallom, engem ez fárasztana. Boczkó Gábor társamat nem, ő minden tusnál üvölt egyet. Ha én tenném ezt, valószínűleg összeesnék utána, mivel a kiabálás elvenné az összes energiámat.

– Létezik ideális vívóalkat?

– Tulajdonképpen nem. A jó reflexek szükségszerűek ahhoz, hogy valaki sikeres sportoló legyen, ugyanakkor jó vívó válhat alacsony vagy magas, vékony vagy kötött izomzatú, fiatal vagy idősebb, fürge vagy lomhább emberből is.

– A lelkialkat sem befolyásolja a sikerességet?

– A vívásban a nyugodtság és a türelmesség, ugyanakkor a robbanékonyság is előny. Persze a fegyvernemek között ilyen téren is van különbség: egy kardozó sokkal dinamikusabb, rámenősebb, mint egy párbajtőröző, aki viszont higgadtabb, átgondoltabb. Ez is a szépsége ennek a sportágnak.

– Köztudott, hogy például a zenészek között sok a műszaki beállítottságú ember. Vannak olyan szakmák, amiket a vívók inkább választanak?

– Sok a jogász, a közgazdász és az orvos köztünk, de vívókkal igazából az élet minden területén találkozhatunk.

– Valaha úgy élt a köztudatban, hogy a vívás úri sport…

– Ez ma már nem állja meg a helyét. Az viszont igaz, hogy a vívótársadalom többsége ma is értelmiségi. Sok a magasan iskolázott ember, s ez talán annak köszönhető, hogy ebben a sportágban fokozottan szükség van intelligenciára: túl kell járnunk az ellenfél eszén. A sportág vezetői nemzetközi szinten is ügyelnek arra, hogy az új szabályokkal megőrizzék a vívás tisztaságát és eleganciáját. Ma már egy gőzelem után például tilos elhajítani a sisakot. A hónunk alá csapva először kezet kell fogni egymással és a zsűrivel, csak azután lehet örülni.

– Van civil foglalkozása?

– Főállású vívó vagyok és vívóedző. Közel a negyvenhez nehéz lenne bármilyen más szakmába belekezdeni, meg aztán ehhez értek, ezt szeretem csinálni. A Honvédban Somfai Péter csapattársammal együtt viszünk egy több mint harmincfős gyerekcsoportot.

– Több sportág edzője is említette, hogy a mostani testnevelési tagozatos gyerekek olyan fizikai állapotban vannak, mint húsz éve az átlagos iskolások. Önök mit tapasztaltak?

– Ez nagyon változó. Van, akinek az állóképességével komoly bajok vannak, de akadnak szerencsés alkatúak: ez egyéni fizikai adottság kérdése. Az már más kérdés, hogy az elhivatottság mennyire van jelen. Nem tudom azt mondani, hogy régen, az én időmben ez másképpen volt, és nem is szeretem az ilyen általánosító megállapításokat, de az tény, az elmúlt húsz-harminc évben sok minden megváltozott. Inkább azt mondanám, aki bekerül, nehéz megtartani: a sporton kívül ugyanis nagyon sok egyéb elfoglaltságuk van a gyerekeknek, a tanulás egyre keményebb, egyre nő az iskolai elvárás. Idén három nagyon tehetséges lány hagyta abba a vívást, mert egyszerűen nem tudta a sportot a tanulással összeegyeztetni.

– Másfelől azonban a nagy versenyeket követően, például a tavalyi vívó-vb után megnőtt az érdeklődés a sportág iránt…

– Minden nagy világverseny után érezni, hogy ugrásszerűen megnő az érdeklődés. Idén, anélkül hogy szórólapoztunk volna, rengetegen jöttek a vívóterembe, keresték a szakosztályvezetőt, hogy megtudjanak valamit a sportágról. Szi­lágyi Áron aranyérme után például sokan kezdtek el kardozni, Nagy Tímea győzelmei után pedig rengeteg kislány kezdett el vívni. Ez szerencsére minden sportágra jellemző, a tavaly vívó-vb-nek ráadásul jó volt a médiavisszhangja. Egy ilyen lehetőséget pedig érdemes kihasználni.

– Ha már utánpótlás: jut-e elég támogatás?

– Ígéretet kaptunk. Jómagam a vívószövetség tagja vagyok: azt látom, lehet pályázni, van e célra elkülönített keret. De aminek a legjobban örülünk, hogy az iskolai vívás is beindulhat: ez azt jelenti, hogy a testnevelésórák keretén belül a vívóedzők tartanának foglalkozásokat. Franciaországban ez a modell működik, ott ennek komoly hagyományai vannak. Egyébként nálunk is van ilyen iskola, éppen a Honvéd egyik edzője, Buday István tart ilyen jellegű foglalkozásokat a XVII. kerületben, ami nagyon jól bevált, kiváló versenyzők kerülnek ki onnan. Ez tehát elvileg működőképes, és jót tesz az utánpótlásképzés ügyének. Persze együtt kell működni az iskolákkal. Kell az iskolavezetés és persze a szülők részéről erre fogadókészség. Ha ez a modell elterjedhetne, ki tudnánk szélesíteni a bázist, egyre több gyerek ismerkedhetne meg a vívással. Nem kell mindenkinek bajnoknak lenni. Az is hasznos tagja lehet a klubnak, aki lejön, itt van minden nap, általuk is felnő a következő generáció.

Szentei Anna, Szencz Dóra