– A zenekart jellemzően alternatív rockbandaként definiálják. Megállja a helyét ez a jelző?

– Ha azt vesszük alapul, hogy a kereskedelmi rádiók nem nagyon játsszák a dalainkat, zenénk az underground stílusjegyeit hordozza – így egyesek számára nehezen befogadható – akkor igen. Ugyanakkor kár lenne beskatulyázni egy együttest. Vannak, akik ragaszkodnak olyan címkékhez, amik alapján szortírozni képesek a hazai és nemzetközi zenekarokat, de szerintem erre semmi szükség.

– Milyen mértékben befolyásolja egy fiatal együttes sikerességét az, hogy dalaikat játsszák-e a hazai rádiócsatornák vagy sem?

– Nekünk jót tett, hogy a Petőfi Rádió évekkel ezelőtt felfigyelt ránk, és népszerűsíteni kezdte a zenénket. Igaz, amikor ez történt, mi már a második országos turnénkon is túl voltunk, viszont ezzel együtt azt gondolom, szükségünk van rájuk, ahogy nekik is ránk. Fontos, hogy egy zenekar a rádión keresztül is érvényesülhessen, hiszen így elérheti a potenciális rajongóit. Sajnálom, hogy a Petőfi az elmúlt időszakban nem abba az irányba tartott, amilyenbe a kezdetekkor elindult. Úgy tűnik, próbálják felvenni a versenyt a kereskedelmi rádiókkal, és én nem hiszem, hogy ez lenne az útjuk. A Petőfinek bátran, és minden más médiumtól függetlenül formálnia kellene a trendet, nem pedig követni azt.

– Miért van ilyen negatív véleménnyel a kereskedelmi médiáról?

– Mert a megmondók megfeledkeztek arról, hogy teljesen mindegy, mit sugároznak, az emberek úgyis megnézik, meghallgatják. Olyan kifejezéssel találkoztam a minap valahol, hogy elkapcsolási faktor. Ami tömören annyit jelent, hogy a televízióban azért látunk annyi gagyi műsort, mert nekünk az kell. Komolyan azt gondolják rólunk, hogy nem tudunk befogadni mást, mint valóságshowkat, meg amerikai filmvígjátékokat.

– A Vad Fruttik dalai között sok a dep­resszív hangulatú. Dalszövegei a saját érzelmeit tükrözik, vagy általános korképet festenek a mai 20-as, 30-as generáció lelkivilágáról?

– Is-is. Gyakran vagyok „nem jól”, ez igaz. Talán majd egyszer gyökeresen megváltozom, viszont most nem sok olyan dolgot látok a környezetemben, ami boldogságra adna okot. Csomó barátom hagyta el az országot az elmúlt évek alatt. Ez elszomorít.

– Kollázs című számuk épp erről szól…

– A legújabb albumunk decemberi megjelenéséig nem nagyon énekeltem „up to date” dolgokról, Géczi János költő barátommal való egyik beszélgetésünk után úgy döntöttem, most arról fogok írni, ami körülöttem zajlik. Az elvándorlás problémája persze nem csak engem érint. Nagyon sok fiatal dilemmázik azon, hogy mi a jó döntés: itthon maradni vagy elszaladni messze.

– Talán mert sokan közülük azt gondolják, külföldön kolbászból van a kerítés…

– Bátorság kell azért ám ahhoz, hogy az ember nekivágjon a semminek. Azt viszont biztos hallotta már mindenki, hogy a kinti fizetések magasan verik a hazai átlagot, és ha bizonyos szegmenseiben drágább is külföldön a megélhetés, mint itthon, pár ezer euróból könnyebb félretenni, mint pár ezer forintból. És még valami: tavaly 2,4 milliárd dollárt – a GDP 1,8 százalékát – küldtek haza a kint dolgozók.

– Soha nem gondolkozott azon, hogy elhagyja a hazáját?

– Főiskolásként a barátaimmal tervbe vettük, hogy elutazunk Spanyolországba narancsot szedni, de aztán ez nem jött össze. Ha nem lenne a zenekar, lehet, hogy lelépnék. Nehéz jó munkát találni Magyarországon. Elsősorban ez generálja az egész mizériát.

– Magyar együttesként tudnak érvényesülni nemzetközi szinten is?

– Miért lenne igény ránk olyan országokban, ahol amúgy is tobzódnak a jobbnál jobb fiatal, helyi bandák, és ahol nem értik, miről énekelek? Persze van kivétel, mint például Manu Chao, aki gyakran a számain belül is több nyelven szólal meg, és egyike a föld legsikeresebb zenészeinek. A „magyar” ma még nem népszerű brand, angol nyelvű számaink pedig nincsenek, így aztán világossá válik, miért nincs nekünk egyelőre keresnivalónk külföldön.

– Mint fiatal zenészeket, hogyan érinti önöket a lemezpiac válsága?

– Állítólag az egyik torrentoldalon már platinalemezesek vagyunk az új albummal. A lemezvásárlás csak azoknak az embereknek fontos, akiknek kell, hogy legyen valamilyen kézzelfogható ereklyéjük a zenekartól. A többiek egyszerűen letöltik a számainkat. De nem dőlünk a kardunkba, ott vannak a koncertek, ahol kárpótol bennünket a közönség. Kell annál nagyobb elismerés, mint hogy a decemberi lemezbemutatónkon csordultig telt a Petőfi Csarnok?

– Nyugaton már elterjedt szokás, hogy fiatal zenészek menedzsmenttel foglalkozó könyvekből próbálják megtanulni, hogyan kell felépíteni zenekarukat, mitől lesz jó egy koncert. Érdekli az ilyenfajta szakirodalom?

– Nem igazán. Az együttes menedzselése nem az én feladatom, hanem egy szakképzett menedzseré. Turnék, zene- és dalszövegírás mellett nekem nincs se kedvem, se időm ilyesmivel foglalkozni. Az viszont igaz, hogy szeretek mindent előre végiggondolni, például a koncertek menetét is sokszor előre megtervezem, és ha ennek ellenére sem sikerülnek a dolgok, az rányomja a bélyegét a hangulatomra. Persze tudom én azt, hogy nem lehet állandóan nyerni, meg hogy a negatív élethelyzetekből is tanul az ember, de ezekből meg már elegem van. Szívtam eleget, többet nincs kedvem.

– Kritikus önmagával szemben?

– A végletekig. Anyám szigorú, katolikus szellemiség szerint nevelt, aminek az lett a következménye, hogy ahelyett, hogy szoros kapcsolatom alakult volna ki az egyházzal, egyre jobban eltávolodtam tőle. Nem tudom elfogadni azt, hogy minden az én vétkem, meg hogy eleve rossz vagyok, de ha gyónok, akkor az egész oké. Az állandó megfelelési kényszer, az ideákhoz való görcsös alkalmazkodás vágya mára enyhült bennem, de nem múlt el teljesen. Néha túl kedves vagyok emberekkel, akkor is, amikor már én sérülök.

– Sokszor úgy tűnik, teljesen kiábrándult a világból, ami ilyen fiatalon ijesztő. Van még, amiben hinni tud?

– Magamban és a munkámban. Jó dolog ám zenélni – tessék kipróbálni otthon is, lehet üvölteni nagyokat.

– Hogyan születnek a Vad Fruttik dalszövegei?

– Ma már nem úgy, mint az elmúlt pár évben, hogy leülök, és mindenáron próbálok kipréselni magamból szépen csengő gondolatokat. Sokat foglalkozom költészettel, és most már tudom, hogy a dalszövegírás kicsit más, mint szabadon írni. Léteznek bizonyos sémák a fejemben, amelyek alapján dolgozom. A zene lüktetése már eleve ad egy keretet, amiből nem lehet csak úgy kiugrálni. Ha például egy asztalról írok, nem hagyhatom ki a színét és azt, hogy ragad-e vagy sem, míg egy prózai műben sokkal több eszközzel lehet ezt megfogalmazni. Próbálok kevésbé szenvelgős lenni, ezért bizonyos helyeken kevesebb jelzőt használok, ettől vaskosabb lesz a szöveg. Géczi János költő azt tanácsolta nemrégiben, ne finomkodjak, próbáljak az emberi agyak velejéig hatolni. Nem költeni és metaforákat gyártani, hanem „ütni öt kiló hússal a fejeket”, és azt mondani, ez van, ezt kell megenni. Legutóbb egy álomkép fogalmazódott meg bennem: „A város peremén cirkusz áll, koszosan, pirosan, sárgán, s én veretek e veterán körhintán porcelánkanca hátán”. Örülök, amikor kijön belőlem egy ilyen. Aztán persze tovább keresem a szavakat.

– Elég sokszor ír fiatalkori sérelmeiről. Nehezen emészti meg az élete során elszenvedett kudarcokat?

– Igen. Az unokaöcsémmel együtt nevelkedtünk, hasonlóak a problémáink, de ő koránt sem bénázik annyit, mint én. Hajlamos vagyok évekig görcsölni valamin. Sokszor uralkodik el rajtam az „engem nem vettek be a focicsapatba” hangulat, de azt veszem észre, minél idősebb vagyok, annál jobban kezelem ezeket a helyzeteket, és egyre gyakrabban tudok magamnak megnyugtató válaszokat adni a miértekre. Változom.

– És a zenéjük?

– Az is. Tény, hogy eddig nagyon sok volt benne az önsajnálat. Szeretnék kivergődni ebből a sziruposságból. A következő lemezünket még férfiasabbra tervezem. Kicsit borostásabbra. Azt szeretem, ha bedugnak a 220-ba. Van az énemnek egy erős része, ami ezt kívánja. Megnyalni a laposelemet. Szórakozni az elektronikával.

– Nem tart attól, hogy lehangoltsága a zenén keresztül átragad a fiatalokra?

– Azt gondolom, számukra nem példakép, hanem tükörkép vagyok.

Szencz Dóra