Somogyi Győző: Most is van nép!

– Amikor legutóbb interjút készítettem önnel, 2019-ben és egyik fő művéről, a magyar hősök százportrés arcképcsarnokáról beszélgettünk, megkérdeztem, békeidőben hogyan válhat valaki hőssé, mire azt felelte, hogy „még az én életemben is lehet háború, a magáéban biztosan lesz”.

– Háborúban születtem, a háború gyermeke vagyok, és azt hittem, hogy az ’56-os szabadságharcon kívül nem lesz több ilyen esemény, amit meg kell élnem. Európában sosem volt olyan hosszú békeidőszak, mint mostanáig, és a történelemből megtanulhattuk volna, hogy a vén kontinensen fél évszázadonként felnő egy olyan nemzedék, amelyik nem tapasztalt háborút, és amelyiket lóvá lehet tenni. A világ urainak gazdasági érdeke a háború, és nyílt titok, hogy az emberiséget meg akarják tizedelni. Először felszaporították a huszadik század során, mert kellett a munkaerő, most meg minden munkát géppel akarnak elvégeztetni, tehát az emberekre már csak fogyasztóként van szükség. Remélem, hogy hazánk nem keveredik bele a háborúba, mert mi más harcot vívunk, hiszen itthon sokan békeidőben is daliásan küzdenek az élet más frontjain. Éppen ezért azt állítom, hogy a békének is vannak hősei és szentjei, rengeteg hősies fokon élő embert ismerek, a sokgyermekes anyáktól kezdve az olyan kiválóságokig, mint Böjte Csaba atya, akik a magyarokért tevékenykednek, arra teszik fel az életüket.

– Most kis szentképeket fest. Ez a reménykedés jele?

– Hiszek abban, hogy Isten kezében van a világ sorsa, bármennyire is kiszámítható és valószínű a gonosz végkifejlet, Isten számtalan csodát tett már a történelem során, és az óriási katasztrófák után mindig jött az áldás. A világ minden részén élő írók és bölcsek, akik nagy látószögből nézik a dolgokat és a hosszú távú folyamatokon elmélkednek, mind ugyanazt írják, hogy az általános romlás végén jön a katarzis és egy megmentő lépés Isten részéről. Ebben bízhatunk.

– Ez a felismerésük műveltségből vagy hitből fakad?

– A hitet és a tudást nem lehet elválasztani. A hit érzelmi megközelítése ugyanannak a valóságnak, ha pedig valaki képes arra, hogy ezeket a nagy folyamatokat kellő távlatból nézze, az ész alapján is ugyanarra a következtetésre jut, csakhogy ez hit nélkül pesszimizmussal jár. Nietzsche vagy Schopenhauer nem hirdettek reményt. Ellenben a vallás reményt ad. Egészen más, ha az ember reménységgel dolgozik, mint ha reménytelenül gürcöl. Például egy kisgyermek születése pozitív gondolat, hiszen megtestesíti ama reményt, hogy érdemes élni, mert lesz élet. Az ördög csábítása az, hogy itt nem lesz többé soha semmi, ezért kösd fel magad, vagy te magad is pusztíts. Az egész modernitás azzal hülyítette a huszadik századi embert, hogy ne törődj azzal, ha az élet rosszabb lesz, a technikai fejlődés meg a tudomány majd megoldják a gondokat. Ma is ugyanezen séma szerint gondolkodunk, holott pont ez a technikai fejlődés sietteti a pusztulást. Amennyit fogyasztunk a teremtett világból, annyi lépéssel haladunk pusztulásunk felé.

– Miért menetel az emberiség folyamatosan háborúból háborúba?

– Az embert az Isten jónak teremtette, ártatlannak, és az ember a konfliktusszülő, agresszív hajlamait tudná kezelni a vallás és a kultúra segítségével. De a Sátán résen van, és az emberiség elpusztítására törekszik. Ha a jó és a rossz örök küzdelmének dimenziójában értelmezem a világot, akkor voltaképpen a valósággal foglalkozom. Minden nép mítoszaiban pontosan ugyanaz van leírva: adott egy jóságos teremtő, aki jót alkot, de megengedi, hogy a gonosz létrejöjjön. És a gonosz meg akarja semmisíteni a teremtett világot, mert a Sátán képtelen teremteni, csak rombolni tud. És megfigyelhetjük, hogy minden forradalomnak meg háborúnak az a célja, hogy eltöröljék a létezőt, és helyette egy soha meg nem valósuló új világot építsenek. Az embereket ezzel a trükkel és ígérettel hajszolják az önpusztításba és a világpusztításba. Előbb-utóbb Isten legyőzi a Sátánt. A konfliktusok jönnek, és sokkal jobb, ha ezeket vállaljuk, mint ha alkalmazkodnánk a rosszhoz.

– A Káli-medencébe megérkezni viszont békés élmény. Itt, Salföldön sok organikus, népi stílusú házat láthatunk, de a Balaton-part mentén rengeteg szürke-antracit, hatalmas kerítéssel elszeparált, tájidegen ház és lakópark éktelenkedik.

– Nyugatról nálunk is régóta elterjedt az individualista szemlélet, és sajnos az egyetemek csak modernista építészeket képeznek. Az a szerves építészcsoport, amely a hagyományos építészetet műveli, kisebbségben van, minden nagy állami megrendelést a modernisták nyernek el, akik a múltat végképp eltörölni akarják. A történelmi stílusok szervesen kapcsolódnak a tájba és egymásba, ezért minden régi város szép. Budapest csodája, hogy még mindig nem felhőkarcolókból áll egy olyan világban, amelyben minden lökött főváros Manhattan akar lenni. Budapesten is erős lobbi képviseli azon álláspontot, hogy ezen a téren „elmaradottak” vagyunk.

– De már van égbe törő felhőkarcolónk…

– A Mol-torony léte önmagában is bűn, és már tervezik a többit is, holott ezek a tornyok csúnyák, lakhatatlanok, élhetetlenek és veszélyesek. Bármilyen válság vagy áramszünet estén leállnak, a 120. emeleten pedig megsülnek az emberek, vagy belefulladnak a szennyvízbe. Botrányos, hogy ezeket a szempontokat nem veszik figyelembe az építészek. A bűnös emberiség mindig az égbe akart törni, de Isten előbb-utóbb mindig lerombolja ezeket a tornyokat. A vízözönt Noé bárkája éli túl, nem Bábel tornya.

– Tehát az esztétikumon kívül azért is jók a hagyományos házak, épületek, mert azokban életben lehet maradni?

– Igen. Ön hol ülne szívesebben, egy szőlőlugasban vagy egy tűzforró üvegtábla mögötti légkondicionált helyiségben? Ég és föld a különbség, ez tíz fillérbe kerül, annak a fenntartása meg százezrekbe. És az emberek mégis azt választják a reklám hatására. Nehogy azt higgyük, hogy a rendszerváltás után kezdődött az agymosás, már a kommunizmusban elhitették az emberekkel, hogy mindenáron fejlődni kell, és ami régi, az rossz. A jobboldaltól a baloldalig mindenki vakon hisz a technikai fejlődésben, már ama gondolat is szégyen, ha valaki esetleg valami régit megőrizni akar. Én ezzel és ezért küzdök már lassan ötven éve. Amikor Salföldre jöttünk, akkor még egy parasztfalu volt, minden porta olyan volt, mint az enyém, csak lerobbanva. A kommunizmusban kihirdették, hogy ezek a falvak nem életképesek, meg kell szűnniük, a Ceaușescu-féle falurombolási tervet Kádárék szép csendben végrehajtották Magyarországon. Paradox módon az volt a szerencséje ezeknek a falvaknak, hogy nem fejlesztették őket, nem kellett megküzdeniük a modernizációs hullámmal, cserébe sorsukra hagyták őket. A házak megmaradtak, de az emberek elmentek. Ám az itteniek elmenekültek a termelőszövetkezet elől, otthagyták a szép régi házaikat, ezeket megvásárolgattuk és helyreállítottuk. Egyesületet alapítottunk és újságot adtunk ki, hogy legalább a Káli-medencében sikerüljön megőrizni ezeket a falvakat. Egy icipici kis ország van itt, amelynek legfőbb védelmét a Balaton-felvidéki Nemzeti Park nyújtja, és ennek a létrehozását is mi kezdeményeztük.

– Akkor itt mindenki „gyüttment”?

– Salföldön csak ketten vannak, akik itt születtek, rokonságuk is a környéken él. Mi ötven éve élünk itt, szüleim, hozzátartozóim sírja is a helyi temetőben van. Senki nem mondja, hogy „gyüttmentek” volnánk. Van falu, aminek a fele, harmada őslakó. De sajnos többségükre olyan erősen hat a modernista propaganda, hogy az állattartással, kertműveléssel felhagytak. Gyönyörű házaikat szégyellik, az elmaradottság stigmáját látják bennük. Parasztság már nincs. De a szép házak, a jó emberek, a szomszédság és barátság megmaradt. Megiszunk egy pohár bort, és beszélgetünk . Mi úgy gondoltuk, hogy ha falura költözünk, akkor falusi életet akarunk élni, és nem városit. Van kis biokertünk, jelenleg tíz lovunk, öt szamarunk, félszáz rackajuhunk, baromfiudvarunk, régebben tehenünk és kecskéink is voltak. Építkezünk, legeltetünk, kenyeret sütünk, lekvárt főzünk, sajtot csinálunk, és nagy lakomákat rendezünk.

– Ezek a szigetek megmaradhatnak?

– Igen, mert turisztikai értékük van. Évi hatvanezer látogató jön Salföldre, és mérget vennék rá, hogy senki emberfia nem jönne ide, hogyha kockamodern utcasorunk volna. Ki nem állhatom az ipari, szervezett idegenforgalmat, de mivel sok az állat, és a nemzeti park majorja is itt működik, Salföldre többnyire kisgyermekes családok jönnek, gyalog járkálnak a faluban, és ezt nagyon jó látni. A Balaton-partot és a buliturizmust, zajfesztivált megpróbáljuk távol tartani. És ez mindössze két hónap, tíz pedig maga a nyugalom.

– Tehát visszanézve sem bánta meg, hogy Salföldre cserélte Pestet.

– Életem legjobb döntése volt, mindenkinek ajánlom, hogy kövesse a példámat, mert szerintem bolond, aki nem Salföldön lakik. Ezzel azt szeretném mondani, hogy mindenki bátran csinálja meg a saját Salföldjét valahol az országban, mert ez az ország gyönyörű, a vidék pedig kong az ürességtől. Fillérekből meg lehet venni jó állapotú parasztportákat, és el lehet kezdeni egy normális életet.

– Normális élethez közösség is kell.

– Feleségemnek éppen ezért van szövőműhelye, lányokat, asszonyokat tanít szőni, egész nyáron nagy élet van nálunk, egyhetes turnusokban szőnek. Van egy huszárcsapatunk, a Salföldi Kopjások, a fiúk egész évben járnak lovagolni, hazai és külföldi történelmi fesztiválokon szerepelünk. Saját rendezvényeink közül kiemelkedik a Balassi Bálint-nap, amikor több mint száz hagyományőrző vív török–magyar csatát Salföldön.

– Miért ez a korszak vonzotta?

– Mert ez a vidék volt a frontvonal, ahol most ülünk. Szigligetet, Csobáncot nem tudta elfoglalni a török, ezeken a dombokon, völgyekben csatáztak és párbajoztak az őseink. Sokáig foglalkoztam a magyar hadi viseletek rekonstrukciójával, és akkor észrevettem, hogy a hagyományőrzés terén egy nagy lyuk tátong az ősmagyarok és az 1848–1849-es szabadságharcosok között. A magyarságnak e kemény, de daliás korszakával senki nem foglalkozott, pedig hatalmas küzdelmekkel teli, magyar és keresztény korszak volt ez. Nálunk „Jézus! Jézus!” a csatakiáltás, zászlóinkra Szűz Mária van festve, meg kötelező templomba járni és török fejeket levágni! Utóbbiról mesélek egy tréfás történetet: Németországban minket nem engedtek fellépni egy lovas fesztiválon, mert amikor bejátszottuk a bemutatkozó filmünket, látták, hogy török bábuk fejét ütjük le a bemutatónk során. Kiakadtak, hogy ez politikailag nem korrekt. Ez nagyjából tíz éve volt. A törököknek ezzel nincsen semmi bajuk, csak az identitásvesztett nyugatiaknak okoz gondot.

– A törökök futószalagon gyártják a keresztényekkel vívott harcaikról szóló filmsorozatokat.

– Tegyék! Mi meg csináljuk meg a Hunyadit, és hátha lesz Zrínyi-filmünk is. Nem a történelemhamisítás, hanem a reális szembenézés oldja békévé a múltat. Ti is gyilkoltatok minket, mi is gyilkoltunk titeket, végül pedig győztünk, és elmentetek a fenébe – ez a hozzáállás ad erőt, nem a „borítsunk fátylat a múltra” mentalitása. Nyugat-Európában mindenre fátylat akarnak borítani, és én már a 90-es években megtapasztaltam e liberális, globalista gondolkodást, amikor cenzúrázták a magyar hősök arcképcsarnokát.

– Amikor nyolc festményét vették le az 1996-os kiállításáról, köztük Horthy Miklósét?

– Vagy azokét, akiken második világháborús egyenruha volt. A millecentenáriumi ünnepségek részeként nyílt meg a kiállítás a Néprajzi Múzeum aulájában, de mint később megtudtam, a Horn-kormányból szóltak le az akkori igazgatónak, hogy „mi történik itt, fasisztákat állítanak ki, miközben az Európai Unióba igyekszünk?” Később láttam azt a minisztériumi körlevelet, amit akkoriban az összes kulturális intézmény vezetője megkapott. Azt írták benne, hogy a millecentenáriumi ünnepségeken tartózkodni kell minden olyan rendezvénytől, ami a magyar dicsőséget mutatja be, és ki kell emelni a korszak ellentmondásosságait. Ők már akkor is helyet próbáltak csinálni annak a globális birodalomnak, amibe belépni készültünk. Az ő világukban nincs szükség nemzetekre, minden nemzeti és helyi érték betiltandó. Az eltüntetés első lépése pedig az, hogy megfosztják a népeket az önérzetüktől és az öntudatuktól. Nálunk ebben nagy eredményeket értek el, most is több százezer fiatalunk dolgozik külföldön egy kis pénzért. Ez is harc, akár akarjuk, akár nem, csak egyelőre szellemi eszközökkel vívjuk.

– Mit tart most a legnagyobb veszélynek?

– Ha Európát nézem, akkor az iszlám fenyegetést. Nyugat-Európa a saját sírját ássa, már több helyen többségben vannak a muszlimok az iskolákban, és fülét-farkát behúzza a nyugati ember ahelyett, hogy talpra állna. Ebből egy hatalmas és véres belháború lesz, mert nem lehet a végtelenségig megalázkodni, a másik fél pedig nyíltan kimondja, hogy el akarja foglalni Európát. Erre a harcra eszmei értelemben fel kell készülni, miközben Nyugat-Európa pont a legerősebb fegyverét, a keresztény vallást vetette ebek harmincadjára, és ha eszmei alapunk nincs, csak az a célunk, hogy minél nagyobb legyen a GDP-nk, akkor erre nem lehet jövőt építeni. A demográfia kimondja majd az utolsó szót.

– Ismerek sok rendes, jobboldali embert, akinek nincs családja, pedig ugyanazt mondja, mint ön.

– Mi azért csináljuk párhuzamosan a szövőtábort a lányoknak és a kopjás sereget a fiúknak, majd este a táncházat, hogy egymásra találjanak. És ezen a portán csak magyar népzenét tűrünk meg, de ha ezek a fiatalok máshol összegyűlnek, akkor is székit húznak és legényes versenyt rendeznek. Máshogyan érzed magad a létezésben, ha organikus zenét hallgatsz, és nem az angol gyarmatnyelv gépi zenéjét bömbölteted. Budapesten szinte csak angol feliratokat lehet látni, csodálom, hogy noha nemzeti kormányunk van már, ez a kulturális megalázkodás nem tűnik fel a nemzeti politikusoknak. Ezt a küzdelmet meg kell vívni, szerencsére egyelőre nem fegyverrel, hanem kultúrával. Nem a fegyver, hanem a kultúra dönti el a harcot. A legnagyobb belső veszélynek éppen azt tartom, hogy a kultúránkat kezdték ki, észrevétlenül, békés úton taszítottak minket kulturális értelemben félgyarmati létbe.

– Régen mindig megújult a nemzet, mert volt miből merítenie: a népből. Ma pedig…

– Most is van nép! Falun élek, és tanúsíthatom, hogy csodálatos emberek élnek most is a falvainkban, elképesztő kis közösségek őrzik a lángot. Mindenekelőtt a vidéket és a falut kellene helyreállítani, és akkor minden rendben lesz. Ehhez a falusi léthez pedig hozzátartozik az állattartás, a kiskert megművelése, a saját élelmiszer fogyasztása, meg a gyermekek. Egész mások azok a gyermekek, akik falun, állatokkal együtt növekednek fel, mert ha később elmennek is városba vagy világgá, akkor is viszik magukkal az őserőt. A magyar hősök arcképcsarnokát szolgálat és nevelés céljából készítettem, mert szolgálatnak tekintem a művészetet, és feladatunk van bőven, hiszen meg kell értetni a gyermekekkel, hogy a hősök csarnoka nem lezárt sorozat, hanem előttük is nyitva áll.