Magyar Oscar a Bolsojban

– Borisz Eifman koreográfiáját, A Pygmalion-hatás című balettet tavaly nyáron mutatta be az Operaház, a darabban nyújtott alakításával nyerte el a Benois de la danse díjat. Mennyire nehéz ez a szerep, mi adta a szépséget vagy jelentett éppen kihívást?

– A klasszikus balettben a partnerolásnál, azaz a balerina és a partnere duettjében a férfi mindig arra törekszik, hogy a nő legyen a középpontban, hogy a táncosnő a legszebb mozdulatokban mutatkozhasson meg. A Pygmalionban azonban rendhagyó hozzáállásra volt szükség, hiszen a darabban egy önző, magamutogató versenytáncosbajnokot kell alakítanom, azt kérték tőlem, hogy egy pillanatra se legyek kedves, sőt, magamat helyezzem előtérbe a színpadon. Nagyon nehezen ment, kifejezetten szokatlannak éltem meg, hiszen a hagyományos körülmények között a duettekben elsősorban a partnernőmre fókuszálok. A próbák alatt azonban muszáj volt belejönnöm az új helyzetbe. Kihívást jelentettek ugyanakkor a rendkívül bonyolult és összetett versenytáncoslépések is. Az előadás alatt ráadásul szinte végig a színpadon vagyok, és ha egy pillanatra bemegyek is a kulisszába, az csak a villámgyors átöltözés miatt történik, tehát a darab fizikailag is nagyon megterhelő. Vagyis sok szempontból ki kell lépnem a komfortzónámból: a szerep színészi és technikai szempontból is kihívás. Mindennek ellenére azt kell mondjam, mára ez lett az egyik kedvenc darabom – és nem csak a díj miatt.

– Hogy látja, emelkedhet az elismeréssel a társulat és a magyar balett presztízse is?

– Ebben biztos vagyok, hiszen a színházakat, az ott folyó művészi munkát is figyelik a nominálók és a zsűri, éppen ezért is óriási dolog, hogy a Magyar Nemzeti Balettből két táncost is jelöltek a díjra: mellettem női balettművészként Melnyik Tatyjana is jelölést kapott, ami fantasztikus siker.

– Hogyan értékeli a díjat saját pályafutását tekintve?

– Megmondom őszintén, még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy az enyém a díj. Boldog voltam már a jelölés tényétől is, örültem, hogy egyáltalán ott lehetek a Bolsoj Színházban, és hogy színpadra léphetek, de arra álmomban sem számítottam, hogy meg is kapom a díjat. Tényleg nagyon sokat jelent nekem, ugyanakkor pontosan tudom azt is, hogy nem áll meg az élet: rengeteg szerepálmom van, sokat szeretnék még színpadon állni. Tehát nem változik semmi: továbbra is kőkeményen dolgozom majd, és sok mindenben szeretnék fejlődni is.

– Elismerése és a műfaj ezzel nyert nagyobb nyilvánossága változtathat a balettról szóló avítt közvélekedésen?

– Valóban még ma is sokan gondolják, hogy a férfiak spicc-cipőben, tütüben állnak a színpadon. Pedig ez a pálya egy cseppet sem feminin, a férfi táncosnak különösen jó erőnléttel, kondícióval kell rendelkeznie, hiszen a partnerolás közben folyamatosan emeli a lányt, egy-egy előadás akár maratoni futószámnak is beillik, tehát fizikum tekintetében tényleg a maximumot kell nyújtanunk. A balettnek a kétarcúsága a legnehezebb: azt kell éreztetni a közönséggel, hogy táncolni csupa könnyedség, szinte magától szárnyal az ember a színpadon. Ám hogy egy profi táncos ezt könnyedséget tudja mutatni, ahhoz hosszú évek kőkemény munkájára van szükség. Mindezt talán a jéghegy analógiája szemlélteti leginkább: a vízszint felett csupán a csúcsa látható, ám a vízszint alatt hatalmas jégtömeg rejtőzik. Mikor elkezdünk próbálni egy darabot, az sok kihívással jár, a próbateremben a próbafolyamat elején ritkán látni mosolygó arcokat. De hát éppen ez a szép ebben a szakmában: sosem szabad feladni, és az előadás minden szépsége és sikere kárpótolja az embert.

– Nálunk még mindig rétegműfajnak számít a balett. Mit tapasztalt Oroszországban, ma is olyannyira kedvelt ez a műfaj, mint az aranykorban?

– Most először voltam Moszkvában és a Bolsoj Színházban. Persze tudtam róla, hogy ott valóban nagy a presztízse a műfajnak, de az meglepett, hogy ez a mindennapok része, mondhatni a levegőben van. Mikor a gálaest után kijöttünk a színházból, kisebb tömeg gyűlt össze, aláírást kértek, fotózkodni szerettek volna a díjazottakkal. Az oroszoknál a tánc szent dolog, nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb orosz balerinának, Maja Pliszeckajának park őrzi az emlékét. Az orosz társadalom ma is nagy becsben tartja a balettművészeit. Itthon ma a műfaj megbecsültsége messze van ettől az állapottól, de úgy érzem, azért történik némi változás: az emberek egyre inkább újra megszeretik a balettet, szívesen jönnek színházba.

– Idén áll tíz éve az Opera színpadán, és nemcsak a nagy klasszikus szerepeket táncolhatta el – A hattyúk tava Siegfriedjét, a Don Quijote Basilját, Anyegin Lenszkijét, a Diótörő herceget –, hanem kortárs koreográfiák sorát is, többek mellett Jiří Kylián, Hans van Manen darabjaiban is bizonyított. Mennyire nehéz a klasszikus balett műfaji megkötöttségeiből átváltani a kortárs darabok sokkal szabadabb mozgásformájára?

– Nem egyszerű, hiszen teljesen más mozgásformákról van szó, de a hangsúly a változatosságon van: nagy áldás, hogy a Magyar Nemzeti Balettnél Solymosi Tamás ilyen sokszínű repertoárt épít, világhírű darabokban táncolhatunk. Jó az együttesnek, jó a táncosoknak, hiszen a változatos táncformák magukban rejtik a folyamatos fejlődés lehetőségét is.

– Említette a beszélgetés elején, hogy van szerepálma. Mi az, ami kimaradt az életéből, és úgy érzi szívesen eltáncolná?

– A következő évadban lesz látható az Operaházban A bajadér című klasszikus balett, amelyben Szolort alakíthatom majd, nagyon várom ezt az előadást, ugyanakkor Seregi László Spartacusában a címszerepet szívesen eltáncolnám. Tavaly meg is kaptam volna rá a lehetőséget, csak éppen közbejött egy baleset, az egyik próbán egy ugrásból rosszul érkeztem, és elszakadtak a bokaszalagjaim. Seregi balettjei nagy kedvenceim, fontosak számomra és nemcsak azért, mert magyar koreográfus, hanem mert az egyetemi évek alatt rengeteg Seregi-darabot láthattam a nagy elődök csodálatos alakításában. Seregi mestertől Rómeót, Amynthast, Petrucchiót és Crassust volt alkalmam eltáncolni, bízom benne, hogy Spartacus szerepe is hamarosan megtalál. Nem igazán tudom szavakba önteni, miért szeretem olyannyira Seregi műveit, úgy érzem, van valami különleges kapcsolódásom hozzá, könnyedén és igazán jól érzem magam ezekben a koreográfiákban.

– Júliusban szünetet tart a Magyar Nemzeti Balett. Hogyan telik a nyár?

– Ez teljesen változó, van, hogy elvállalunk egy-egy fellépést nyáron is, ám idén úgy döntöttünk feleségemmel, aki szintén balettművész – Felméry Lili, a Magyar Nemzeti Balett magántáncosnője – a szerk. –, hogy az idei nyári szünetet pihenéssel töltjük. Egy hónapunk van, szeretnénk a kisfiunkkal, a családdal együtt lenni.