Fotó: Jardek Szabina
Hirdetés

A Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével készült Micsoda nő! (Pretty Woman) 1990 egyik legsikeresebb, legtöbb bevételt hozó mozgóképes alkotása lett. Rendezője, Garry Marshall és forgatókönyvírója, J. F. Lawton ezért 2014-ben újabb együttműködésbe kezdett, hogy elkészítsék a film musicalváltozatának szöveges alapjait, melyekhez Bryan Adams és Jim Vallance szerezte a zenét.

A munkát irányító Marshall 2016-ban elhunyt ugyan, de a produkció addigra sínre került, és 2018 tavaszán debütált Chicagóban. Az angol címet megtartó magyar változatot tavaly ősszel mutatták be a fővárosi Madách Színházban, Szirtes Tamás rendezésében.

A darab által elmesélt történet szinte semmit sem változott a filmben előadotthoz képest: a jóképű és gazdag üzletember, Edward Lewis autójával eltéved Los Angeles belvárosában, és történetesen épp egy, a Hollywood Boulevardon cirkáló szexmunkástól, a fiatal Vivian Wardtól kér útbaigazítást. Mivel a lánynak nagyon kell a pénz, megfelelő összegért vállalja, hogy maga vezeti el a férfi kocsiját a keresett luxusszállóig.

Ott aztán úgy alakul, hogy Edward egy teljes hétig igényt tart a jelenlétére, hogy különféle üzleti tárgyalásokra és egyéb társasági eseményekre kísérje őt. Vivian háromezer dollárért rááll a dologra, így bepillantást nyer egy elfoglalt üzletember mindennapjaiba. Edward ugyanis abból él, hogy csődközelbe került vállalatokat vásárol fel és szüntet meg, persze úgy, hogy ő és munkatársai – például Jason nevű ügyvédje – keressenek az ügyleteken.

Korábban írtuk

Vivian ridegnek és lelketlennek találja ezt az eljárást, jelzi is Edwardnak, és szavai eljutnak a férfi füléig: a pénzember beleszeret a lányba, és Vivian is azon kapja magát, hogy nem közömbös a férfi iránt. A romantikus történetek kedvelői e ponton megsejthetik, mi lesz a végkifejlet: Edward kiemeli a nyomorból és a szexmunkáslétből Viviant, a lány pedig emberségesebb, figyelmesebb, mások gondjára-bajára érzékenyebb emberré teszi Edwardot. A Pretty Woman cselekménye tehát kevés meglepetést tartogat, nem kis részben azért, mert egy gyakran elmondott történetet mesél újra: a társadalmi és vagyoni különbségek dacára egymásra találó szegény lány és gazdag férfi történetét.

A női főszereplő e változatban a testéből él, de igazából ez sem számít újdonságnak: az érző szívű kurtizánokról szóló alkotások sora is meglehetősen hosszú – talán elég, ha ifjabb Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című, eredetileg 1848-ban megjelent művére utalunk. Aligha véletlen, hogy a Pretty Woman operajelenetében Vivian és Edward épp a Traviatát nézik – Verdi e háromfelvonásosa Dumas említett műve nyomán készült.

Fotó: Jardek Szabina

De az alkotók igyekeznek távolságot teremteni Vivian személyisége és munkája között. Ebből következőleg rózsaszínben láttatják a szexmunkások életét: a lány teljesen egészséges, nincsen semmiféle szenvedélybetegsége, ahogy futtatója sincs, így munkája során teljes szabadságot élvez: ő dönti el, kivel, mikor, mennyiért. A valóságban vajon hány örömlány mondhatná el magáról mindezt, és vajon meddig?

„Nekem a tündérmese kell”, jelenti ki egy egy ponton Vivian, és a Pretty Woman csakugyan egy nagyvárosi környezetbe helyezett, modern tündérmese, amely leginkább a Hamupipőke variációjának tekinthető, bár G. B. Shaw 1913-as Pygmalion című drámáját – no meg a belőle készült My Fair Lady című musicalt – is okkal emlegetik a kapcsán.

De nemcsak Vivian alakja erőteljesen stilizált, hanem Edwardé is: hány gazdag, a társadalmi-pénzügyi elithez tartozó férfi volna hajlandó feleségül venni egy gyakorlatilag nincstelen kéjhölgyet? És melyik pénzember mondana le a tervezett milliárdos bevételről, hogy helyette a saját zsebéből finanszírozzon egy költséges vállalati profilváltást?

Így szerencsétlen módon épp a két főszereplő a musical két legkevésbé életszerű, legkevésbé izgalmas karaktere. A Viviant megformáló Zámbó Brigitta bajosan is tudja élettel megtölteni a rá bízott egydimenziós karaktert. Az Edwardot játszó Solti Ádám pedig kissé karót nyelt benyomást kelt.

A mellékszereplők alakítóinak könnyebb dolguk van. A Kitet játszó Kecskés Tímea energiával teli, erőteljes alakítást nyújt – megformálásában Vivian mentora és barátnője életörömtől hajtott, vagány nővé vált. A koreográfusasszisztensként is közreműködő Balázs Dávid szimpatikus alakká formálja Giuliót, a szállodai alkalmazottat, ám Sánta László valamennyiük elől ellopja a show-t: a narrátorén túl több szerepet is megformál, kacagtató pillanatokkal ajándékozva meg a közönséget.

Bryan Adams és Jim Vallance zenéje ugyan kellemes, de kevéssé invenciózus, így hosszú távon némileg unalmas. Így a musical egyetlen igazán emlékezetes, a nézők memóriájában megmaradó dalt sem tartalmaz – leszámítva a slágert, amely a címét adja, de az Roy Orbison és Bill Dees 1964-ben írott száma…

Fotó: Jardek Szabina

És mert a magyarul énekelt dalok alatt egy kivetítőn megjelenik a számok angol szövege, így feltűnhet, hogy a hazai változatért felelős Bárány Ferenc olykor alaposan eltért az eredetitől. Hogy Vivian dalában az „I can’t go back”-ből – „Nem tudok visszamenni, nem mehetek vissza” (mármint az utcára, folytatni a prostituáltak életét) – „Van választás” hangzik el a színpadon, kissé furcsa, de nem igazán zavaró.

Ám hogy a „freedom” (szabadság) szó helyett a magyarban „mámor” szerepel, már az. A dalt előadó Edward ugyanis szabadságra vágyik, nem mámorra. Utóbbit akkor is megkaphatja vagy megvásárolhatja magának, ha nem szabad. A szabadságot viszont csakis akkor érheti el, ha a sarkára áll, és változtat az életén – ennek tudatosulásáról szól a dal, nem a mámor utáni vágyról.

Egy musical esetében persze minden dalszövegnek tökéletesen kell illeszkednie a dallamhoz, vagyis zökkenőmentesen kiénekelhetőnek kell lennie – így a nyelvünkre átültetetteknek is. A kiejtve két szótagból álló „freedom” helyén a magyarban nem állhat a három szótagú „szabadság”, ez világos – de a szövegmérnöki munka során azért arra sem árt ügyelni, hogy a formai mellett a tartalmi szempontok is érvényesüljenek…

Így a néző leginkább azt viheti magával az előadásról, hogy a Vízvárdi András tervezte, számos mozgó elemből és LED-falból álló, gyakran mozgatott díszlet szemléletesen érzékelteti például a Hollywood Boulevard színpompás és harsány, ám lélektelen csillogását. És persze azt, hogy a fináléban kétszer is előadott Roy Orbison-sláger tökéletes lezárás: felszabadult bulihangulatot teremt, a közönség hangos tapssal kíséri, feltéve, hogy – a kizárólag a ráadásra vonatkozó engedéllyel élve – nem rögzíti a mobiltelefonjával, hogy aztán visszanézze és hallgassa a felvételt, vagy megossza az interneten.