Szabadság keretek között
Edző, mentor, társ, nevelő, aki partnerviszony kialakítására törekszik és a fejlődést tartja szem előtt. Négy év alatt öt döntőt játszott csapatával, kis hiányérzet csak a maximalizmusa miatt van benne. Játékosként rendkívüli sikereket ért el a vízben, hat éve a medenceparton vállal szerepet a hazai vízilabda életében, szintén eredményesen – bár ahogy az interjúból is kiderül, egy edző megítélése sokkal több a kijelzőn megjelenő számoknál. A győztesek igazáról, a módszerek változásáról, az önreflexió képességéről beszélgettünk Varga Dániellel, a BVSC vízilabda csapatának vezetőedzőjével.– Új szakasz kezdődött az életében, négy év után váltott klubot, az OSC után a BVSC-ben folytatja a munkát. Ha az edzői pályafutása eddigi szakaszát értékeli – és nem a csapata eredményein keresztül határozná meg – akkor az öt-hat évvel ezelőtt kitűzöttekhez képest hol tart Varga Dániel edzőként?
– Hat éve kezdtem el az edzősködést a Ferencváros ifjúsági csapatánál, ez az időszak két évig tartott, négyéves tapasztalatom van vezetőedzőként az OSC felnőtt élvonalbeli csapatával. Itt meg lehet vizsgálni a sikerek, eredmények oldaláról a kérdést, illetve meg lehet vizsgálni abból a szempontból is, hogy milyen hatással voltam azokra a játékosokra, arra a csapatra, amelyiknek az edzője voltam és ez az egész milyen hatással volt rám. Azért izgalmas és fontos kérdés, mert az edzői működésem abszolút jelen lévő része, hogy emberként, mentorként, társként ott legyek a játékosaim mellett és fölött, néha talán alatt. Ezáltal olyan katalizátora legyek az emberi folyamatoknak, ami elősegíti, hogy csapaton belül, a játékosok közötti energiák, kapcsolódások jól menjenek végbe, mert végeredményben ez adja a különbséget és a választ a kérdésre, nem a szakmai dolgok.
– Az edzőket még mindig az elért eredményeikkel azonosítják. Kellett idő, amíg ezt a megközelítést saját magában is megváltoztatta?
– Előfordult olyan része az eddigi edzői pályafutásomnak, amikor a rossz eredmény elvette a kedvemet, de kevés rossz eredményem van a csapataimmal. Ennek lehet az az oka, hogy azokat az eredményeket, amiket elértünk, nem rosszként éltem meg, mert ott volt mögötte, hogy körülbelül kihoztuk magunkból a maximumot, aminek a hátterében ott a szakmai munka, de ott van az a fajta emberi tényező is, amit előbb említettem. Hiányérzetem tényleg csak a maximalizmus mércéjével jelenik meg. Mert végül is elvesztettünk öt döntőt, másik oldalról nézve be is jutottunk oda. Egyes döntőkben voltak olyan momentumok, amiket ha jobban megoldunk – gondolok egy-egy védésre, blokkra, helyzetfelismerésre – akkor lehet, eggyel vagy kettővel több aranyérem jut a csapatnak. Az összképet tekintve sikeresnek érzem az elmúlt éveket.
– Egy rendkívül sikeres játékos pályafutás után az első edzői éveiben küzdött esetleg azzal, hogy az elképzeléseit, amit napról napra megpróbált átadni, az edzéseken viszontlátta a vízben, de a meccseken már nem? Előfordult, hogy úgy gondolta, nem a jó utat választotta és változtatni szükséges? Egyébként mindig az edzőnek kell valamit változtatni, ha azt látja, nem megy a csapatának a játék?
– Nem. Szerintem nem. Ahány közreműködő van egy kapcsolatban, annyi lehetőség adódik arra, hogy a kívánt eredmény elérése érdekében változtathassunk. Ezt mindig felül kell vizsgálni. Ehhez kell az önreflexió képessége, másrészt annak a kultúrának a megteremtése, hogy lehet beszélgetni ezekről a dolgokról. Ha olyan a hangulat, ami egy védekező mentalitást vált ki az érintettekből, akkor elmennek egymás mellett a dolgok, és a legtöbbször nem azon megy a diskurzus, amin igazából kell. Amikor egy-egy konfliktus vagy elakadás lehetőségként jelenik meg egy csapatnál, az garanciája a növekedésnek, fejlődésnek.
– Ahogy új klubjánál, a BVSC-nél a bemutató sajtóeseményen is elhangzott, nem konkrét eredményt, hanem a fejlődést jelölte meg fő célkitűzésnek. Az látszik, hogy a szakmaiságon túl fontosabbá válik a játékosokkal való kapcsolat, kommunikáció, motiváció és partneri viszony kialakítása, és elmondása alapján ön is erre törekszik. A hazai uszodai közeget azért hosszú évtizedeken keresztül inkább a hierarchikus, poroszos felfogás jellemezte…
– Ennek magyar sporttörténelmi okai vannak és a háború utáni időkre nyúlik vissza, a keleti blokk pedagógiai módszereihez. Ennek levetkőzéséhez nagyon sok idő kellett, de azt látom a jelenlegi kollégáimon, hogy szinte már csak egy-egy maradványa van ennek az attitűdnek és mindenki keresi a partneri viszonyként létező vagy működtethető modellt – és innentől csak magamról tudok beszélni – ahol nem azért vagyok edző, mert nekem fontos, hogy mindenben igazam legyen, hanem azért, mert én értek hozzá legjobban. Viszont fejlődnünk együtt kell, úgy a játékosnak, mint az edzőnek. Nyitottnak kell lenni arra is, ami más, és attól még lehet jó, hogy nem én mondom, de azért kereteket kell szabni, hogy ne legyen belőle káosz. Nagyon fontos a szabadság, de szabadság nincsen szabályok és korlátok nélkül. Ezeket a korlátokat kell részben nekem, de sokszor a játékosokkal együtt meghozni.
– Mostanában ténylegesen egyre több szó esik arról, hogy másfajta edzői módszerek szükségesek, mint korábban, mert a fiatal generációnál nem működnek a korábbi „receptek”. Ahogy előbb is említettük, a szakmai felkészültség mellett hangsúlyosabb az edzői humán képességek megjelenése, bevitele a közös munkába, többet kell mutatni, adni a saját személyiségéből és másfajta viszonyt kell kialakítani. Ahogy említette, az Ön eszköztárának már a része, láthatóan ezt az utat járja, de könnyen ment ráállni erre az irányra?
– Néha nehezebben, néha könnyebben, de abszolút önazonos. Mindig is ilyen voltam, mindig is igényem volt a transzparenciára, akár a gyengeség megmutatására is – bár többször ütköztem ezzel kapcsolatban falakba, mert nem mindig volt nyitott erre az adott kulturális közeg. Azóta eltelt 10-20 év, és megfigyelhető egy új generációs jelenség: a mai fiatalok partnerként várják el a „főnök-beosztott” viszonyt. Ehhez alkalmazkodom és fel tudom venni a ritmust, hiúsági kérdést nem csinálok belőle, ugyanakkor dolgom megmutatni az ezzel a viszonnyal járó felelősséget is, amit vállalni és működtetni kell.
– A vízilabda szövetség által rendezett egyik konferencián elhangzott, hogy hagyományos eszközökkel már nem lehet csapatot építeni, míg korábban a csapathoz igazodott, integrálódott be az egyén, most már az egyes sportolók személyiségjegyei alapján lehet összeállítani a csapatot. Bár talán utánpótlásban hangsúlyosabb ez a folyamat, de Ön is sok fiatallal dolgozik, mindez érvényes a hazai felnőtt élvonalra is?
– Mivel az egyéni teljesítményeken keresztül jelenik meg a csapatteljesítmény, ezért amikor fejlődésről beszélünk, edzőként kettős célom van. Az egyik: minden egyes játékosból kihozni a maximumot. A másik: figyelembe venni, hogy ez a maximum hogyan integrálódik az egészhez. Szoktam mondani – csak már nem akarom ismételni magam, de fogom – nagyon tetszik az a felfogás, hogy az egész több, mint a részek összessége. Mindenkinek a saját maximumához képest kell dolgoznia minden nap a legmagasabb szint elérése érdekében, de ennek koherens egészként kell működnie csapat szinten.
– Az is elhangzott már konkrétan a vízilabdára vonatkozóan, hogy előfordulhat, pár év múlva megszűnnek a posztok, a komplexitás, az univerzális, sokoldalú játékosok kellenek, akik szinte minden poszton bevethetők, és mindegyiken képesek a legmagasabb szinten játszani. Hasonlóan gondolja? Edzőként muszáj ebbe az iránya is elmozdulnia?
– Az utánpótlás része a multifunkcionális játékosok nevelése és a posztorientált képzést. Én egyáltalán nem vagyok oda a fenti megállapításért, nem tartom egy abszolút igazságnak. Sőt! Jelenleg kételkedem a bizonyíthatóságában. Ha megnézzük a Ferencvárost vagy a magyar férfi vízilabda-válogatottat, ami abszolút képviseli ezt a multifunkcionális játékosok jelenségét, számomra nem bizonyítja, hogy a siker ennek a mentalitásnak köszönhető. Nem egyértelmű, hogy a Fradi és a magyar válogatott azért ennyire jó, mert tele van ilyen játékossal, vagy azért, mert tele van nagyon jó játékossal. Ha megnézzük az ellenfeleket, a jelenlegi regnáló világbajnok horvát csapatban két klasszikus center játszik, rajtuk kívül még egy, aki tud centerezni és mindenki csak a saját posztján tud játszani – és igaz ez sok más csapatra is. A történelmet a győztesek írják és nagyon sokszor úgy gondoljuk, hogy nekik van igazuk, de attól még, hogy nyerünk, nagyon sokszor nem tudjuk, mi az igazi ok. Attól, hogy a Fradi vagy a magyar válogatott sok multifunkcionális játékossal áll fel, nem feltétlen ezt tartanám a sikerességük első számú okának.