Ragyogni a világ sötétségében

A Szentjánosbogár-táborokban nyaraló gyerekek zenés szentmisék, játékpedagógia, vagyis játékokon keresztül felvezetett csoportbeszélgetések, önkéntes missziós munka, kirándulás és szabadtéri sportfoglalkozások során töltődnek fel lelkileg. A tábor vezetőinek nem titkolt célja, hogy a közösségi és személyes Isten-kapcsolat megélésén keresztül a gyerekek azt is megtapasztalják, hogy az ő szavaikkal élve nem ciki, hanem menő dolog templomba, vallásos közösségbe járni.

Az Isten küld

A Dunakanyar második legkisebb városa, Szob központjában késő barokk templom áll, falai közül érkezésünkkor zenés mise dallamai szűrődnek ki. A Szentjánosbogár Gyerek-kamasz Lelki Napok során bemutatott mindennapos „bogármisék” egyedülálló hangulatot árasztanak. Hiba György jezsuita atya, tábori pap prédikációját gitár- és fuvolazene teszi különlegessé. A szentmise alatt az önkéntes csoportvezetők a templom padsorai között állva, tapssal buzdítják közös éneklésre és szívből jövő ünneplésre a „bogarakat”, hogy az interaktív misébe önfeledten bekapcsolódva minél felszabadultabban élhessék meg személyes részvételüket a liturgián.

A Szentjánosbogár Közösséget Dunakeszi két plébániájának több mint tíz családja alapította a 90-es évek elején azzal a céllal, hogy gyermekeik keresztény lelkületű közösség tagjai lehessenek a szülők által szervezett gyerekklubban, amelyet Szentjánosbogárnak neveztek el, csakúgy mint az általuk létrehozott kiadványt és a miséken szolgáló énekkart. A névadást Sík Sándornak Az Isten küld című verse inspirálta: „Az Isten küld, testvéreim tinéktek, / hogy sugarai eleven tüzét, / amik arcáról a szívembe égtek, / sugározzam csendesen szerteszét / a testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”

A 2000 óta egyesületként működő, több mint 40 helyi klubot tömörítő közösség az évek folyamán országossá nőtte ki magát. A jezsuita rend támogatását élvező Szentjánosbogár Közhasznú Egyesület évente a gyermekektől a családos felnőttekig több korosztálynak is szervez nyári táborokat. Az elmúlt évtizedek alatt Ágfalvától Nagybárkányon, Jászszentlászlón, Újkígyóson és Berkenyén át Pálházáig bejárták az egész országot.

Befogadó családoknál

Minden év július első hetében öt magyarországi helyszínen, átlagosan 80-120 résztvevővel 10–14 éves gyerekeknek és 14–16 éves kamaszoknak tartanak egyhetes lelki napokat. A résztvevők befogadó családoknál laknak, akik az étkezésükről is gondoskodnak. A gyerekek a jezsuita misszió mintájára vonják be az őket befogadó családokat a keresztény közösség életébe. A táborlakók hívására a szállásadók szentmiséken, napzáró programokon, a csoportok bemutatkozását szolgáló zenés irodalmi esten és a tábortűzön is érdeklődve vesznek részt.

Téglás Szilvia és férje, Levente egy húsvéti misszió során kerültek szorosabb kapcsolatba a Szentjánosbogarakkal. Amint fogalmaznak, az első pillanattól fogva lenyűgözte őket a fiatalok vidámsága, a nyitottságuk, az egymást támogató hozzáállásuk és a személyiségükből sugárzó hitük. Mivel szerettek volna részesei lenni a közösségnek, felajánlották, hogy a nyári táborok alkalmával is szívesen fogadnának otthonukban gyerekeket.

– Feleségem önkéntesként éjt nappallá téve dolgozott azért, hogy a Szobra érkező mintegy száz gyereknek elkötelezett befogadó családokat találjunk – mondja a fogorvosként dolgozó Levente. – Végül több mint húsz helyi szállásadó jelentkezett. Mi magunk a nyolc saját gyerekünk mellé erre a hétre további hat fiatalt fogadtunk be. Hirtelen annyian lettünk, hogy csak két turnusban tudunk leülni a reggelizőasztalhoz és a közös vacsorákhoz.

Az óvónő Szilvia örömmel meséli, hogy a vendégek nagyon hamar feloldódtak, gyorsan összebarátkoztak a Téglás gyerekekkel.

– A nyitott programokon együtt veszünk részt, de önkéntes missziós munka keretében például Duna-parti szemétszedésre vagy a helyi temető rendbetételére is elkísérjük őket. Keresztény hitben élünk, ilyen szellemben neveljük a gyerekeinket is. Nap mint nap azon munkálkodunk, hogy ne csak a templomban, hanem a mindennapjainkban is minél inkább megélhessük a saját belső meggyőződésünket, amihez a lelki napokon további mintát, inspirációt kapunk. Fontos számunkra a missziós munka is, amelynek célja, hogy egyre többen kapcsolódjanak az egyházközségünkhöz. Nagy örömmel tapasztaljuk, hogy a tábor szervezése során a mi helyi közösségünk is tovább erősödött, vagyis nem csak a gyerekek gazdagodnak maradandó élményekkel.

A hit mint értékrend

A templomból a szobi sportpályára megyünk, ahol a gyerekek csapatokba verődve ügyességi akadályversenyen mérik össze tudásukat.

A lelkes szurkolást kísérő hangos csatazaj közepette találkozunk Levivel, az egyik egyházi fenntartású fővárosi gimnázium diákjával, aki idén hatodik alkalommal vesz részt a gyerek- és kamasztáborban, de a szüleivel együtt már kétéves kora óta családos bogártáborba is jár.

– Mindig nagy izgalommal várom a nyári összejöveteleket, amelyek az immár hagyományosnak mondható programok mellett rendre aktuális meglepetéssel is szolgálnak. A táborok folyamatosan megújulnak, arról nem is beszélve, hogy évről évre új kötelékek, barátságok szövődnek. Nagyon szeretem a sportversenyeket, amelyek mindnyájunkat lelkesítenek, de úgy gondolom, hogy a lelki feltöltődésemet leginkább a kiscsoportos, mélyebb beszélgetések szolgálják, amelyek során személyesen is meg tudok nyilvánulni, szabadon el tudom mondani a véleményemet az engem foglalkoztató kérdésekről: önmagamról, a környezetemről, az Isten-képemről. A mindennapokban főként úgy élem meg a kereszténységemet, hogy az előttem álló próbatételek során Isten segítségét kérem, de a boldog pillanatokban is hálát adok az Úrnak. Hitemmel, amely hatalmas erőt ad nekem, egyfajta értékrendet is képviselek. Korábban, jellemzően az általános iskolai osztálytársaim közötti konfliktusok kezelésénél ez az erkölcsi rend abban is segített, hogy az iskolai szituációkban olyan mintát mutassak, ami nem a bűnbakkeresést, hanem a higgadt hozzáálláson alapuló békés megoldást helyezi előtérbe.

Jó szívvel és akarattal

Megérkezik a sportpályára a barátságos habitusú, közvetlen stílusú Hiba György atya, a budapesti Xavéri Szent Ferenc jezsuita rendház szerzetese is, hogy a miseruhát tornacipőre és piros pólóra váltva a nap hátralévő részét a gyerekekkel töltse.

György atya elmeséli, hogy a 90-es évek elején Dunakeszin élő családok keresték meg Sajgó Szabolcs jezsuita atyát, mert szerettek volna tartalmas nyári pihenést biztosítani gyermekeiknek. Így kezdődött az elmúlt években már országossá terebélyesedő misszió. Eleinte csupán néhány család alkotta a bogarakat, majd apránként egyre többen csatlakoztak a keresztény értékrenden alapuló kezdeményezéshez. A közösséget azonban nem csak a táborok éltetik, hiszen év közben is számos esemény alkalmával találkoznak, például bogárbálokon, lelkigyakorlatokon, vezetőképzőkön, lelki hétvégéken, a szeptemberi egynapos közösségi Rajzáson és a várjátékok hangulatát idéző országos Métabajnokságon.

– Amikor beléptem a Jézus Társaságába, vagyis a jezsuita rendbe, a noviciátus első évében már volt egy bogártáboros élményem. 12 év elteltével, idén először immár felszentelt papként vagyok újra közöttük. Folyamatosan megérint az a kedvesség, nyíltszívűség, ahogyan egymáshoz viszonyulnak a fiatalok. Már az első napon felajánlottam, hogy szívesen fogadom a gyerekeket, bogárvezetőket beszélgetésre, szentgyónásra. Örömömre szolgál, hogy már a tábor második napján többen is felkerestek. A beszélgetések során leginkább az útkeresésükhöz kérnek támogatást, főként mert szeretnének hitelesen, másokat segítve élni. A szentgyónások alkalmával pedig felismerik, majd leteszik azokat az akadályokat, szégyenérzetet, haragot, fájdalmat, amelyek nehezítik a Jézussal való mindennapi kapcsolatukat.

A jezsuita atya hangsúlyozza: ha megnézünk egy-egy bogárközösséget, kiváló mintát láthatunk arra, hogyan lehet jól, őszintén élni. Ez a bázis ugyanis képes erőt sugározni és megtartani a csoport tagjait akkor is, amikor a világban a sajátjuktól eltérő értékrendet tapasztalnak, amelynek középpontjában egyebek mellett az anyagi haszonszerzés, a karrierizmus áll. Mindez lényegében már tanúságtételként is felfogható: a folyamatos fejlődés igénye mellett hogyan tudok ellenállni annak az erőnek, ami ki akar mozdítani a helyes, jó útról.

Szeretettel és öleléssel

A Szentjánosbogarak Pilinszky János Átváltozás című versét idézik mottójukként:

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan.”

A közösség vezetői önkéntes alapon, fizetés nélkül végzik a vállalt feladatokat, az „ingyen kaptátok, ingyen adjátok” evangéliumi elv szerint. Közöttük pedagógusok, gyógytornászok, szociális munkások, jogászok, mérnökök és tudományos kutatók is szép számmal akadnak. A felnőttkor küszöbét átlépő bogarak egy speciális képzés elvégzése után gyakran csoportvezetőként térnek vissza a táborba, csakúgy, mint Horváth-Dobó Dorottya, aki civilben szerkesztőként dolgozik.

– A lelki tartalmú beszélgetős foglalkozások mellett a missziós tevékenység részeként a legkisebbek végigmennek a város utcáin, bekopogtatnak a helyiekhez, megköszönik, hogy a városban nyaralhatnak, és a közös rendezvényekre, különös tekintettel a missziós szentmisére invitálják a szobiakat. A nagyobbak a kertrendezési és várostakarítási munkák mellett a helyi idősek otthonába látogatnak el egy kis fényt hozni a település életébe.

A biológus végzettségű Gintner Sarolt Kinga táborvezető folyamatosan mozgásban van, egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől a rábízott gyerekeket. Tisztában van azzal, hogy a tábor irányítása hatalmas felelősséggel jár. A hétgyermekes nagycsaládban felnövő fiatal hölgyet idősebb testvérei hívták a Dunaharasztin élő bogarak közé.

– Úgy érzem, hogy a hétköznapok során időnként valamennyien arra kényszerülünk, hogy szigorú normák szerint éljünk, „álarcot” viseljünk, de ebben a közösségben játékos, gyermeki énünket megőrizve végre önmagunk lehetünk. A tisztelet megőrzése mellett itt mindenki tegeződik, magam sem vagyok sokkal idősebb a gyerekeknél, de ez egyáltalán nem csorbítja a táborvezetői tekintélyemet. A bogárpedagógia lényege, hogy nem felemelt hanggal, hanem egymást elfogadva, szeretettel, öleléssel, nem megszégyenítéssel, hanem akár négyszemközti beszélgetésekkel, figyelemmel, dicsérettel és maximális bizalommal közeledünk a másik emberhez. A rengeteg játékos foglalkozás, a közösen megélt jó élmények összetartó ereje is az év közben felhalmozódó feszültségek oldását célozza – fejti ki Gintner Sarolt Kinga.

A táborvezető hangsúlyozza, hogy a gyerekek olyan fényforrást gyűjthetnek a képzeletbeli kis lámpásukba, amelyből hazatérve maguk is tovább építkezhetnek és világíthatnak mások örömére olyan ragyogó lelkekként, akiket „az Isten küldött szentjánosbogárnak”.