Kutya és társadalom

A „Corneliana Collectio Cynologica” tizenhatezer tételből áll. Az anyag gerincét több mint másfél ezer darab kutyakoponya adja, köztük XVI. századi sírlelet vagy a híres hungarikum fajták első egyedeinek koponyái. Emellett látható még számos emlős maradványa, a húszas évekből származó, kézzel írt törzskönyvi kötetek, a kutyatenyésztés hőskorának standardjai, kiállítási érmék, szobrok, sőt, a XIX. század végéről származó kutyaeledeles zacskók, kutyakozmetikai kellékek. Vagyis nemcsak régészeti vagy archeozoológiai szempontból különleges az anyag, hanem egyben a kutyatartás és -tenyésztés hőskorának kultúrtörténeti dokumentációja is.

Fél századra elrejtve

A kollekció felbukkanása véletlenek összjátékának köszönhető. Egy évvel ezelőtt Makó János kutyatörténeti kutató A kutya című magazin világháború előtti példányait kereste az internetet böngészve, amikor felkeltette a figyelmét egy hirdetés, amely a magazin egy évadát kínálta megvételre. A hirdetőről kiderült, hogy az archív lapszámok mellett tudomása van egy különleges gyűjteményről is, amely egy vidéki kutyakiképző bázis raktárában porosodik hosszú évtizedek óta…

Makó János nem sokkal később bepillanthatott a hatalmas anyagba, és megdöbbent a látottakon: azonnal tudta, ez az a kollekció, amelynek létezéséről évtizedek óta keringett a szóbeszéd a szakmában, sőt, a nemzetközi muzeológia is számon tartotta – egészen eltűnése pillanatáig. A Corneliana Collectio Cynologica alapját 1946-ban dr. Reményi K. András, a Magyar Nemzeti Múzeum archeozoológiai gyűjteményének egyik alapítója, a Göcseji Múzeum egykori igazgatója rakta le. A világ számos híres múzeuma próbálta megvásárolni, mint például a British Múzeum, a New York-i vagy a berlini Természettudományi Múzeum – ám a gyűjtő sosem adta el, mivel távlati tervei között szerepelt egy kutyatörténeti múzeum megalapítása.

– A kollekció több gyűjtő tevékenységének köszönhető: többek között Hertelendy Lászlónak, akinek unokatestvére Hertelendy Margit, Széchenyi Zsigmond felesége volt; a Nyugat-Szibériából a Néprajzi Múzeum számára tárgyakat szerző Eugen Alexandernak; és dr. Raitists Emilnek, aki a Fővárosi Állat és Növénykert főállatorvosaként dolgozott, és nevéhez fűződik a magyar kutyafajták 1924-es sztenderdizálása, többek közt a pulié, a komondoré, a kuvaszé és a pumié – mondja Makó János.

A kutató hozzáteszi, a MEOE, vagyis a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete egykori elnökét, Ilosvai-Hollósy Lajos magyar királyi gazdasági főtanácsost az ötvenes évek elején mint a rendszer ellenségét kitelepítették Hajdúdorogra, Reményi K. András azonban a tudomány nevében lefoglalta a MEOE teljes dokumentációját. Az ebtenyésztés anyagai így nem kallódtak el, a gyűjtemény pedig túlélhette az ötvenes éveket.

Négylábú arisztokraták

Merthogy a hazai kutyatartás és -tenyésztés számára nem kedvezett a kommunista időszak. Bármilyen hihetetlen, de a kutyáknak is kijutott a rendszer ellenségének kikiáltott társadalmi osztályokat érő megvetésből. A skótjuhász, a szamojéd, az orosz agár, magyar agár tiltólistára került: bűnük az volt, hogy tartásuk a polgári státust vagy éppen az arisztokrata eleganciát jelképezte.

– Amikor a Kállay családnak menekülnie kellett Nagykállóról, a birtokukon élő agarakat a cselédekre bízták, hogy viseljék gondjukat. Aztán a hatvanas években játékfilmet forgattak Mátyás királyról, és a filmesekben felmerült, agarakat kellene hozatni, mert ez a fajta remekül idézné a reneszánsz udvar miliőjét. Reményi K. Andrást kérték meg, hogy kutasson fel néhány példányt. Nem sokkal később rá is talált a nagykállói kennelre, benne a Kállay család egykori agarainak leszármazottaival – meséli Makó János.

A hazai ebtenyésztés – talán angol példából kiindulva – a reformkori nagy fejlesztési hullámnak és gróf Széchenyi Istvánnak köszönhető, aki 1835-ben megalapította az Országos Agár Egyletet. A magyar kutyatenyésztés azonban a két világháború között élte aranykorát, ekkorra alakult ki a városi kutyatartás kultúrája. A húszas-harmincas években a kutyák utazhattak villamoson, vonaton, gazdájukkal betérhettek a kávéházakba, kutyapanziók és -kozmetikák működtek országszerte, sőt, az ebek egészségével is törődtek: kötelezővé tették számukra a veszettség elleni védőoltást. A tágas belvárosi lakásokban pulit, pumit és más magyar fajtákat tartottak a polgárok kedvtelésből. Az arisztokrata életmódhoz hozzátartozott a kutyatartás, számos nemesi család portréján a gazdája mellett heverő négylábút is megörökítette a festő: nemcsak vadászatra használták őket, hanem családi kedvencként is tartották, ráadásul a nemesi birtokokon foglalkoztak fajtatiszta kutyák tenyésztésével is. Hogy csak egy világhírű példát említsünk: II. Erzsébet angol királynő évtizedeken át tenyésztette és nevelte kedvelt Welsh Pembroke corgijait, sőt, a nagy hírű brit Kennel Club aktív támogatója volt. És persze itthonról is akad jó néhány példa: a XX. század elején a híres műgyűjtő, Herczog Mór fia, Herczog András foxterrierjeivel a világ első frankfurti kutyakiállításán szerepelt sikerrel, gróf Zichy Aladárné Wenckheim Ilona pedig az első szamojédkennelt hozta be az országba, amelyek az Amundsen sarkköri expedícióját segítő négylábúak egyenes ági leszármazottai voltak. Makó János hangsúlyozza: a két világháború közötti időszakban nemzetközivé vált a magyar fajták iránti kereslet, a kuvaszokat, a pulikat kedvtelésből és munkakutyaként is vásárolták Európa-szerte, sőt szabályos puliexport indult az Újvilágba.

Pumi, mudi, puli

A magyar fajták aranykora a húszas években tevékenykedő Ilosvai-Hollósy Lajos, valamint dr. Raitsits Emil munkásságának köszönhető: 1924-ben készült el ugyanis az első fajtaleírás, vagyis az a sztenderd, amelytől a fajtatiszta kutyákat számon tartják, mégpedig Raitsits A magyar kutya című könyve alapján.

– A szakmában viccesen úgy tartják, 1924 előtt egyfajta ősleves létezett, a sztenderd megjelenésével azonban megkezdődött a fajták irányított tenyésztése. A húszas években négy magyar fajtát, a pumit, a kuvaszt, a komondort és a pulit sztenderdizálták, míg a mudi első hivatalos fajtaleírása a harmincas évekhez köthető – magyarázza Makó János.

És ha már kutatás: felmerülhet a kérdés, vajon milyen információkat adhat a kutatóknak a most előkerült gyűjteményből származó szekérderéknyi kutyacsont vagy a több száz oldalra rúgó törzskönyvdokumentumok? Makó János szerint nagyon sokat és a legszerteágazóbb területeken.

– Például genetikai vizsgálattal össze lehet hasonlítani a gyűjteményből származó, ritkaságszámba menő XIX. századi szelindekkoponyát a korábbi leletekkel. Ez a fajta a XIX. században kihalt, csak leírásokból ismerjük a dán dogra emlékeztető, masszív kiállású munkakutyát, amely a marhát terelte-húzta a vágóhídra. Érdekesség, hogy a gyűjteményben fennmaradt szelindekkoponya formája rácáfol a leírásokra, és a dándog-rokonság köztudatban élő elméletét egyáltalán nem támasztja alá – említ egy példát Makó János. Vagyis a gyűjtemény közvetlen módon teszi lehetővé a hungarikumnak számító kutyafajták csonttani vizsgálatát, a darabokon végzett biometriai mérések adatai hozzásegítenek a Kárpát-medencei történeti fajták fejlődésének megismeréséhez és a régészeti anyagban található analógiák feltérképezéséhez. A jövőbeni vizsgálatoknak köszönhetően a régészeti lelőhelyeken azonosított és a modern kutyafajták között megfigyelt csonttani hasonlóságokat és különbségeket így akár genetikailag is igazolni vagy cáfolni lehet majd.

Makó János szerint a kutyatenyésztés története eddig peremterülete volt a kultúrtörténeti kutatásoknak. Ám most a kutatók a kollekció tárgyain, írásos anyagain keresztül bepillantást nyerhetnek a XIX–XX. századi arisztokrácia mindennapjaiba, az ebtartás és -tenyésztés mikrokozmoszába. A kutató nagyon sok érdekes történettel találkozott a gyűjtemény anyagain keresztül: például hogy Esterházy Miklós elsőként hozott be hongkongi csaucsaut az országba, a századforduló pesti utcáin pedig minden alkalommal kisebbfajta szenzációt keltett a különleges kiállású eb egészségügyi sétája. És talán az sem annyira köztudott, hogy Horthy Miklós büszke tulajdonosa volt a nagyoroszi Joker nevű fekete cocker spánielnek, amely számos kutyakiállítás bajnokaként szerzett hírnevet. A magyar kutyafajták húszas években vezetett törzskönyvét böngészve ugyancsak történelmi nevekkel találkozhatunk, mint Andrássy Gézáé vagy Gömbös Gyula feleségéé, aki pumijának, Tétényi Fürgénének kék vérvonalát dokumentumokkal és aláírásával igazolta.

A tervek szerint jövő tavasszal kutyakiállítással, bemutatókkal, konferenciával egybekötött tárlat nyílik a perkátai kastélyban, vagyis egykori tulajdonosának álma megvalósulhat, és létrejön az első hazai kutyatörténeti múzeum az országban.