Egyre élesebb a feszültség Görögország és Németország között. A megszorításellenes görög kormány lassan az eurozónából való kibukást kockáztatja. Athén és Berlin konfliktusa valójában az Európai Unió északi és déli államai között feszülő érdekellentétének vegytiszta megjelenése.

Kártérítést követel a II. világháború alatt elkövetett náci bűnök miatt a görög kormány. A tét nem kicsi. Egy friss görög tanulmány 269 és 332 milliárd euró közé teszi a német haderő által okozott károkat. Berlin természetesen elzárkózik a fizetéstől és arra emlékeztet, hogy 1960-ban az akkori nyugatnémet kormány már százmillió német márka jóvátételt fizetett a görög királynak, aki ezt követően írásban nyilatkozott arról, hogy hazájának nincsenek további jóvátételi követelései. Ez azonban nem mentség a jelenlegi görög kormány szemében, Alek­szisz Ciprasz miniszterelnök szerint ugyanis akkor csakis a civil áldozatok részesültek a jóvátételből, ami korántsem fedezi a Wehrmacht által okozott anyagi károkat, nem beszélve a háború éveiben Görögország által nyújtott kamatmentes hitelről, melyet Berlin – Ciprasz szerint – máig nem fizetett vissza. A görög kormány ennél is továbbmenve, a német állam tulajdonában álló görögországi ingatlanok jelzálog alá vételével fenyegette meg Berlint.
A görög követelés, politikai tábortól függetlenül, súlyos visszatetszést váltott ki az eurozóna államaiból. Az Európai Parlament liberális frakciójának belga vezetője, Guy Verhofstadt egyenesen az „euró­pai integráció alapjainak aláásásaként” értékelte a görög követelést, utalva arra, hogy az európai országok éppen a „kölcsönös megbocsátás” jegyében helyezték új alapokra a világháború utáni Európa politikájának alapjait.

Tudatosan kiásott csatabárd

A kártérítési botrány csupán újabb fejezet a német és a görög kormányzat közti politikai háborúban, mely idén, a megszorításellenes Sziriza kormányra kerülésével lépett új szintre. Berlin és Athén a 2008–2009-es gazdasági válság óta folytat diplomáciai harcot egymással. Angela Merkel kancellár – a Görögországnak hitelező trojka, az IMF, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank elképzeléseivel összhangban – következetesen megszorítási intézkedéseket követel görög partnerétől az aktuális uniós és államközi mentőcsomagokért és az adósság visszafizetésének átütemezéséért cserébe. Időközben a külföldi nyomásra hozott intézkedések oly mértékű belpolitikai bizalomvesztést eredményeztek, hogy a kormányzó Új Demokrácia előrehozott választásokat kényszerült kiírni.
A populista Szirizának bejöttek az adósság elengedésére és a minimálbér emelésére tett ígéretei. A január 25-i választásokon az Alekszisz Ciprasz vezette tömörülés a vártnál nagyobb győzelmet aratott. Sokak várakozásával ellentétben a radikális baloldali párt nem balközép koalíciós partnert választott, hanem a szélsőjobboldali Független Görögökkel lépet koalícióra, akikkel egyes-egyedül a korábbi mentőcsomag felrúgásában értettek egyet. A szövetség nyomán a Független Görögök markáns németellenessége gyakorlatilag kormányprogrammá vált.
Sokat elárul, hogy miniszterelnöki beiktatása után Ciprasz első útja a németek által 1944-ben kivégzett hatszáz görög katona emlékművéhez vezetett. Az első diplomata pedig, akivel a kormányfő megbeszélést folytatott, az orosz nagykövet volt, aki megerősítette Moszkva szándékát Görögország gazdasági megsegítésére. Február elején Wolfgang Schaube német pénzügyminiszternek görög kollégájával, Yanis Varoufakisszal való találkozóján alig öt perc kellett ahhoz, hogy a görög fél előhozakodjon a náci múlttal, ami szerinte a jelenlegi német kormány „görögellenes” politikájában él tovább. Ami azonban ennél is húsbavágóbb volt Berlin számára, az az, hogy a görög kormány következetesen kitart a minimálbér és a nyugdíjak emelésére, valamint az elmúlt évek megszorításai során felfüggesztett állami hivatali pozíciók újranyitására vonatkozó választási ígérete mellett.

Szelektív emlékezet

A görög–német kardcsörtetés során két teljesen eltérő nemzeti karakter és önkép ütközik meg egymással. A német szorgalmas népként tekint magára, mely a múlton nem bánkódva, kitartással és kemény munkával takarította el a II. világháború romjait és emelte fel országát Európa legnagyobb gazdaságává. Német szemmel nézve a görög gazdaság válsága elsősorban az ország lakóinak munkamoráljával, pontosabban annak hiányával magyarázható.
Ezzel szemben a görögök a külföldi nagyhatalmak áldozataként tekintenek országukra. Konszenzusos meggyőződés szerint azért tartanak ott, ahol, mert először az Oszmán Birodalom, majd a náci Németország szipolyozta ki, döntötte romba hazájukat. Ezt a gondolatot viszi tovább Alekszisz Ciprasz és kormányának narratívája is, miszerint a gazdasági nehézségek nem a féktelen költekezésnek, a rossz adófizetési morálnak és a túlburjánzó bürokráciának, hanem a francia és német bankok kolonialista politikájának köszönhetők.
Zárójelben persze érdemes megjegyezni, hogy mindkét nemzet nagyvonalúan bánik a tényekkel önképének megalkotása során. A németek hajlamosak megfeledkezni a II. világháborút követő nyugati segélyekről és tartozásaik enyhítéséről, különösen arról, hogy utóbbit az 1953-as londoni konferencián többek között Görögország is megszavazta. Hasonlóképp a görögök is könnyen szemet hunynak afelett, hogy a XIX. században bajor segítséggel építették fel közintézményeiket, hogy az 1940-es években egyedül a britek közbenjárásán múlt, hogy a Balkánon egyedüliként nem kerültek a Szovjetunió érdekszférájába, amelynek köszönhetően gazdaságuk ha csak pár évre is, de Japánéhoz hasonló növekedési pályára állhatott. A görögök ugyancsak könnyedén megfeledkeznek arról a tényről, hogy az Európai Unióhoz való 1981-es csatlakozás nélkül milliárdos forrásokat kellett volna nélkülözniük, és nem jöhetett volna létre a 2009-ig tartó jólét.
A Sziriza-kormány mégis szabadságharcként állítja be a német követeléssekkel szembeni ellenállást. A narratíva szerint a görögök egyszer már legyőzték a nácikat, így a mai németeknek nincs erkölcsi alapjuk nyomást gyakorolni Görögországra. Berlinnek tehát – ha másért nem is – legalább szolidaritásból el kellene engednie a kölcsönöket. A német lakosság persze nem így látja ezt. A ZDF közszolgálati televízió múlt heti felmérése szerint pár hét alatt 52 százalékról 40 százalékra süllyedt azoknak az aránya, akik Görögországot az eurozónában tartanák.

Régiók harca

Miközben Athén egyik kezével követel, a másikkal koldul. Noha a görög kormányban nem szeretik az Európai Uniót, érthető okokból rettegnek az eurozóna elhagyásának következményeitől. Ha ugyanis az Európai Központi Bank elzárná a likviditási csapokat, a görög bankok azonnal összeomlanának. Ahhoz, hogy az állam ki tudja fizetni a közalkalmazottakat, saját valutát kellene nyomtatnia, és meg kellene akadályoznia a pénz kiáramlását az országból. A visszatérő drahma árfolyama szükségszerűen jóval alacsonyabb lenne az euróénál. Ez az importcikkek árának komoly emelkedését vonná maga után, ami az életszínvonal drámai zuhanását eredményezné. A külföldi valutában felvett hitelek visszafizetése pedig szinte lehetetlenné válna.
A görög–német párbaj valójában az Európai Unió északi és déli államainak jelképes küzdelme. Azért éleződött ki épp kettőjük közt a harc, mert az északiak közül Németország idegenkedik leginkább az inflációtól, a déliek közül pedig Görögországban a legnagyobb a munkanélküliség és az egy főre jutó államadósság. A probléma azonban általános. Noha enyhébb mértékben, de a Görögországéhoz hasonló problémákkal küzd Olaszország és Spanyolország is, és a német állásponthoz hasonló attitűd jellemzi Nagy-Britanniát, valamint a Skandináv- és Benelux-államokat. A játszmának azonban nem lehet két győztese. Vagy az északi kormányok egyeznek bele a déliek megsegítésébe és az ezzel együtt járó magasabb belföldi inflációba, vagy a déliek nyelik le a csökkenő fizetések és növekvő munkanélküliség keserű piruláját. Az eurozóna egyben tartása a gazdasági közösség egyik legnagyobb kihívása lesz.
Sayfo Omar