„Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az összeomlásban, reményt a hontalanságban… Adhat-e valaki ennél többet nemzetének?!” Szeleczky Zita színművésznőre emlékezünk születése századik évfordulóján.

Hirdetés


1915. április 20-án született Szeleczky Zita, az orosz megszállás előtti Magyarország egyik legnépszerűbb, legszebb színésznője. Nemcsak közkedvelt, hanem kiemelkedően tehetséges is volt. Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia legendás elnöke azt mondta róla: „Ilyen tehetség száz évben csak egyszer születik!” 1937-től a Nemzeti Színház rendes tagja volt, két évvel később a társulat titkos szavazása alapján megkapta a legtöbbre értékelt fiatal kollégának járó Farkas–Ratkó-díjat. Színházi alakításairól sajnos csak korabeli emlékezésekből, kritikákból kaphatunk képet, de az akkor fénykorukat élő magyar filmeknek hála, ma is láthatjuk csillogó tehetségét, elragadó báját. Olyan színészek voltak filmes partnerei, mint Jávor Pál vagy Páger Antal, együtt játszott Kabos Gyulával, Bilicsi Tivadarral, Csortos Gyulával, Mály Gerővel, Latabár Kálmánnal, Vaszary Pirivel és Kiss Manyival.

Népszerűsége Karády Katalinéval vetekedett. Igazi sztár volt. Esküvőjére emberek tömege volt kíváncsi, az esemény még a filmhíradóba is bekerült. A nemzet kishúgaként emlegették, amire nagyon büszke volt. A katonák körében is óriási népszerűségnek és tiszteletnek örvendett, a kívánsághangversenyekkor őt várták a legjobban. Elneveztek róla öt páncélost, sőt egy egész tüzérüteg, százhatvan honvéd jegyezte el őt jelképesen. Rászolgált erre a nagy szeretetre. Rengeteg levelet kapott a katonáktól, sokszor hajnalig írta alá a képeket: „Egy értünk harcoló magyar katonának sok szeretettel…” Látogatta a sebesült honvédeket a kórházakban, és amikor megtudta, hogy kint, a fronton megfagynak a katonáink, egy filmjének teljes bevételéből meleg holmikat vásárolt, és kiküldte nekik a frontra. 1945 tavaszán hagyta el az országot a betörő orosz csapatok elől menekülve. Távollétében később bűnösnek mondták ki népellenes bűntettben, mert szerepelt a honvédeknek szóló kívánsághangversenyeken, és egy alkalommal elszavalta Petőfi Sándor Föl a szent háborúra című versét. Három év börtönre és vagyonelkobzásra ítélték.

A határ átlépésével Szeleczky Zita számára kezdetét vette a több mint négy évtizedig tartó emigráció. Útja előbb Olaszországba, majd Argentínába, később az Egyesült Államokba vezetett, de ahogy maga is vallotta, lélekben soha nem hagyta el Magyarországot. Részt vett a Buenos Airesben megalakuló magyar színházak létrehozásában, majd önálló estjeivel lépett fel. Argentínában még filmszerepet is kapott, a sajtó mint az év felfedezettjét ünnepelte, de miután rossz hírét keltették, náci, nyilas bélyeget sütöttek rá, mások már nem akarták szerződtetni.

Korábban írtuk

A művésznő szavait Jávor Zoltán, a művésznő keresztfia által szerkesztett Hit és magyarság című könyvből idézzük: „Ma már tisztább és hívőbb szemmel nézem a történteket, és látom, hogy pontosan akkor állt mellém az Isten, amikor hagyta, hogy legyőzzenek. Mert mi lett volna egy internacionalista filmkarrier esetén belőlem? Kis vígjátékok hősnője, aki üres mosollyal néz bele a fényképész lencséjébe és kétségbeesetten igyekszik szexepiljét megtartani. És talán olyan gazdag és elfoglalt, hogy nem is ér rá Petőfivel, Arannyal, Méccsel vagy Reményikkel foglalkozni. Ettől mentett meg az Isten! Kaptam helyette egy szebb, teljesebb, emberibb magyar sorsot. Külsőségekben elvesztettem mindent: fényt, karriert, nercbundát és a Cadillac-et. Bensőmben az Isten engedett nőni. Vagy egyszerűen megmarasztott annak, aminek küldött: a magyar szó ápolójának, őrizőjének. (…) Így érzem igaznak, teljesnek a sorsom. És annyira egy vagyok a magyarsággal, annyi szeretetet, megbecsülést kaptam egy nemzettől, amennyit egy színésznő csak álmodhat az életében. Amikor Magyarország boldog és gazdag volt, akkor boldog és gazdag voltam én is. Amikor koldus és kifosztott lett, az lettem én is.”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején az argentin rádióban hat nyelven hangzott el felhívása a világ asszonyaihoz, kétségbeesetten kért segítséget szeretett népe küzdelméhez: „Mialatt pedig a magyar hazafiak harcolnak és reménykednek a szabad országok segítségében… Jönnek a kétségbeesett kiáltások: »Segítsetek, küldjetek nekünk muníciót, már nem bírjuk tovább, harcolnak asszonyaink, gyerekeink. Segítség, segítség; segítsetek!« És a Nyugat hallgat. Az egész tisztességes világ szeretne Magyarország segítségére sietni, de semelyik sem képes lépni.”

Miután az Egyesült Államokba költözött, Wass Alberttel jó barátságba kerültek, több levelet váltottak egymással. Az író 1978-ban ezt írta a művésznőnek: „Zitácska: hogy bennünket akarnak elnémítani, kettőnket, az kétségtelen. Ez azonban nem olyan könnyű ám, ugye? A Jóisten »nagy szájjal« áldott meg mindkettőnket, s adott erőt is hozzá, hogy jártassuk szünet nélkül. Hát csak fel a fejjel! (…) A végén mégis csak győzni fog az igaz és jó ügy, mert ez a megdönthetetlen isteni törvény. Igaz, hogy sok nehézségen és akadályon kell átvergődjünk, míg eljutunk oda, de minden leküzdött nehézség csak jobban megerősít bennünket…”

Szeleczky Zita az emigrációra mindvégig küldetésként tekintett. Ismét Jávor Zoltán könyvéből idézve a művésznő szavait: „Jövök mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára, – ma pedig fájó, elérhetetlen álom…” Előadói estjeivel a világ sok pontjára eljutott, őrizve a lángot, verset, dalt, magyar szót. A sokévnyi távollétnek nyoma sem volt kiejtésében, továbbra is gyönyörűen beszélt magyarul.

1990-ben, amint lehetett, hazalátogatott. Televíziót, rádiót itthon képtelen volt hallgatni, annyira zavarta az ott tapasztalt, számára idegen, éneklő, a hangsúlyt soha le nem vivő stílus. A hazatérés örömébe üröm is vegyült, mert megismerhette az akkori baloldali sajtót, több méltatlan támadás is érte, ami megviselte. Szélsőjobboldaliságát firtatták, és azt írták róla, titokban, álnéven jött haza, pedig ez egyáltalán nem fedte a valóságot.

Később, 1993-ban megkapta a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a magyar kultúra ápolásáért és az emigrációban kifejtett áldozatos munkájáért. Egy interjúban így beszélt benyomásairól a rendszerváltás utáni Magyarországgal kapcsolatban: „Sajnálattal kell elmondanom, hogy egy teljesen letört, megszomorodott szívű és a magyar jövőben egyáltalán nem hívő országba érkeztem. Ami azért fájt nekem, mert mi az emigrációban mindig megtartottuk hitünket, lelkesedésünket, s ezt vártam volna a felszabadult országtól is. Aztán rádöbbentem, hogy negyvenöt éven keresztül testileg, lelkileg megnyomorított nép nem térhet magához olyan gyorsan, mint szeretnők vagy elképzelnők. Olyan ez, mint a hosszú mozdulatlanságra elítélt, leláncolt rab, akiről bilincsei levevése után azt hinné az ember, hogy boldogan futni kezd, de egyelőre mozdulni is alig bír, bár a bilincseit levették róla…”

Hazai földön érte a halál, 1999. július 12-én hunyt el Érden. Sírja egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis községben, Nekézsenyben van, ahol családtagjai is nyugszanak.

Szeleczky Zita egy interjúban arról beszélt, mitől óvná honfitársait. Szavai ma is aktuálisak: „A fiatalokat a nyugatról érkező, lelket romboló, erkölcstelen, dekadens befolyástól s attól a vágytól, hogy elmenjenek az országból ahelyett, hogy minden erejükkel az országot akarnák építeni fiatal energiával. Az idősebbeket pedig a reményvesztettségtől, a pesszimizmustól, a »minden mindegy«-től, amely megbénít és cselekvésképtelenné tesz. Hinni kell a szebb jövőben, de nemcsak hinni, hanem cselekedni is kell magyar vágyaink beteljesüléséért. Mert hit és cselekvés nélkül az Isten sem tud segíteni rajtunk.”

Elek Nikolett