Az elterelés csoportja

A Bodó Viktor rendezte előadás úgy kezdődik, mint egy foglalkozás: az egyik színész, a csoport egyik tagja söpörni kezd, míg a többiek nekilátnak, hogy körbe rakják a székeket az egyéb díszletet nem is igen tartalmazó színpadon. Aztán belép a foglalkozás vezetője, Valter, és ismerteti a legfontosabb szabályokat. Mindenkinek egyes szám első személyben kell beszélnie, szigorúan önmagáról, méghozzá őszintén, terelés és köntörfalazás nélkül, mindvégig szem előtt tartva, hogy nem hibáztathat másokat, neki kell vállalnia a felelősséget.

De vajon mennyit árulhat el az ember a legszemélyesebb ügyeiről, ha olyanokkal ül egy szobában, akik csaknem teljesen idegenek számára? És hogyan fogjon bele? Nem lényegtelen kérdések, így a néző már a legelején szimpatizálni kezd a csak keresztnevet vagy egyéb becenevet használó szereplőkkel, amikor azok nekigyürkőznek, hogy magukról és a problémáikról szóljanak.

Mivel A csoport függőségi szakértők bevonásával készült, szakmai alapjai érezhetően erősek. Olyan kifejezések hangoznak el benne, mint tisztasági születésnap (annak évfordulója, amikor a függő felhagyott szenvedélye gyakorlásával), elterelés (a kábítószer, illegális szer birtoklása miatt kiszabott büntetés alternatívája, amikor a hatóság arra kötelezi az érintettet, hogy csoportfoglalkozáson vagy más kurzuson vegyen részt), ACE-pontszámok (az Adverse Childhood Experiences – vagyis a negatív gyermekkori élmények – sorra vétele és összesítése nyomán kapott érték: minél magasabb, annál nagyobb az esélye, hogy az érintettből szerhasználó lesz).

De a darab nem válik a szenvedélybetegségről szóló tudományos előadássá – középpontjában a csoport tagjainak személyes történetei állnak, amelyeket a készítők valódi függők igaz történeteinek felhasználásával írtak.

Valterrel együtt összesen tizenhárom karakter sorsát ismerhetjük meg: kábítószeresek éppen úgy vannak köztük, mint alkoholisták, anorexiások, játék-, kapcsolat- vagy szexfüggők. Eltérő életkorú, más-más társadalmi státusú, más-más anyagi körülmények között élő figurák: hátrányos helyzetű fiatal lány éppen úgy részt vesz a csoport ülésein, mint luxusautóval karambolozó fiatalember. Mégis van bennük valami közös: hogy szerhasználóvá váltak.

S hogy miért alakult így? Gyermekkorban elszenvedett érzelmi vagy fizikai bántalmazás, mérgező vagy éppen közönyös szülők, tisztázatlan helyzetek, esetleg az, hogy az érintettek nem tanultak meg problémát és konfliktust kezelni…

A darab szerint ilyen és ehhez hasonló – meglehetősen hétköznapi, vagyis fenyegetően valószerű – okok magyarázhatják, hogy egy személy szerhasználó lesz. És a „szer” alatt nem feltétlenül marihuánát, heroint, kokaint kell érteni: a nagyivónak az alkohol a szere, a láncdohányosnak a nikotin, a játékfüggőnek a játék. A legnagyobb horderejű kérdés azonban az, hogy mi kell a gyógyuláshoz, vagyis a tartós absztinenciához?

A csoport nem hallgatja el, hogy az odáig vezető út meglehetősen hosszú és küzdelmes, és számos kellemetlen állomás akad a cél előtt: feltáró beszélgetések, veszekedések, szakítás, válás, különköltözés. És még ezek után sem mindenki jut el odáig, hogy nyugodt szívvel kijelenthesse magáról: immár tiszta.

Mindezek alapján akár úgy is tűnhet, hogy A csoport tankönyvszerűen száraz tételeket hangoztató, fojtogatóan komor, deprimáló darab – de nem így van. A komoly elemeket humor oldja, a dráma olykor tragikomédiába, abszurdba csap át.

A legemlékezetesebb poén talán az Antal nevű karakterhez köthető, aki lelkesen elmeséli: miután felhagyott az ivással, kifestette a lakását – aztán a volt feleségéét, aztán a gangot, aztán a lépcsőházat, és most, hogy körülnéz, úgy látja, a csoportfoglalkozásnak helyet adó szobára is ráférne egy alapos festés! A másik a Gábor nevű karakterhez, aki valós sérelmeket felsoroló, mégis kacagtató kirohanásban vázolja, mennyire dühítő és frusztráló helyzetekkel szembesül munkája során egy kormányablakban dolgozó ügyintéző. Az egyik résztvevő pedig egy ponton elárulja: egyszer annyira részeg volt, hogy nem tudott különbséget tenni a valóság és a színjáték között, így a lánya színházi előadásán felrohant a színpadra, hogy együtt táncoljon a szereplőkkel.

„Még hogy független színház? Szocio-nyomorpornó egy pártházban!” E kiszólás a darabban a lány által előadott színdarabra vonatkozik, ugyanakkor igaz A csoport című előadásra és az annak otthont adó 6szín Teátrumra is. A Jókai utca 6. alatti épület ugyanis korábban csakugyan az MSZP székházaként működött.

Bodó Viktor rendező és Bíró Bence dramaturg tehát magabiztosan irányítja a befogadó érzéseit a kezdeti távolságtartástól az együttérzésen át a megrendülésig. Markó Zsolt világítástervező pedig igencsak hatásossá teszi a különféle emlékképeket, látomásokat, hallucinációkat kísérő, olykor meglehetősen nyers fényeffektusokat.

Zsótér Sándor segítőkész, ugyanakkor kemény figurává formálja Valtert, a csoportvezetőt; Terhes Sándor igazán meggyőző az alkoholizmusból gyógyult, bűntudattól gyötört édesapa, Antal szerepében. A Gábort alakító Kerekes József igazolja, hogy erős komikusi vénával egy már-már az ellenszenvességig kisszerű figurából is lehet kacagást kiváltó alakot formálni. A legnagyobb elismerés azonban Gál Réka Ágotát illeti: alakítását elnézve egykettőre nyilvánvalóvá válik, hogy az általa életre keltett karakterre, a hátrányos helyzetű lányra vár a legkeményebb, már-már reménytelen küzdelem a szerhasználat vágya elleni harcban.

Bár az alkotás olykor látleletszerűen pontos képet rajzol, nem kíván ítélkezni vagy erkölcscsőszszerepben fellépni. Néhány távolról sem tökéletes, de szerethető karakter sorsának bemutatásával arra akarja felhívni a figyelmet, hogy az ember esendőbb, így sebezhetőbb, mint gondolja magáról. Aki megnézi, alighanem kétszer is meggondolja, felhajtsa-e az estére tervezett sörét, de ami lényegesebb: amíg tart nála a mű hatása, bizonyára jobban figyel majd a környezetében lévőkre és arra, milyen élethelyzetben vannak, milyen problémákkal küzdenek.

A drámát szeptember végéig még kétszer játsszák a fővárosi 6szín Teátrumban.