Egy fedél alatt egy pszichopatával

Mit tehet egy ember, ha számára vonzó tulajdonságokat és jellemvonásokat vél felfedezni valakiben, és összességében szimpatikusnak, mi több, példásnak találja az illető viselkedését? Lehetséges reakciói közül az egyik: rajongani kezd érte, és kifejezésre juttatja, mennyire nagyra tartja azért, ahogyan él és gondolkodik.

És mit tehet az a másik, aki érzékeli, hogy bizonyos szavakkal, tettekkel azonnali és pozitív válaszokat vált ki egyesekből? Lehetséges reakciói közül az egyik: valódi meggyőződésétől függetlenül úgy kezd viselkedni, hogy növelje e visszajelzések számát, és emelje azok tétjét.

És ezzel el is érkeztünk a Tartuffe lényegéhez: Jean-Baptiste Poquelin, vagyis Moliére 1664-ben írott komédiája ugyanis egyfelől az álszentség és a képmutatás, másfelől a rajongás és a vakhit kérdéseit vizsgálja.

Az 1660-as évek Párizsában játszódó darab egyik főszereplője, Orgon úr, egy módos francia polgár a templomban felfigyel a koldusszegény, ám annál áhítatosabbnak tűnő Tartuffe-re, és olyan mély benyomást gyakorol rá a hitbuzgalma, hogy otthonába fogadja a fiatalembert, kosztot és kvártélyt biztosítva neki.

Házának lakói – köztük második felesége, Elmira, és első házasságából származó, felnőtt gyermekei – azonban kisvártatva jelzik: a vendég viselkedése kissé visszás. Mintha csupán hirdetné a keresztény erkölcsöt, de nem aszerint élne. Vagyis mintha képmutató volna.

Orgon úr és mélyen vallásos édesanyja, Pernelle kitartanak amellett, hogy Tartuffe érdemes a bizalomra és a pártfogásra. Elmira azonban kisvártatva meggyőződhet a ház új lakójának valódi természetéről: a fiatalember ugyanis szemet vetett rá, és megpróbálja a szeretőjévé tenni.

Az asszony ezek után kockázatos lépésre szánja el magát: csapdát állít Tartuffe-nek, remélve, hogy az álarc ledobása végre felnyitja férje szemét. Csakhogy elképzelhető, hogy mindez immár idő utáni: a fiatalember olyannyira elnyerte Orgon bizalmát, hogy több ütőkártya birtokába jutott. S nem sok kétség lehet felőle, hogy ha eljön az ideje, ki is játssza majd azokat…

A darab tehát elsősorban azáltal hat, hogy a címszereplő vélt és valós jelleme közti kontraszt nem is lehetne élesebb: Tartuffe egyáltalán nem az az áhítatos, jámbor, szent ember, akinek Orgon és Pernelle akarja látni, épp ellenkezőleg: megtévesztő hazug, mesterien manipuláló, mohó csaló, aki nem érez hálát a sorsában beállott, kedvező fordulat miatt, sőt: egyre többet és többet akar. És nem kizárólag Elmirát – jótevője élete is kell neki, a maga teljességében, vagyis a házával, a nejével, és a társadalmi státuszával együtt!

Tartuffe-ben tehát a napjainkban oly népszerű krimik, thrillerek és horrorok pszichopatáinak XVII. századi irodalmi felmenőjére ismerhetünk: a környezetében tartózkodók fájdalmára, veszteségeire érzéketlen, kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartó, gátlástalan bűnözőre, aki azon van, hogy birtokba vegye gazdatestet, amelyet korábban megszállt, mint egy parazita.

Orgon úr ehhez képest egy ideálkereséstől hajtott, öregedő férfi, aki sokáig nem ismeri fel védence valódi szándékait. Mint ilyen, bosszantóan rövidlátó és zavaróan meggondolatlan, aki nevetségessé teszi önmagát, és kellemetlen helyzetbe hozza az övéit.

És bár kettejük viszonya egyértelműen az elkövető és a sértett, a károkozó és a károsult rendszerében határozható meg, az mégsem a nyílt szembenállásról szól. Tartuffe-nek ugyanis egyértelműen egy Orgonhoz hasonló – gazdag, ugyanakkor nem túl éles eszű, tehát félrevezethető és megkopasztható – emberre van szüksége ahhoz, hogy tervét végrehajtsa. Orgonnak ugyanakkor egy Tartuffe-höz hasonló figura színre lépése kell ahhoz, hogy erőt vegyen magán, és sarkára álljon, és despotaként megkísérelje családtagjaira erőltetni az akaratát. E két alak egymásra van utalva, és kölcsönösen a legrosszabbat hozzák ki a másikból!

Moliére darabja tehát nem csak a képmutatás, álszentség és manipuláció, de a körülményekről tudomást venni nem akaró vakhit, továbbá az arra méltatlan személy iránti rajongás megszűnésének komédiája is. A mű legújabb színpadi változatát a dunaújvárosi Bartók Színházban láthatjuk, Őze Áron rendezésében. A mű fordítástörténetét ismerő nézők megállapíthatják, hogy az alkotók Vas István átültetését vették alapul, ám több helyen eltértek tőle: egyes helyeken modernizálva, másutt önreflexív megoldással, betoldással kiegészítve a szöveget. Amikor például az egyik szereplő figyelmezteti Tartuffe-öt, hogy hívő ember a megbocsátásban nem lehet fösvény, a fiatalember odaveti: „Az nem egy másik Moliére-karakter?”, a szerző talán legismertebb színművére, s annak főszereplőjére, Harpagonra utalva ezzel.

De a Tartuffe-re visszatérve: Quintus Konrád elegánsan hozza a végletesen nagylelkű, kígyót keblén melengető Orgont; Spolarics Andrea úgyszólván magától értetődő természetességgel jeleníti meg rigid természetű, tekintélyelvű édesanyját; Marjai Virág határozott, öntudatos és nem ok nélkül gyanakvó szolgálóként ábrázolja Dorine-t, a komornát. Józan László behízelgő modorú, kéjsóvár senkiházivá formálja a címszereplőt, alakításában ugyanakkor kissé háttérbe szorul a karakter kíméletlen, fenyegető volta.

Az előadás lezárása ugyanakkor hangsúlyozza, milyen könnyen megtéveszthető az átlagember, és azt az üzenetet hordozza, hogy ne üljünk fel a látszatnak, legyen bármekkora ügybuzgalommal előállított, bármily tetszetős, bármennyire meggyőző is. És manapság, amikor technikai vívmányok (internetes oldalak, közösségi platformok) és különféle üzenethordozók (posztok, reklámok, e-mailek, videós tartalmak) sora állítható a félrevezető látszat megteremtésének szolgálatába, és az ember tényleg nem lehet elég óvatos, ez bizony megszívlelendő figyelmeztetés!

Aki tehát ellátogat Dunaújvárosba, hogy megtekintse Moliére művének legfrissebb színpadi változatát, egy helyzetkomikumban és erotikus utalásokban gazdag, a mai viszonyok közepette is tökéletesen érthető előadás befogadója lehet, amelyen gyakran ahelyett nevet, hogy bosszankodni kezdene.