Magasabb szférák felé

Ha végigtekintünk a XX. század elejének, közepének magyar művészein, szinte alig van valaki, akinek sorsára, életére ne illene a „tragikus” jelző. Csontváry Kosztka Tivadar éhen halt, Nemes Lampérth József és Gulácsy Lajos elmegyógyintézetben, Ámos Imre pedig egy németországi koncentrációs táborban fejezte be életét.

Az 1944 nyarán Budapesten született Topor András mindennapjait Böhm Lipóthoz, azaz Poldihoz hasonlóan a púposság keserítette meg, ráadásul szívrendellenességgel született, így mindvégig tudta, élete nem tarthat sokáig. Végül 1997-ben, 53 évesen hunyt el, és bár művei megtalálhatók olyan magyar közgyűjteményekben, mint a Magyar Nemzeti Galéria, a Miskolci Képtár, a szolnoki Damjanich János Múzeum vagy a debreceni Déri Múzeum, művészetéről keveset tudunk.

A határtalan értelmezés lehetősége

Élete és művészete megértéshez legfontosabb forrásunk a 2006-ban elhunyt festőművész, Bényi Árpád, aki a debreceni művésztelep lakójaként talán a legközelebb állt Toporhoz. Ő kollégáját olyannyira nagyra tartotta, hogy az Ecset és stafeláj című könyvében Giotto, Uccello, Picasso, El Greco, Van Gogh, Matisse, Csontváry és Kondor Béla mellett említi példaképként. De Bényi volt az is, aki Topor halála után két posztumusz kiállítását is megnyitotta, az elsőt Püspökladányban, a másodikat pedig Debrecenben.

– Emberlétünk, évezredes tapasztalataink esszenciáit hordozzák Topor András képeinek különös vágásai, átmetszései, váratlan takarásai. Képein felvillan egy-egy asszociáció, és aztán hirtelen elhallgat a folytatással. Felületei tele vannak ilyen elhallgatásokkal, amiket a nézőnek kell továbbgondolni, befejezni, kikerekíteni. Ezek a képek rangot adnak a néző szemének. Feltételezik, hogy a felvillantott asszociációkat képesek továbbgombolyítani. Nem kell mindent kimondani ott, ahol van rá esély, hogy az emberek a továbbgondolás által határtalanná tágítsák az értelmezés lehetőségét – hívta fel a figyelmet Topor András képeire Bényi Árpád a Ladányi Galéria 1997 szeptemberében nyílt posztumusz tárlatának megnyitóbeszédében.

Földöntúli világ

Merthogy Topor ecsetkezelésében, képeinek struktúrájában mintha valóban volna egyfajta szándékosság arra, hogy nehezítsék a megértést, a felismerést, ezzel pedig gondolkodásra késztessék a befogadót. Képei magasabb szférák felé törnek, alkotójuk nyilvánvalóan földöntúli, transzcendens világban gondolkodott, még akkor is, ha tájképet vagy éppen aktot festett. Ehhez a szellemiséghez pedig közelebb állt a vidéki élet. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1970-ben, két évvel a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Debrecenbe, a Nagyerdei Művésztelepre költözött, ahol több mint egy évtizedet élt és alkotott.

– A lakótelep után a Nagyerdő, benne pedig András háza és németjuhász kutyája egy csodavilág volt számomra – emlékszik vissza debreceni gyermekéveire Makláry Kálmán, aki 4-5 évesen sokszor megfordult Topor András műtermében; Topor édesanyja nővérének a férje volt ebben az időszakban. Nem véletlen tehát, hogy debreceni nappalijuk fő dísze éppen egy Topor-kép, az Összetartozás volt.

– Még ma is előfordul, ha belépek egy kortárs festő műtermébe, és megérzem a terpentin és az olajfesték illatát, hogy András és vele a boldog gyermekkorom jut eszembe. Aki ismeri a galériát, tudja, hogy elsősorban franciaországi magyar művészekkel foglalkozunk, de küldetésünkhöz tartozik, hogy olyan méltatlanul elfeledett művészeket is visszahozzunk a köztudatba, elhelyezzünk a magyar művészet történetében, akiket nagyon sokra tartunk. Számomra a jó művész ott kezdődik, hogy akár méterekről is felismerem a képeit, merthogy nem utánoz, nem parafrázisokat fest, hanem saját, egyéni stílusa van. Topor András pedig közéjük tartozik.

Egy életmű mozaikdarabkái

Mindamellett, hogy jó művész volt, a legtöbben mégis mint kiváló művésztanárra emlékeznek rá, tanított többek között Püspökladányban és Budapesten is. Jól értett az emberekhez, a gyerekekhez, mindenkire odafigyelt, mindenkinek próbált segíteni.

– Gyermekként, szüleim révén ismertem meg, nekik köszönhetően kerültem kapcsolatba az akkori művésztársadalom krémjével Debrecenben – mondja Juhász Béla debreceni orvos, Topor egyik gyűjtője, személyes jó barátja. – András kedvességének, szeretetteljes személyiségének köszönhetően később már nemcsak művészetről, hanem általánosságban a világ dolgairól is tudtam vele beszélgetni, ami egy kamaszgyerek számára nagyon felemelő volt. Remélem, hogy hosszú feledés után újra emlékezhetünk rá, és azt is, hogy végre méltó helyére kerülhet művészete.

Makláry Kálmán, aki Topor András képeiből a közelmúltban kiállítást is rendezett, éppen ezért arra kér mindenkit, ha bármilyen információja van a művészről, ismerte vagy szerette, jelezze a galériának. Hiszen minden apró emlék, emléktöredék egy-egy mozaikdarab lehet ahhoz, hogy összeállhasson életműve.

– Többen tanúi voltunk annak, ahogyan hamvait – teljesen jeltelenül – vízsugárral széjjelszórják a rákoskeresztúri temető zöld gyepén. Sírkereszt, fejfa, sírhant nem maradt utána. Hogy 53 évig itt járt közöttünk, annak csak festészete az egyetlen nyoma. De amit maga után hagyott, az olyan gazdag kincs, amit a magyar nép kulturális örökségének lehet tekinteni – mondta Bényi Árpád a fentebb említett posztumusz Topor-kiállítás megnyitóján. – Az utókor kötelessége kell legyen, hogy minden művét múzeumok, galériák őrizzék, hogy egész Európa megismerje, hogy búcsújáró hely legyen minden egyes galéria, amelyik képet őriz tőle. Hatalmas örökségek vannak népünk birtokában: Csontváry, Derkovits, Kondor és Topor öröksége. Ám Topor eltűnt. Szerencsésebb nemzetek képesek fényesen magasra emelni örökségük kiemelkedő darabjait. Mi egyre erősebben kezdünk feledékeny nép lenni, pedig magunkat ássuk még mélyebbre, ha nem tudunk egy szellemi örökséget a világnak méltó módon megmutatni.