Bartóktól Harry Potterig

– Tavaly a legnehezebb pillanatban vette át a Zempléni Fesztivál igazgatói feladatait, hiszen sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megtartják-e a rendezvényt. Idén mennyire volt nehezített a pálya?

– Valóban, tavaly egy korábban megítélt, ám meg nem kapott támogatás miatt az akkori fesztiváligazgató lemondott. Éppen kórustábort vezettem Tatán, amikor fölhívott Sándor József, a zempléni régió neves vállalkozója és azt mondta, egy jelentős összeggel szeretné támogatni a fesztivált, hiszen lehetetlen, hogy egy év is kimaradjon. Mivel a magánmecenatúra fontosságát a kulturális tárca is nagyra értékelte, ezért a büdzsénket megtoldotta egy ugyancsak jelentős összeggel, így 2023-ban megtarthattuk a rendezvényt. Idén szintén az utolsó pillanatban, konkrétan a beharangozó sajtótájékoztató előtti este derült ki, hogy a kulturális tárca elkülönítette a szükséges összeget a fesztivál számára.

– A művészek nagy része hónapokra, sőt akár évekre előre leköti magát. Hogyan lehet így tervezni és legfőképp szervezni?

– Valóban, idén nagyon későn fogtunk neki a szervezésnek. Érthető okokból nehezen szánom rá magam, hogy a bizonytalan helyzetre építsek, a májusi, júniusi időszak ráadásul rendkívül viharos volt a hazai közéletet tekintve, és az sem titok, hogy a járvány és az ukrajnai háború okozta gazdasági recesszió miatt nem dúskál a pénzben a magyar költségvetés. Az is kétségtelen, hogy az általunk megkeresett művészeknek jóval zsúfoltabb volt a naptára, mint az elmúlt két évben ilyenkor, a 2022-es nyári szezonban még érezhető volt a járvány utáni pangás, és talán a tavalyi volt az első valóban Covid-hatások nélküli nyár. Végül azonban megoldódott a finanszírozás kérdése, a fesztivált idén is megtartjuk: különleges, műfaji szempontból sokszínű rendezvényben gondolkodtunk, a fesztiválhoz csatlakozó települések idén is meg tudják rendezni a programjaikat. Hiszen ez a fesztivál nagyon fontos a régió számára.

– Vagyis gazdasági, turisztikai, kulturális szempontból hosszú távú befektetés?

– Kétségtelenül, csak nem mindig érnek össze a szálak. Rolla Jánosék harminchárom évvel ezelőtt hívták életre a fesztivált azzal a szándékkal, hogy egy lényegében hátrányos helyzetben lévő északkelet-magyarországi régióban értékes, színvonalas és élvezhető művészeti programokat hozzanak el a közönségnek. A fesztivál szervezését ebben a szellemiségben folytattuk, miközben kiderült számunkra az is: legalább ennyire fontos, hogy élményt adjunk az embereknek. Mára a régióban a fesztivál presztízsértékű társadalmi eseménnyé nőtte ki magát, idén két új település is jelezte, csatlakoznának a programsorozathoz. A Zempléni Fesztivál egyfajta kovászszerepet is betölt, a térségben egyre több kisebb fesztivál bont zászlót, aminek örülünk, hiszen az olyan jelentős történelmi-kulturális hátterű települések, mint mondjuk Mád vagy Tolcsva, a rendezvényeknek köszönhetően határozottan fejlődtek. Van a régiónak ugyanakkor egy igen erős hendikepje, történelmi múltra visszatekintő sértettségek és ellenségeskedések munkálnak egyes települések között, amiket mára megtanultunk kezelni. Egyébként a tavalyi finanszírozási vészhelyzet ezen is sokat segített: összekovácsolta a régiót, mégpedig úgy, hogy programoknak helyet adó települések hozzájárultak a fesztivál költségeihez. És ez a fajta összefogás önmagában nagyon fontos érték.

– Mennyire fontos egy vidéki művészeti fesztivál esetében személyes kapcsolatot tartani a közönséggel? Vagy elég csupán egy-két húzónév, akiknek a koncertjeire tömegesen váltanak jegyet az emberek?

– A személyes kapcsolat nagyon fontos, a fesztivál látogatói közül sokan év közben is elutaznak a régióba, mert elkezdtek érzelmileg kötődni a tájhoz, a városokhoz, az itten hangulathoz. És ennek komoly marketingértéke van, hiszen az emberek mesélnek a baráti körükben az élményeikről, és könnyen lehet, hogy a következő évben őket is elhívják majd. Egy vidéki művészeti fesztivál nem csak a helyi közönségre épít, és az sem igazán jellemző, hogy a nagy sztárokra váltanának jegyet. Eleinte igyekeztünk világhírű művészeket is elhívni a programjainkra, de az volt a tapasztalat, hogy egyetlen jeggyel sem adunk el többet.

– Mi az a plusz, ami vonzza a közönséget?

– Mi abban hiszünk, hogy a kultúrát természetessé, fogyaszthatóvá kell tenni. A fesztivál rezidens zenekara, a Budafoki Dohnányi Zenekar (BDZ) karmestereként elmondhatom, hogy működésünk, filozófiánk azon a határozott elképzelésen alapszik, hogy a közönséggel kialakított személyes kapcsolat kulcsfontosságú. A BDZ mögött ráadásul komoly társadalmi bázis áll, köszönhetően többek között az énekkarunknak, amelyben fennállása óta legalább kétezer önkéntes énekes megfordult már. Az „Énekel az ország” amatőr kórusok és énekesek számára létrehozott rendezvényén évente öt-hatszáz ember vesz részt. Ezt az attitűdöt képviselem a Zempléni Fesztivál esetében is. A koncertlátogatóknak segíteni szeretnénk, hogy megértsék a műveket, vagy legalábbis ne utasítsák el a klasszikus zenét, csak mert az a benyomás alakult ki bennük, hogy ezt a műfajt kizárólag a magasan kvalifikált értelmiségiek érthetik. Úgy látom, hogy egyre csökken a magaskultúrát rendszeresen fogyasztók száma, a koncerttermekben egyre nyomasztóbb a középkorúak hiánya, a fiatalokat pedig nehéz megszólítani. Én sorozatosan kapom a pofonokat a magyar komolyzenei élet felkent apostolaitól azzal kapcsolatban, hogy lehet-e, helyes-e tágítani a klasszikus zenei koncertek műfaji kereteit. Szerintem mindent lehet, és meg is kell tenni, mert valahogyan meg kell szólítanunk a következő generációkat. A sztárságnak, a nagy művészek megközelíthetetlenségének nimbusza ugyanis kontraproduktív; riasztó hatása van.

– A fiatalokat pedig nyilván a populáris művekkel lehetséges megszólítani.

– Hogyne, legyen szó akár filmzenei koncertről vagy az óriási sikerrel futó Gamer Symphony koncertről, amely látványos show keretén belül a mára kultikussá vált videójátékok zenéjét dolgozza fel. Ezekre a koncertekre ma már a tinédzserek és a középkorúak is beülnek. Vagy említhetném a halloweennapi Rémségek kicsiny éjszakája című koncertünket a Müpában, amelyen kilencven százalékban klasszikus zeneművek csendülnek fel, csak éppen rendhagyó módon: például nem játsszuk végig a szimfóniát vagy a tételt, és egészen más dramaturgiai mechanizmusok mentén kötjük össze a műveket. Egyébként mi borzasztóan sznobok vagyunk itt, Kelet-Közép-Európában. Európa északi felén, például a skandináviai vagy a baltikumi országok koncerttermeiben olyan dolgokat mernek megtenni, ami itthon főbenjáró bűnnek számít. Például egy skandináv karmester nem fél Grieg műveit váratlanul és játékos dramaturgiával prezentálni, itthon azonban ha a koncertteremben például Bartók Concertóját megállítjuk, és Pál István Szalonna eljátszik a Bartók inspirálta népzenéből egy részletet, már fanyalognak a zenetudósok, a hozzáértők, hogy lehet ilyet tenni? Itthon lepisszegik azt, aki a tételek között tapsolni merészel. Ezek a dolgok nagyon visszásan hatnak, a komolyzenei élet szereplői pedig saját maguk építenek rideg falakat a klasszikus zene és a közönség közé. És nem akarják elhinni, ha a mostani hatvan év felettiek már nem lesznek velünk, üresen konganak majd a koncerttermek.

– De hogyan lehet megtalálni a kényes egyensúlyt az egyre hanyatló közízlés és az értékek között?

– A közízlés nem váltható le, és amiatt senkit sem szabad megszégyeníteni. A mi feladatunk többek közt az, hogy értéket csempésszünk a populáris műfajokba. A popularitás egyébként sem egyenlő az értéktelenséggel: elég a koncertünkön eljátszott Harry Potter-filmzenére gondolni, amivel kapcsolatban érkeztek is a kritikák, hogy ez a zene szent értékeinek elárulása. Ugyan miért volna az? Ráadásul olyan nehéz és bonyolult zenei szövetről van szó, hogy zenekar legyen a talpán, amelyik tökéletesen elő tudja adni. Ma már a zenekarok egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy valamilyen populárisabb, beavató programmal közönséget találjanak, és erre a honi komolyzene egén fényesen tündöklő, eddig csupán lábujjhegyen és messziről csodálható zenekarok is rákényszerülnek. Nagyon nagy boldogság volt, hogy a komolyzenei élet területéről elsőként vehettem át a Prima Primissima díj közönségdíját. És ez a díj nem kifejezetten nekem szólt, hanem annak, hogy elsőként én vállaltam fel az ügyet, hogy kivigyük a zenét az emberek közé. Mert a zenetörténet megkerülhetetlen értékei mellett szüksége van a közönségnek és persze nekünk, zenészeknek is a beavató művekre. Itt az ideje tudomásul venni: ha a művészet újra elefántcsonttoronyba költözik, akkor előbb utóbb már nem lesz kinek játszanunk.