„Ha meghalok, sok csángót viszek magammal”

– Hogyan jutott eszébe egy pesti férfinak, hogy elmenjen a csángókhoz a 70-es években?

– Úgy, hogy sokat jártam székely rokonaimhoz, aztán Erdély-szerte császkáltam mindenfelé. A gyimesi csángóktól hallottam, hogy az ezeréves határon túl is vannak csángók, de oda ne menjek, mert „tyár magyarok, oláhokval tartanak, oláh viseletet hordoznak”. Azon nyomban eldöntöttem, hogy a következő nyáron, 1977-ben Moldvába megyek, és amint megérkeztem a bákói buszállomásra, kultúrsokkot kaptam.

– Miért?

– Rádöbbentem, hogy ez aztán nem Erdély. Kóvályogtam a felduzzasztott román városban, lepukkant, koszos, olajos kezű, fekete arcú munkások jöttek szembe velem, egymással románul társalogtak, pedig csángó férfiak voltak. Aztán megjelentek a népviseletes, katrincás csángó asszonyok is, hatalmas, vörös szőttes tarisznyáikkal, többek között kenyeret vittek haza falura, mert akkoriban csak a városban volt kapható. Gyorsan, serényen pergett a nyelvük, mint egy géppuskasorozat, sziszegve beszéltek, én pedig nyökögősen kezdtem el velük beszélgetni, mert nem ismertem a csángó szólást. Később udvariasságból csak a saját nyelvjárásuk szerint beszéltem velük, hogy jól megértsük egymást, és ne erősítsem bennük azt a szörnyű félelmet és gátlást, hogy nekik nincs semmi közük a magyarokhoz, mert amazok nem értik meg a beszédüket.

– Ezt érezték?

– Sokszor szabódtak, hogy „kend igaz madzsar, münk nem madzsarul tanácsolunk, csángosan darabarálunk, münk korcsiturák vagyunk”. Borzasztó, amikor egy fajtámbéli azzal mentegetőzik, hogy korcs, mert az oláhok ezzel csúfolják, és borzasztó, hogy ők azzal a tudattal éltek, hogy korcsok, bozgorok (hazátlanok), bangyenek, vagyis tolvajok. A székelyek is lenézték a csángókat, és utálták őket. Valószínű, hogy annyira rettegtek az elrománosodástól, hogy a csángókban a saját eljövendő sorsukat látták. Nem ismerték a történelmet, nem tudták, hogy az északi csángók már a XIII. század óta Moldvában élnek, és megőrizték a magyar nyelvet, ahogyan azt sem, hogy azóta is évszázadonként több hullámban költöztek ki oda székelyek. Manapság is nagyjából 300 ezer katolikus van Moldvában, és ők mind magyarok voltak, csak nagy részük elrománosodott.

– Miért nem inkább megértéssel fordultak hozzájuk vagy segítettek rajtuk?

– Moldvában a 70-es években nem nagyon mozogtak székelyek, hiszen rájuk ugyanúgy vadásztak a román milicisták, mint a magyarországiakra. Például a klézsei román nemzetiségű katolikus pap együttműködött a szekuval, és ha idegen magyart látott a településen, azonnal jelentette a hatóságoknak. Forrófalván engem is letartóztattak a turistás kinézetem miatt, ’81-ben buktam le utoljára, mert véletlenül lefényképeztem egy civil ruhás szekust Kalugyerpatakán. Szekéren ült, „tanácsolt” valakivel, szép jelenetnek látszott. No, akkor rendesen meghurcoltak.

– Mi történt?

– Bemenekültem a kukoricásba, de megbíztak egy helyit, hogy figyelje a mozgásomat, addig a közeli őrsről kijöttek terepjáróval és egy géppisztolyos rendőrrel. Kivettem a filmet a gépemből, feltekertem a bokámra, a zoknim alá, aztán lőttem pár tájképet, hogy ne találják üresen az új filmet. Amikor elcsíptek, próbáltam hazudni, hogy lengyel vagyok és a tengerpartra tartok, de bevittek az őrsre, kivallattak, anyaszült meztelenre vetkőztettek, kívül-belül átfürkésztek… de szerencsére a gatyám a lábamra zuhant, ott nem is turkáltak tovább.

– Akkor tiltották ki Romániából?

– Nem, azt később. ’88-ban jelent meg az első könyvem és fotóalbumom, a Moldvai csángó magyarok, és az előtt egy hónappal látott napvilágot a háromkötetes Erdély története, amely a románoknál diplomáciai botrányt okozott. Erre jött ráadásul a könyvem, mire azt gondolhatták a románok, hogy „ezek a magyarok turbóirredenták, még Moldvát is vissza akarják szerezni!” Kitiltottak, no de az egyik faluban megígértem, hogy elmegyek a búcsújukra, és vártak, mert sokszor esküvőt, temetést, keresztelőt is fényképeztem nekik, az ígéret pedig szép szó. Így hát bementem a hivatalba, és beadtam egy kérvényt, hogy meg szeretném változtatni a nevemet, azt lódítottam, hogy apám méltatlanná vált arra, hogy a nevét viseljem. Kiperkáltam ötezer forintot az okmánybélyegre, lemondtam a nevemről, és Forgách G. Balázsként születtem újra, kaptam új személyit, kérvényeztem hozzá útlevelet, és pár hónap múlva mentem is, a határnál nem szúrt szemet.

– Mit gondol arról, hogy a katolikus vallás őrizte meg a moldvai magyarokat évszázadokon át, és most, mivel elvallástalanodott a kor, a globalizáció elvégezte a piszkos munkát, amit még a románoknak sem sikerült teljesen?

– Megszűnt az a feudális állapot, ami a középkortól kezdve 80-as évek végéig jellemezte Moldvát. Kinyílt a világ, és a csángókra rázúdult a XXI. század, a televízióstól, kocsistól, okostelefonostól. Mindenki jól akar élni, a csángó fiú álmában Lamborghinit vezet, és nem arról ábrándozik, hogy megőrizze falujának nyelvét, szokásait. Nálunk is kivetkőztek a parasztok, és megkésve bár, de Moldvában is. Manapság minden faluban legfeljebb még két-három néni hordja a viseletet, a többiek városi gúnyában járnak.

– Mi ejtette rabul abban a világban, amibe a 70-es évek végén csöppent?

– Leginkább az archaikus, régies nyelv, az csodálatos! Egyik népmeséjük azzal ér véget, hogy az ember elfelejti, hogy az „Isztenvel nem pogocsálsz”, vagyis nem tréfálsz. A pogocsa honfoglalás kori szó, náluk elevenen élt. Ahogyan a szültű, tehát a süvöltő is, amelyet a szlávos furulya helyett használnak, ez még az erdélyiek nyelvéből is kikopott. A dzsézés, a sziszegés mind ómagyar hangzás! És elmondok egy anekdotát, azt bizonyítván, hogy mennyire eleven volt még ez a nyelv: Szabófalván ’29-ben suhant át először a román postás motorkerékpárja, de csak a falu főutcáján ment keresztül, senkinek nem hozott levelet, nem állt meg. Mivel mindig nagy zajt csapott, de nem tudták, hogy mi az, rákényszerültek, hogy elnevezzék, és így született meg a tortogtató, a trr-trr hangot utánzó szó. Ám képzőművészként ennek a világnak a vizualitása is megragadott: a döngölt padlók, a kicsi ablakokon besüvítő napfény, a tarka lepelszoknyák, a tekenőkben fekvő bubák, a meszelt falra vetülő petróleumlámpa lángja, gyönyörű, szép arcú emberek, fiatalok és öregek. Olyan emberekkel beszélgettem, akik közül sokan majdnem analfabéták voltak, de bölcsesség és igazi, megszenvedett tudás áradt minden szavukból. Ez a csángó világ hihetetlenül mélyen megfogott, és erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy egy legyek a magyarok közül, aki hozzájuk jár és törődik velük. A legtöbb magyarországi Olaszba és Spanyolba vágyik, de én annál izgalmasabb és megrendítőbb dolgot nem tudtam volna elképzelni, mint hogy egy haldokló falu utolsó magyarul beszélőinek szavait rögzítsem. Amikor felismertem, hogy havonta halnak meg a magyarul tudó emberek, magnetofonnal jártam a vidéket, fényképeztem őket, és archaikus imákat, ráolvasó verseket, szokásokat gyűjtöttem tőlük. Az északi csángóknál lejegyzett négy archaikus ima közül az egyikre nekem sikerült rátalálnom.

– Elmondaná?

– Megzsengítének mennyországba szent harangokat, / Kidzsülének Kálvári-hedzsre szent andzsalok / Kihallgasszák a szent miszét. / Oszanatászba (a szántásba) szép dzsümölcsfák Geccamán-kercsibe / Krisztusz Urunk arany székibe beülve, Arancs keze felfogva, arancs haja leeresztve…

– Gyönyörű.

– Csodaszép. De kemény is volt az archaikus világ! Hihetetlenül mély, megrendítő beszélgetésekben volt részem. Egyszer vonatoztam, és másfél órát beszélgettem egy népviseletes, fiatal csángó asszonnyal, kérdeztem erről-arról, majd az út vége felé sírva fakadt, és elmondta, hogy nem bírja tovább, majd belehal, olyan erős menstruációs görcsök gyötrik. Mondta, hogy rendszerint gyenge és erőtlen, amikor „megjő a rendje”, de férje és anyósa annyira nincsenek rá tekintettel, hogy akkor is kiverik a mezőre dolgozni. Volt, hogy elájult, de fellocsolták, és tovább kellett dolgoznia. Nos, nagyon megszántam és elhatároztam, hogy legközelebb viszek neki gyógyszert, és nagyjából öt évre elegendő Meristin tablettát szereztem neki, hát mondanom sem kell, hogy az embere bizalmatlanul méregetett, amikor háromkirályként bejelentkeztem… Kemény világ volt, de mindent kibírtak. Ha sok volt a munka, és nem tudták kire hagyni a gyermeket, elvitték magukkal a mezőre, hársfából kivájt tekenőbe tették, vagy ha nagyobbacska volt, derékig földbe ásták – különben a nyári melegben ez jól hűsítette –, és így nem tudott elkóborolni, cserébe az édesanyja nyugodtan kapálhatott.

– Mondta, hogy népdalt is talált.

– Kallós Zoli bácsi hat népdalt talált Szabófalván, nekem még kettőt sikerült. Az egyiket úgy, hogy egy addig ismeretlen, szellemi értelemben friss nyolcvanéves nénihez sikerült bemennem. Sok mindenről faggattam, jó dolgokat mondott, és amikor már éreztem, hogy az agyát kifacsartam, mint a szivacsot, megkérdeztem tőle, hogy magyar éneket tud-e? Rávágta, hogy „nem!”. Összeomoltam, de mentő kérdésként eszembe jutott megkérdezni, hogy a nagymamája énekelt-e? „Ő igen!” – felelte határozottan. No, megkérdeztem, hogy azt „le tudná-e rendíteni”. És lerendített egy éneket a török megszállásról, bizonyára „friss” élmény lehetett. Így hangzik: „Törökország messze vadzson, zén szeretőm benne vadzson, csipkebokor leveledzik, zén szeretőm heveredzik, haj mennyünk, sz moszt mennyünk, szoha vissza ne még mennyünk, ott hallik a madzsar szó, nyiszd ki rózsám az ajtót.”

– Ebből a régi világból lehet még látni bármit manapság?

– Alig. Egy-két lepusztult, szerencsétlen 80-90 év körüli öreg van még a „régi házban”, de a legtöbb helyen a férfiak elmentek külföldre dolgozni, gyűjtöttek pénzt, hazajöttek, és fajanszos, fürdőszobás házakat építettek. Ez természetes folyamat, de a népviseletet eldobták. Mások a falusi búcsújukba már a városból (Románvásár, Bakó) vagy külföldről járnak haza kocsival, és viszik az immár román nyelven beszélő unokákat, sőt, már inkább az a jellemző, hogy a külföldön dolgozó csángó munkás hazajön karácsonyra, hozza magával az unokát, és az öreg csángó nagyszülő se magyarul, se oláhul nem tud vele értekezni. Amikor kérdezi a gyereket, az felháborodva mondja: én olasz gyerek vagyok! Sosem felejtem el, amikor egy kedves, idős néni azt mondta nekem – de előtte lopva körülnézett a szobában –, hogy „Gergely, tudd meg magad, fertelmetesz nyelv az oláh!”. Nyerítve felröhögtem, a nénike átadta hosszú élete tapasztalatát. De min csodálkozunk? Magyar oktatás nem volt, a román tanárok ütötték-verték a gyermekeket, a román anyanyelvű katolikus papok nem voltak hajlandóak megesketni őket, mert a katekizmust nem tudták románul…

– Mennyire súlyos a helyzet?

– Az asszimiláció megállíthatatlan. Amikor elkezdtem Moldvába járni, 120 ezer magyarul beszélőről tudtak, most maradt talán 60 ezer, ám az északi csángó falvak közül már csak Szabófalván beszélnek vagy értenek magyarul, a déli falvak is elkezdtek nyelvet cserélni… És Szabófalván is egyre kevesebben, pedig ez a legarchaikusabb, legrégebbi magyar falu, Lakatos Demeter csángó költő halálával a magyar öntudat is kezdett kihalni és mint mondtam, nem voltak tanáraik, papjaik, a román tanárok verték a csángó gyermekeket.

– Miért nem indítanak magyar nyelvű oktatást Szabófalván? Önnek sikerült újraindítania a magyarnyelv-oktatást Magyarfaluban.

– Ahhoz évtizedes bizalom kellett. A legkeletibb magyar faluban engem jól ismertek, barátaim is voltak ott. Végigjártam a szülőket, és elmagyaráztam nekik, hogy szeretnék magyar nyelvet tanítani a faluban, elmagyaráztam, hogy gazdasági szempontból is megéri, ha a gyermekeik magyarul tanulnak, hiszen ha kimennek Magyarországba vagy Erdélybe dolgozni, akkor magyarul kell beszélniük. Akkoriban már – 2002-ben – sok falusi fiatalember ingázott külföldre, nem rettegtek úgy a papoktól, mint az öregek. Házról házra jártam, és egy kérvényt írattam alá a szülőkkel, hogy kérjék hivatalosan a magyar nyelvet. Vállalták, mentek, csináltuk. Persze próbálták megfélemlíteni őket, a falusi milicista és a román iskolaigazgató egyenként behívatta őket, de ellenálltak. Amikor a félretett pénzemből fogadtam egy mikrobuszt, és szerveztem a gyermekeknek egy csíksomlyói utazást, a rendőr végigjárta a szülőket, és azt mondta nekik, hogy „szemmel kísértük ezt a magyart, és pontosan tudjuk, hogy szervkereskedő! A csíksomlyói búcsúra azért akarja kivinni a gyermekeket, mert ott hűtött kamionok várják a város határában, egy nagy bárddal kihasítják a gyerekeket, szívüket, májukat lefagyasztják, és dollárért eladják külföldön!”. A szülők csak nevettek…

– Fáj, hogy elvarázstalanodott az a világ?

– Fáj, pedig hányszor fenyegethették meg a betegség démonát úgy, hogy „elvágom a Hódadat, megadom a Napodat”, amikor parazsat tettek a küszöbre, a beteg gyereket kiállították házon kívül, és a fejsze fokával összetörték a parazsat, a hamujával pedig megjelölték a gyermek homlokát. Bájos kis varázslásokat is alkalmaztak Moldvában, például megváltották a gyermek nevét, ha súlyosan beteg volt. Áthívták a szomszédasszonyt, akinek egészséges csemetéi voltak, a kis beteg gyermeket kiadták az ablakon, a szomszédasszonyt átvette és elmondta a varázsszöveget: „Neveztünk eddig Márisnak, hívunk eztán Lucának.” Amikor a beteg gyermek visszament a házba az ajtón, a családban következetesen Lucának hívták, hogy a betegség démona ne ismerje fel.

– Szokott visszajárni?

– Szoktam. Lakatos Demeter ’74-ben halt meg, elkészítették műkőből a sírkeresztjét, de napjainkra már elrepedt, szétporladt. Barátaimmal harmadmagammal rendeltünk egy gránit sírkövet egy helyi kőfaragótól, és ha a hatóságok nem köpnek bele a levesünkbe, megpróbáljuk felállítani szeptember végén. Egyetlenegy magyar mondatot is belesompolyogtunk a gránitlapra, reméljük, hogy nem szúrja senkinek sem a szemét… Az életemben ez volt a nagy élmény, Gauguin a tahiti szigetvilágba ment, a feszes tahiti lányok közé, nekem ez nem adatott meg, maradtak a csángó asszonyok! Néha visszajátszok pár magnetofonfelvételt, hallgatom ismerőseimet, barátaimat, jó csángó embereket, akik azóta meghaltak, és elmorzsolok egy könnyet. Ez volt az életem, ha meghalok, sok csángót viszek magammal. De addig is, tudja, hogyan kívánnak a csángók jó napot? „Szok élő napot eléfelé”, vagyis sok élő napot előre, az eljövendő életére!