Gatya nélkül a háborúba?

Belepofozzák a mundérba a jórészt békeidőben szocializálódott sorköteleseket? Így szólt a korábbi cikkünk kérdése, amit azért tettünk föl, mert több uniós tagállamban is élénk vita kezdődött a sorkatonaság visszaállításáról, sőt Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke azt is felvetette, hogy az egész Európai Unióban vissza kellene hozni a kötelező sorkatonai szolgálatot. Akkor arra jutottunk, hogy már a humán oldalon megbukik a próbálkozás, tekintve hogy a sorköteles európaiak többségének esze ágában sincs egyenruhát ölteni. Ez azonban a történetnek csupán az egyik fele. Azt fogjuk most szakértő segítségével górcső alá venni, milyen intézmények és tudás tették a sorkatonaság intézményét olajozottan működővé egykor, de szorosan idetartozik az is, hogyan látták régen a civil társadalom szerepét a honvédelemben, mennyire voltak felkészülve az egyes országok egy esetleges háborúra, hogy álltak a háborús készletek, és ehhez képest mi változott meg mára. Előrebocsátjuk, szinte minden.

Mire is kell a sorállomány?

Azok az európai politikusok, akik hangos kardcsörtetéssel követelik a sorkatonaság visszaállítását, rendre arra hivatkoznak, hogy fel kell készülni egy Oroszországgal vívandó konfliktusra. Érdemes tehát azzal kezdeni, valóban látszanak-e már a szavakon túl annak a jelei, hogy az öreg kontinens háborúra készül.

– Honnan tudhatjuk, hogy egy ország háborúzni készül? A legbiztosabban abból derül ki, hogy mennyit fordít GDP-jéből katonai kiadásokra – mondja a Demokratának Vukics Ferenc alezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója. És bár jelenleg az országok zöme hatalmas pénzeket tesz bele a védelmi büdzsébe, az alezredes szerint ez még messze van attól a volumentől, amiből egy nagyobb háborút finanszírozni lehetne.

– Még Oroszország is mindössze a nemzeti össztermék 3,6 százalékát költi a hadseregre, az uniós országok zöme pedig 2, legfeljebb 3 százalékot. Vessük ezt össze azzal, hogy a világháborúra készülő Németország 1939-ben a GDP 25-30 százalékát költötte a felkészülésre, míg 1944-ben a 75 százalékát – mutat rá Vukics Ferenc, és semmi okunk nincs azt gondolni, hogy mára olcsóbb lett volna a hadviselés, sőt. Arra, hogy mennyibe is kerül egy háború, az alezredes az Egyesült Államok terrorizmus elleni háborúját hozza fel példának: durván 8000 milliárd dollárt költöttek el rá, ebből Afganisztánban elment mintegy 2000 milliárd dollár, csak az afgán hadsereg felépítésére és kiképzésére közel 90 milliárd, ehhez képest gyakorlatilag három óra alatt megadta magát a táliboknak.

Nincsenek már tartalékok

Nem véletlenül hoztuk fel a hadviselés horribilis költségeit. A sorkatonaság kivezetésének egykor nemcsak praktikus okai voltak, hanem egész egyszerűen fenntarthatatlanul drágának ítélték.

– A rendszerváltás előtti Magyarországon a gyárakban a munkaidő egy részét arra szánták, hogy a kapacitások egy részével a Magyar Néphadsereg igényeit szolgálják ki, vagy ezt a tevékenységet gyakorolják, a szocialista tervgazdálkodásban ennek megvolt a helye, ráfordították a szükséges erőforrásokat – eleveníti fel Vukics Ferenc. Ez a modell 1990 után, a kapitalista berendezkedésben már nem volt működőképes, illetve irdatlan összegeket kellett volna hozzá előteremteni, amit a hidegháború utáni boldog békeidőkre berendezkedő világban már senki nem akart megfizetni, és a források sem voltak meg rá.

Jelen helyzetben érdemes megnézni, már csak a döbbenetes kontraszt miatt is, hogyan épült fel egy hadsereg 90 előtt, amikor még valóban az volt a cél, hogy fel legyen készülve akár egy hosszabb háborúra.

– 1985-előtt a Magyar Néphadseregnek hároméves hadianyag-tartaléka volt. Ez azt jelentette, hogy lőszerből, robbanóanyagból, rakétákból, de még tartalék ágyú- és géppuskacsőből is három esztendőre elegendő készlettel kellett rendelkezni. Ugyanez igaz volt a gabonára, húskonzervekre is, ezekből hatalmas raktárkészletek voltak felhalmozva, amit folyamatosan cseréltek, hogy ne járjon le a szavatossági idejük – sorolja az alezredes hozzátéve, még a hadiipari alapanyagokból, alumínium- és acéltermékekből is megvolt a három évre tervezett készlet, így a gyártásnak sem kellett volna leállnia utánpótláshiány miatt. Üzemanyagból is irdatlan mennyiséget halmoztak fel hatalmas tárolókban az Északi- és a Dunántúli-középhegységben, a Mecsekben és az Alföldön. Mindez azt eredményezte, hogy Magyarország három éven keresztül háborúzhatott volna anélkül, hogy bármiből külső segítségre szorult volna. Ez egy kicsit kerekítve fél évvel több idő, mit amióta az orosz–ukrán konfliktus tart, és amit az ukránok csak a folyamatos nyugati szállítmányoknak köszönhetően tudnak még vívni, és az oroszok is külső forrásokra szorulnak. De még ijesztőbb példa, amire Vukics Ferenc hívja fel a figyelmünket, hogy a brit hadsereg rendelkezésére álló harceszköz mennyisége nyolc háborús napra lenne csupán elegendő. Éppen ezért úgy látja, ha az európai országok hosszú távú konfliktusra akarnának felkészülni, akkor kevésbé favorizálnák a pár darabos high-tech bevásárlásokat, ehelyett vagy emellett súlyt fektetnének a nagy tömegben hadrendbe állítható fegyverekre és harcjárművekre.

– Magyarországnak pár évtizede még több ezer harckocsija állt szolgálatban, ma 46 – mutat rá Vukics Ferenc, igaz, azt is hozzáteszi, nem arra vagyunk berendezkedve, a pénz is hiányzik hozzá, hogy egy több tízezer harcjárművet felvonultató gépesített hadsereget kiállítsunk. A meglévő szint viszont egy háborúhoz kevés. Majd ha a GDP-arányos honvédelmi kiadások tíz százalék köré ugranak fel, akkor jelenthetjük ki, hogy ténylegesen megkezdődött a felkészülés egy esetleges háborúra – szögezi le a szakértő.

Esélyünk sem lenne

Mindezt azért taglaltuk ilyen részletesen, mert ahol vissza akarják állítani a sorkötelezettséget, ott nagyon is fontos, hogy milyen felszereltséggel bír a már meglévő fegyveres erő, egyáltalán tudnak-e majd mit kezdeni a bevonuló tömegekkel. Márpedig a hazai példák azt mutatják, hogy Európában ezek a képességek igencsak legyengültek.

– Még egyenruhát sem tudnánk előteremteni ennyi embernek, nemhogy lőfegyvert. De annyi gyakorlótér sincs, amennyire szükség volna. A korábbi lőterek mindössze tíz százaléka maradt meg, de ezek közül sem mind használható, mert az évek során hatósági engedély nélküli beépítések történtek – sorolja a hiányosságokat Vukics Ferenc hozzátéve, harcászati gyakorlóterek, sőt laktanya sem lenne elég, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ha nagyobb létszámú NATO-csapatok érkeznek hozzánk gyakorlatra, a katonák sátortáborban laknak, mert plusz 1200 fő elszállásolását már nem lehet máshogy megoldani. A békére berendezkedett világ szimbólumai lehetnének azok a nagyáruházak és lakóparkok, amelyek az egykori laktanyák helyén kinőttek a földből. De elég csak abba belegondolni, mennyi teherautó-sofőrre lenne szükség egy nagy létszámú haderő mozgatásához. Régen ezt úgy oldották meg, hogy szegény sorból érkező fiataloknak a sereg finanszírozta a jogosítvány megszerzését, így bevonulás után ülhettek is a volán mögé. Ez és más hasonló rendszerek, mint például az ifjúsági előképzés mára teljesen megszűntek – mutat rá az alezredes. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a háborúra való készülődés közben nem ártana annak hatásaival is számolni.

– Légitámadás esetén Budapesten legfeljebb 200 ezer embert lehetne ideiglenes körülmények között elhelyezni, nagyrészt a 2-es és a 3-as metró alagútjaiban. A 4-es metró erre már nem alkalmas, ugyanis ennek az építésekor az óvóhelyfunkció már nem volt szempont, így a szükséges berendezések hiányoznak belőle, és statikailag sem alkalmas erre a feladatra. Vidéken is voltak ugyan óvóhelyek, de ezek az önkormányzatok kezelésébe kerültek, azok pedig többnyire átminősítették az épületeket, hogy ne kelljen bajlódni a fenntartásukkal – hívja fel rá a figyelmet Vukics Ferenc leszögezve, a világnak ez a fele a legkevésbé sincs felkészülve egy háborúra. Éppen ezért a magyar kormány álláspontja a reális, hogy maradjunk ki bárminemű háborúból, hiszen Európának egyszerűen szólva a gatyája is rámenne, ha ezen a színpadon akarna táncolni.